Cheryl & Peter

Zsúfoltság, és rohanás. A napom nagy részét azzal töltöttem, hogy rohangáltam mindenki után, hiszen kellettek az engedélyek, amik elvileg megvoltak. Az engedélyek, amikkel nem volt kedvem foglalkozni, de úgy éreztem vissza kell szereznem, ha egyszer már itt voltam ismét. Elvégre még sem lehetek Lia nyakán egész életében, csak azért, mert a húgom, és vigyázni akarok rá.
Öröm volt újra látni, ám a tudat, hogy eltűnt, és nem találom sehol sem, egy egész pöppet kezdett az idegeimre menni. Épp hogy visszakaptam, erre nyoma veszett, és a legrosszabb az egészben, hogy senki sem látta.
A rend éber őrei a fülük botját sem akarták megmozdítani az ügy érdekében, mondván ne aggódjak, folyamatban van az ügy, és lehet, Lia csak elutazott, és hamarosan előkerül majd.
Azért eljártam hozzá, locsoltam a virágait, szellőztettem. Talán még ott is aludtam pár alkalommal, csak hogy közelebb legyen a hivatalhoz, ha oda kellett mennem. Meg aztán ha egyszer előkeveredik, akkor bizony ott akartam lenni a közelben, s az első akartam lenni, aki értesül erről.
A kocsimat otthagytam a ház előtt, s gondoltam gyalog teszem meg az utat a közeli kisbolthoz, hogy szerezzek magamnak egy ört, mielőtt nekiveselkedek a korhadt fa kiszedésének, s a falak átvizsgálásának, hisz hosszú ideje nem lakta senki már a házat, csak állt az enyészetben. Én meg megvettem, és megrohantak az emlékek.
Annak ellenére vettem meg, hogy azt mondtam, soha többé nem jövök vissza. Annak ellenére vettem meg, hogy elhatároztam nyakon vágom saját magam, hogyha még egyszer beteszem oda a lábam.
Épp a boltból tartottam visszafelé, egy karton sörrel,  mikor egy nő nekem jött majdhogynem.
Az utolsó pillanatban léptem félre, mielőtt még áldozatává váltam volna egy ütközésnek.
Ismerős arcvonásokkal találtam szemben magam, de így az idő távlatában nem tudtam hova tenni. Azonban a nevem hallata azt súgta, hogy ő igen is tudja ki vagyok én.
-Igen. - vontam össze a szemöldököm, s úgy néztem végig rajta ismét, vizsgálgatva a vonásait, hogy rájöjjek, még is ki lehet ő. Aztán bemutatkozott, és az értetlenség átcsapott a felismerésbe, majd a mosoly is megjelent a képemen. - Igen. A sakk… rémlik valami. - mosolyodtam el. Igaz rég volt már. Szó nélkül mentem el, s hagytam magam mögött mindenkit. A családot, a barátokat, és a jó ismerősöket is. Senki sem tudta miért mentem el, s a „képességem” is titokban maradt. Legalább is én így tudtam.
- Öhm igen… talán még rám is köszönt. - bólintottam párat, majd ismételten elmosolyodtam. - Nem rég jöttem vissza a környékre. A családi ház… kihívásnak jó lesz. - vontam meg a vállam, de nem kezdtem bele, hogy mindent ki kell benne cserélni, hogy ez aztán a megfelelő elfoglaltság egy építész számára, aki jelenleg munka nélkül van.
- Nem. Nem sietek sehová. Ráérek. Csak egy öreg korhadt fa várja, hogy kiszedjem a helyéről... - tettem hozzá , majd átvettem a söröket a másik kezembe. A kaja teljesen kiment a fejemből, szóval ennek majd az lesz a vége, hogy rendelek magamnak egy pizzát.
Nem akartam belekezdeni egy olyan beszélgetésbe, hogy és mesélj mi lett veled, hogyan alakult a sorsod, és hasonló balgaságok. Az egyik indok, hogy nem érdekelt, a másik pedig az, hogy nyilván neki is akad ezerszer jobb dolga, mint sem arról érdeklődni, hogy mi a fészkes fenéért tértem vissza ide, ha egyszer szó nélkül leléptem, és felégettem magam mögött úgymond mindent. Mit mondhattam volna? Mi az a szó, vagy éppen kérdés, ami ide illene? Mit illik ilyenkor kérdezni, s mondani… nos abban nem voltam valami tapasztalt.
- Első szándékom a látogatás volt, aztán másképp alakultak a dolgok. - feleltem kissé megkésve a kérdésére, miközben a hónom alá csaptam kis időre a söröket, míg kinyomtam a telefonom, ami már vagy harmadszor csippant.
- Egész nap egy biztosítást akarnak rám sózni, amire semmi szükségem. Még is mi érthetetlen abban, hogy köszönöm, nem kérem?! - morogtam az orrom alatt a telefonomnak, majd elnézést kérő pillantást vetettem Cheryl-re.  - Ne haragudj! – visszacsúsztattam a telefont a zsebembe. Úgy éreztem, nekem is illene kérdeznem valamit, szóval talán elég bénára sikerült kérdésem hagyta el ajkaim. - És te? Látogatóban? Randevún? – tekintetem a csokorra siklott, amit nem is olyan régen szedett fel a földről.

