Peter & Thalia

Not always eye to eye but
always heart to heart

Aprót bólintok a munkája kapcsán és belegondolok, hogy mi lett az én bátyámból. Építész. Furcsa így látni, ennyi év után olyan, mintha egy teljesen új ember lenne, akit apránként kell megismernem. Mégis úgy tűnik van, ami nem változik. A kettőnk között lévő testvéri összetartozás olyan magasságokba emelkedett, ami azt eredményezte, hogy megérezte a bennem lévő változást. Elkerekedett szemekkel nézek rá, majd összeszedve magam aprót bólintok. Az étel és a beszélgetés egészen jó hatással van rám. Régen beszélgettem bárkivel igazán, persze Caro ott van nekem, de mindkettőnket túlságosan lefoglal a munka és a legutóbbi iszogatásunk se ért olyan jó véget vagyis eléggé bonyolulttá vált az életem tőle. Mégis a testvérem érkezése vissza hozott valaki olyasmit az életembe, amire titkon hatalmas szükségem volt. Együtt nevettünk, akár régen még a szép időkben, amikor semmi sem tűnt olyan nehéznek. A segítségét szívesen fogadtam, mert bár már képes vagyok kontrollálni a képességeimet, de a használatukkal még néha meggyűlik a bajom.
- Köszönöm - suttogom a beleegyezését követően, majd sértődötten olyat teszek, amit utoljára talán kislány koromban.
- Nagyon is - morogva teszem hozzá, még mindig sértetten, amiért nem szólt egyből a visszajöveteléről Ahha... - teszem hozzá a válaszát hallva, bár jelenleg nem igazán tud meghatni. Az itt maradását természetesen feltételekhez kötöttem, akár egy anyuka. Kérdéseit hallgatva belemosolygok a bögrémbe, miközben kortyolok egyet a kávémból. Aztán leteszem azt az asztalra és komolyan rá meredek, ahogy régen anya csinálta, mielőtt leszidott volna bennünket. Pillantásommal követem egy darabig, majd megérzem erős kezeit a vállaimon, ahogy masszírozni kezd és a feltételeimről kérdez.
- Kisfiam, ha az én házamban akarsz élni, akkor kénytelen leszel betartani az én szabályaimat. Ide, aztán egyetlen jöttment nőt se hozol fel. Az a minimum, hogy elpakolod magad után a cuccaidat, nem vagyok cseléd. Mi az, hogy 9? A legkevesebb, hogy pontban 8-ra itthon vagy. Elvárom, hogy rendben tartsd a szobádat és a közös tereket ne mocskold össze. Háziállat? Szó sem lehet róla! Egyikünk se érne rá levinni sétálni vagy gürizni utána - fejeztem be egy szuszra a monológot, majd összehúztam a szemeimet, hogy fél perccel később nevetésben törjek ki.
- Viccet félre téve nekem annyi elég ha beszállsz a költségekbe és rendben tartod magad körül a dolgokat. A nőkre és háziállatokra pedig visszatérünk, ha úgy hozza a szükség - felnézek rá, megszorítva a kezét, majd hagyom hadd nézzen szét. Aztán a temető említésére kissé kiszakadok ebből az idilli állapotból és mereven magam elé kezdek bámulni.
- Az utolsó időkben, nagyon hiányolt... ahogy én is... - ejtem ki a szavakat halkan, majd felhúzom a szemöldököm, ahogy a szoba színéről kérdez - Minek nézel te engem? A letisztult színeket szeretem. De gyere és nézd meg magad, hogy megfelel-e - bögrével a kezemben felkelek és indulok a kis folyosón át egy ajtó felé, amit kinyitva megtekintheti az új szobáját - Szemben van a fürdő, ami csak a tiéd, nekem van egy kisebb, ami a szobából nyílik - mosolygok rá, majd odébb is állok az ajtóból, hogy beljebb tudjon lépni - Hagylak is nyugodtan nézz szét, hozd el a cuccaid és pakolj nyugodtan. Tessék, itt a kulcs másolj magadnak egyet - veszem ki zsebemből a lakáskulcsot és a kezébe adom.

köszönöm! folytatása következik  
x x x

Peter & Thalia

Not always eye to eye but
always heart to heart

Kissé felhorkanok azon a gondolatán, hogy valaha is szörnyetegnek tartanám. Nincs erőm hozzá, hogy elmondjam neki, de sosem tartottam volna annak, hiszen mégis csak ő az egyetlen testvérem. Míg ő keresgélt én csak ültem a széken magam elé meredve. Szedek magamnak egy kevés ételt, majd aprót bólintottam a szavaira. Nem tudtam megszólalni, nem volt erőm hozzá. Még nem, túlságosan elevenen éltek bennem a fájó múlt emlékei. Felemeltem a fejem, ahogy engem említett meg a visszatérte okán és egy halovány mosoly jelent meg a szám szegletében.
- Milyen munkát? - érdeklődöm, kissé kimérten ahogy anya tette egy-egy fejmosás előtt. Talán túlságosan rá hasonlítok ebben a pillanatban.Megnyugtat a tudat, hogy miattam jött vissza, hiszen ez azt jelenti, hogy nem fog elmenni egyetlen szó nélkül... újra. Mindent elakartam neki mondani, így könnyedén mutatom meg neki a lapockámon lévő hullám alakú anyajegyet, majd osztom meg vele az új képességeimet. Látva az összepréselt ajkait kissé felvontam a szemöldököm, ahogy a villával felém mutat még magasabbra emelkedik.
- Te megérezted? Akkor miért pont most jöttél vissza? Hiszen ez az egész egy éve kezdődött... - hangosan gondolkodok, majd kissé elnevetem magam annak hallatán, hogy megnyertem magamnak. Az étel jól hat rám és a haragom lassanként teljesen elpárolok és átveszi a helyét egyfajta nyugalom. Furcsán jó érzés tudni, hogy itt van és vigyázni fog rám, mint kiskorunkban.
- Háát, ha csak te jutottál, akkor talán beérem veled is - kissé fintorgok, majd elnevetem magam, hiszen csak csipkelődök. Végül befogom a szám mielőtt nagyon elszaladna velem a ló és inkább az evésre koncentrálok. Az előbbi szomorúságot felváltotta az öröm, amit talán gyerekkoromban éreztem utoljára, mikor még egyben volt a családunk. Néztem, ahogy leveszi a polcról a bögréket, majd a felvetését hallva egyből bólogatni kezdek tekintve, hogy a szám éppen tele van az utolsó falatok egyikével.
- Örülnék egy kis segítségnek. Egyedül nem sokra megyek sajnos - szólalok meg, miután elpusztítottam a maradék kínait is a tányéromról. Lehet, hogy túlságosan gyorsan ettem, de farkas éhes voltam már. A munka mellett nincs mindig időm rendes ételre, általában csak bekapok valamit futólag. A bögrét magamhoz véve teszek bele két cukrot, majd egy kis tejet is öntök hozzá. A morgását meg sem hallom, túlságosan lefoglalnak a gondolataim. Aztán kikerekedett szemekkel pillantok rá. Halkan mérlegelem a lehetőségeket, már éppen válaszolnék, amikor lebuktatja saját magát.
- Hogy mi? Hetek óta itt vagy és még csak most toltad ide a képed? -  mérgesen kelek ki magamból, mire az asztalon elkezdenek remegni az üres dobozok és a tányérom, hogy aztán a semmiből az arcába spriccenjen a víz.
- Vannak feltételeim, de ha azokat képes vagy betartani, akkor lakhatsz a vendégszobában. Értve vagyok? - teszem fel a kérdést, míg a tányér evőeszközökkel együtt a mosogatóban landol. Az a legkevevsebb, hogy elmossa az enyémet is egy ilyen hazugság után. Végül hátra dőlök a székben és magamhoz veszem a bögrém ugyanolyan sértetten mint eddig.