szó ; Hello ;(:  
x x x

Peter & Cheryl

Anya hangját hallgatni a telefonban, főleg amikor a legrosszabb pillanatokban hívott, kicsit olyan volt mintha háttérzenét hallgatna az ember: figyel is rá, meg nem is, de igazából inkább azért szól, hogy mégse legyen totális csend. Bár zsarufeleségként megtanulta (hiszen az apám is rendőr volt, ahogy a nagyapám is, és tulajdonképpen generációkra vissza lehetne vezetni mióta viselték a Prestonok a mundért), hogy kizárólag a lényegre törekedjen, mert legtöbbször dolgozom, mégis valahogy a figyelme, a gondolatai rendre elkalandoztak. Jelentéktelen információkat osztott meg velem, amiből én kizárólag apró részleteket hallottam meg: valaki valahova elköltözött, valaki valakivel összeházasodott, valaki valakitől elvált, valakiknek megszületett a valahanyadik gyerekük. Őszintén szólva sem nevek, sem számok, sem városok nem ragadtak meg bennem, és ha anyám visszakérdezett, hogy figyelek vajon rá, akkor szemrebbenés nélkül és sietősen hadartam a telefonba, hogy természetesen figyelek. Mert ez nem is volt hazugság, inkább csak féligazság. Anya hangját valóban hallottam, a mondanivalóját már valóban kevésbé. Így lehetett az, hogy a számtalan adat és még nagyobb mennyiségű esemény közepette elsiklottam egy mondat felett: “ A minap mintha Peter Prescottot láttam volna. Ugye emlékszel rá, Cherry?”
Ez a mondat valószínű az agyam egy hátsó szegletébe került a többi jelentéktelennek ítél információval együtt, pedig az összes felesleges marhaság közül ez az egy még talán érdekelt is volna. Peter Prescott: a tipikus szomszéd srác, aki jó pár évvel fiatalabb volt nálam, mégis ennek ellenére sosem sepertem odébb a figyelmét, mint a többi korabeli kölyöknek. Jóval érettebb volt a koránál, és meglehetősen különös meglátásai voltak, és persze a humora is a helyén volt. Talán ha nem tűnik el olyan hirtelen és mindenféle magyarázat nélkül, még barátok is lehettünk volna. Persze a talán az sosem biztosíték semmire, így aztán Peter Prescott emléke megmaradt bennem, bár az idő némiképp halványította. Anya tudta, hogy különös figyelemmel tüntetem ki a fiút, csak az okát nem sejtette. Őszintén szólva én magam sem. Ennyi év után meg firtatni és kutatni ugyan minek, nemdebár?
Szóval ez a mondat elhangzott ugyan anyám szájából, én azonban nem fordítottam rá figyelmet, ahogyan a későbbiekre sem. Már csak arra, hogy talán jó lenne átugranom a hétvégén ebédre, Tim is hazajön végre. Talán a bátyám említése volt az egyetlen, amire felkaptam a fejem. Szoros volt a kapcsolatunk és nem csak azért mert ikrek voltunk, hanem mert egyszerűen képtelen lettem volna az életemet elképzelni úgy, hogy Timothy nincs benne. Ez az érv végül győzött és valami olyasmit mondtam, hogy ha az ügyeim engedik, akkor mindenképp hazamegyek, de nem ígérek semmi biztosat. Lehet késni fogok.
Két ügyet vittem párhuzamosan, és néha arra is alig maradt időm, hogy napfényben lássam az otthonomat, lassan második hete. Pedig valószínű már takarítani sem ártott volna, és a mosás is minden bizonnyal saját életet él a szennyeskosárban. Ha nem lenne mosogatógép akkor az edények gúlában állnának a pulton, vagy ott ahol éppen lerakom őket. Végtelenül trehány tudok időnként lenni, bár én ezt inkább úgy mondanám, hogy fontosságuk szerint priorizálom a dolgaimat. A magánéletem, vagy úgy alapvetően az otthonom jelenleg kizárólag azt a célt szolgálja, hogy legyen, egyéb funkciók nélkül. Philip néhanap megpróbált elhívni szórakozni, amit rendszerint nevetve utasítottam el, mert talán még nem süllyedt odáig az érzelmi és szexuális életem, hogy az ex- exemmel járjak el kiengedni a gőzt, és vezessem le a feszültséget. Pedig az a szánalmas igazság, hogy lassan valóban odáig süllyedek. Levegőt venni nem volt néha időm, de ettől még érző lény voltam, akinek hiányzott a kikapcsolódás, némi beszélgetés, hogy átöleljék, vagy úgy egyáltalán nőként tudomást vegyenek róla. Ez azonban jelenleg az elérhetetlen luxus kategóriába tartozott. Az azonban talán mégsem, hogy hazamenjek és meglátogassam a szüleimet, vagy éppen egy délutánt töltsek a bátyámmal.