x x x

Peter & Thalia

Not always eye to eye but
always heart to heart

A testem egy igazi áruló, legfőképpen a gyomrom. Bár ezzel rpóbáltam nem törődni, amin a bátyám mosolya se segített. Ahogy kimondja a kedvenc virágom nevét kissé elkerekedik a pillantásom, de nem adom több jelét a meglepettségemnek. Nem adom meg neki az esélyt, hogy nyeregbe érezze magát. Haragszom rá. A meddig kérédre csak vállat vontam. Magam sem tudom meddig vagy egyáltalán miért haragszom rá. Az évek elfeledtették velem az árulásának súlyát, mely most semmiségnek tűnik. Pedig az évek éppen elég nyomot hagytak mindkettőnkön. Kissé megállok a mozdulatban, ahogy elpöttyinti mindenről tud. Mégis hogyan? Gondolataim ezer felé cikáznak, de képtelen vagyok összerakni az apró darabkákat. Fontosabb kérdés volt a miért. Azt hittem egyértelmű lesz a kérdésem, de ahogy visszakérdez ő is elbizonytalanodom egy pillanatra. Hiszen mindkét kérdésre választ akarok kapni. Ahogy rám tereli az egészet egyből felhúzom az orrom és mérges pillantással rá meredek, az előbbi könnyeim teljesen elapadnak. Érzem, amint átjár az erő, ha akarnám egyetlen intésemre a falnak csapódna. A páfrányom mellé lép, miközben beszél. Aprót bólintok jelezve felé, hogy igen. Emlékszem, mindig is emlékezni fogok az apánkra és arra, hogy mit tett. Pillantásom a növényre vezetém, ami érintése nyomán elkezd aszódni, mint aki hetek óta nem kapott vizet. Még mindig a növányt néztem, miközben ő vissza sétált mellém, hogy szedjen a kínaiból. Hiába kíánlt meg belőle, képtelen voltam enni. Magam elé meredve bámulok a semmibe, miközben próbálom megemészteni az elhangzottakat.
- Miért nem mondtad el? - teszem fel a kérdést, miközben hagyom, hogy megfogja a kezem. Ahogy kezünk összeért éreztem a belőle áradó félelmet, reményt és szeretetet. Végül sikerül elvonnom a tekintetem a padlóról és rá meredek, üres tekintettel. Meglátogatott. Újra könnyesek lesznek a szemeim, ahogy eszembe jutnak a kínzások, a halál és fájdalom végtelen sorozata. Önkéntelen csúszik a kezem a hasamra, mely a legfájóbb emléket juttatja eszembe. Észre se veszem, ahogy elkezdi keresni a kávét. Nincs erőm, túlságosan fáradtnak érzem magam. Hangtalan lerogyok a székre és hagyom hadd csorogjanak végig könnyeim az arcomon. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el így, mire képes voltam annyira összeszedni magam, hogy megszólaljak.
- Ha meglátogattál miért nem maradtál? Miért mentél el újra? Anya... anya meghalt, ahogy mindenki körülöttem... teljesen egyedül maradtam - a szavak nehezen jönnek, újabb sírógörcs kerülget. Próbálok erős maradni és inkább szedek magamnak egy madár adagot, hogy addig is eltereljem a gondolataimat. Csinálnom kell valamit, hogy jobb legyen, ne érezzem ezt az űrt.
- Miért éppen most jöttél vissza? - túl sok kérdést teszek fel, de nem érdekel. Tudom kell mit keres itt és csak azt akarom, hogy ne menjen el újra. Maradjon... velem. Újra annak a kislánynak érzem magam, akinek hiányzik a testvére és nem tud mit kezdeni ezzel.
- Nekem nincsenek képességeim vagyis... - ajkamba harapok majd megfordulok és lehúzom a blúzomat, hogy megmutathassam neki a lapockámon égtelenkedő furcsa anyajegyet - Egy éve jött elő ez. Azóta érzem az emberek érzéseit és... - közben vissza veszem a felsőm és elkezdem piszkálni az ételt - egy ideje képes vagyok másra is - kezemet kinyújtom, homlokom ráncbokba szalad, ahogy koncentrálok. Mire egy kicsit megemelkedik a kés, hogy aztán vissza essen a helyére. Aztán elkezdek enni, hogy ne kellejen tovább beszélnem.