Az ebéd remekül sikerült, és mondhatom, hogy régen töltöttem ilyen meghitt és valóban családias napot a szülői házban. Ennek valószínű ahhoz is köze lehetett, hogy hónapok óta nem beszéltem Tim-el, mert úgy tűnt végre megtalálta a lehetőségeit és a szerencséjét, meg azt a férfit is aki mellett végre boldognak tűnik. Ragyogott, ezt egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni, én pedig már csak attól boldog voltam, hogy őt is annak láthatom.
Délután öt is elmúlt már, mikor elköszöntem tőlük és Timtől kapott vegyes virág csokorral a kezemben, mosolyogva indultam hazafelé. Tavaszias volt az idő, és a sötétség, az este messze járt még a várostól, noha az aranynarancs naplemente ott terpeszkedett a horizonton. Két óra és szürkülni kezd. Ha már így alakult a nap, akkor talán hazamehetnék és végre rendet pakolhatnék. Már legalábbis annyira, hogy ne kelljen bokáig gázolni a retekben mindenfelé.Talán hazafelé veszek egy üveg bort is, a lejátszóba beállítok valami temperamentumos latin zenét…..tervezgettem fejben, még mosolyogtam is a gondolatra, amikor pár lépés után kis híjján nekimentem valakinek. A kezemből a virágcsokor a meglepettségtől a földre hullott, és én nem felfelé néztem először, hogy kit sodortam el majdnem, hanem a virágért nyúltam, hogy felvegyem. Mikor már a kezemben tartottam, akkor néztem fel, és így guggolva a meglepettségtől majdnem dobtam egy hátast, az utolsó pillanatban sikerült csak megtartanom az egyensúlyomat. Végül lassan felálltam, de a tekintetem nem vettem le az ismeretlen, de annyira ismerős vonásokkal megáldott arcról. Annyi éve már, és mondanám, hogy semmit nem változott, de azért mégis. Előnyére. Felnőtt. Nem is akárhogy, csak éppen én nem tudtam róla semmit több mint egy évtizede. Igaz azóta én is elköltöztem innen. Annak is sok éve már. Az utak amelyek egykor egymás mellett futottak, végleg eltávolodtak, hogy most a véletlen mégis egymással keresztezze azokat.
- Peter? Peter Prescott?- billen oldalra a fejem, és kíváncsian mérem végig a feje búbjától egészen a cipőjéig, és egy lassan megszülető mosollyal konstatálom, hogy bár az évek szépen hagytak nyomot rajta is, de ezer közül is felismerném. A mosolyát mindenképp.
- Cheryl vagyok….Preston. Innen a szomszédból, ha emlékszel rám.- mutogattam csak úgy a hátam mögé a jobb kezemmel csak úgy jelzés értékkel valahova az egykori otthonom felé.
- Tudod a csaj, aki mindenkit megvert sakkban a környéken.- nevettem el magam, és némi humorral igyekeztem oldani a saját, pillanatnyi zavaromat, ami lassan múlni fog, csak a meglepetés ereje jelen pillanatban nagyobb volt, semhogy azt gyorsan képes legyek lereagálni. Való igaz, hogy gyerekkorom óta a sakk volt a szenvedélyem, és amíg más lányok már régen rúzst, púdert és parfümöt hordtak a táskájukban, nekem a nagy részét az utazó sakk készletem foglalta el, ha esetleg úgy alakulna, bárhol tudjak játszani.
És itt ugrott be anyám mondanivalója a hét elejéről, hogy mintha látta volna őt a környéken.
- Anya említette, hogy mintha téged látott volna...de persze anya gyakran képzelődik.- ingatom a fejem, hiszen anya nem volt soha tisztában azzal, hogy milyen világ húzódik meg amögött amit ő valóságnak vél. Néha csak ostoba képzelgésnek vélte, ha látott is valamit.
- Látogatóba jöttél? Feltartalak?- néztem hirtelen körül, mintha ugyan ezren várnának rá, vagy éppen rám, bár ki tudja. Lehet siet valahova. Mondjuk mégis én voltam aki majdnem fellöktem, pedig én nem rohanok sehova.

szó ; zene ;  
x x x