x x x

Peter & Thalia

Not always eye to eye but
always heart to heart

Muszáj megnyugodnom, mielőtt elveszítem a kontrollt a képességeim felett és olyan teszek, amit biztos megbánnék. Az a korlát nem olyan biztos, mint, aminek látszik. Hiányzott. Ez vitathatatlan, mégis a büszkeségem áll nyerésre jelenleg ebben a csatában. Mosolyog. Talán én is hiányoztam neki? A kérdése hallatán csak megforgatom a szemeimet, többre nin szükség. Mindketten tudjuk, hogy nem. Sőt! Biztos, hogy nagyon mérges lettem volna rá. A szatyrot megemeli, mire természetesen a gyomrom hangosan adja mindkettőnk tudtára, hogy még nem vagyok túl az ebéden. Persze, hogy éppen most kell lebuktatnia. Nagyot sóhajtok, amolyan megadóan, mégsem lépek odébb, még nem. Aztán valami megváltozik bennem és benne is. A kisfiús, zavart mosoly eltűnik az arcáról és komollyá változik, így meglátom azt a férfit, akivé vált.
- Nagyon sok mindent kellene megbeszélnünk - billentem oldalra a fejemet, még mindig karba tett kezekkel. Túlságosan sok minden történt mióta elment és nem tudom hol kezdhetném. Rám tapadt egyfajta merevség, amit képtelen vagyok eltűnteteni. Olyan érzés, mintha minden eltemetett emlék egyszerre rohamozna meg, kérletlenül jön és nem akar elmenni.
- Úgyse tudod mi a kedvenc virágom - vágok vissza egy gúnyos félmosollyal. Pedig emlékszem, hogy az első fellépésem után a kezei között szorongatta azt a gyönyörű fehér liliomcsokrot, aminek kösöznhetően majdnem végzett is a virággal. Ő idegesebb volt mint én. Az emlék nyomán elmosolyodok és leengedem a kezeimet. Nem is figyelek a kérdésére igazán, csak felhúzom az orrom a snassz virágok hallatán. Végül csak elnevetem magam és a kezdeti merevség oldódni kezd, mint mikor a természet is felenged egy hosszúra nyúlt tél után.
- Azért ne essünk túlzásokba! Még mindig haragszom rád, de a kajáért cserébe adhatok egy kávét - az ajánlatom mellett ellépek az ajtóból és kitárom azt, hogy beljebb jöjjön. Évek lenyomata fedi az arcom, mely mögött valahol mélyen ott van az a kislány, aki rajongott a bátyjáért és itt van ő a maga, akinek jól állnak az évek. Megvárom míg leveszi a cipőjét és a kabátját, majd beljebb vezetem a konyhába.
- Nem akarok olyan kérdéseket hallani, "hogy mi újság? mi történt veld az évek alatt?" és társaik. Egyetlen dologra vagyok kíváncsi - közlöm vele a tényeket, miközben kirakom a tányérokat és az evőeszközöket - Miért? - végre hajlandó vagyok újra rá nézni, így láthatja, hogy szemeim könnyesek.

x x x

Peter & Thalia

Not always eye to eye but
always heart to heart

Még mindig nem tértem napirendre afelett, hogy egy nős férfihez vonzódok. A félre sikerült estét követően látványosan elkezdtem kerülni őt és minden lehetőséget megadtam annak érdekében, hogy halaszthatatlan munkáim legyenek. Nem sokat voltam otthon, - tekintve, hogy már tudja hol lakom, -nehogy véletelen meglátogasson. Mondjuk egy csokor virággal a kedvencdemből vagy valami hasonlóval. Fejezd be Lia! Nem gondolhatsz rá, ahogy arra sem milyen jó lenne ha tényleg meglepne. Nem, nem és nem! Most milyen jó lenne, ha itt lenne anya, ő biztos segítene. Sajnos az összes rokonomat elvesztettem, kit így, kit úgy. Egy gyetyát gyújtok, miközben a múlton rágdok. Gondolataimból kopogás szakított ki, mely a bejárati ajtó felől érkezett. Először ijedtség fogott el, aztán izgalom. Gyorsan a tükörhöz léptem, hogy megnézzem mennyire vállalható a kinézetem. Nem találtam magamon hibát, hiszen épp két tárgyalás között ugrottam haza harapni valamit. A kulcs könnyedén fordult a zárban, majd kinyitottam az ajót és még épp láttam, ahogy felém fordult. Kissé megemelem a szemöldököm. Nem rá számítottam, sőt ha pontosak akarunk lenni, azt se tudom ki áll velem szemben. Rám mosolyog és ahogy köszön minden  eltemetett emlék előtör belőlem. Az ajtó szélébe kapszkodom, ujjaim elfehérednek. Nézem, amint felveszi a zacskót a földről. Hazajött.  Temérdek gondolat fordul meg a fejemben, a sokkot követően kitisztul a kép és hűvössé válik az arcom.
- Ennyi év után van képed megjelenni az ajtóm előtt és egy "Szia, haza jöttem"-el elintézni az egészet? - igen, számon kérem az egy szem testvéremet, miközben erőnek erejével elszakítom ujjaimat az ajtótól, hogy keresztbe tudjam tenni a kezeimet magam előtt.
- Mégis mit akarsz? - nem, nem vagyok képes elfelejteni mindent és a nyakába ugrani. Pedig mérhetetlenül hiányzott az a gyökér, langalétra feje, a mosolya és az, hogy a bátyám mellettem legyen a legnehezebb időszakaimban. Szükségem lett volna rá!

x x x