-Elmentem. Hátra hagytam mindent, és mindenkit. Nem érdekelt merre megyek, miféle út vezet, csak menni akartam minél messzebb. Kissé sajgott a szívem, s úgy éreztem menten belepusztulok, amiért ott kellett hagynom mindenkit, de nem viseltem volna el, ha bántódása esik miattam bárkinek is. Mindenről csak Te tehetsz! Te vagy az oka, amiért el kellett mennem… talán ez az egész nem jött volna a felszínre sosem, hogyha nem árulod el a családodat! Akkor meglehet, hogy a mai napig együtt lennénk, és nekem nem kellett volna végigmennem azokon a szerencsétlenségeken! - egy pillanatra elhallgattam, miközben ott álltam a sírja előtt. Az apám sírja előtt. Annyira bántott az egész mind a mai napig nem felejtettem el neki amit tett. Mintha minden megtekeredett volna, és menekülésre nem hagyott lehetőséget, sem pedig választásra. Ezt kaptad, ezt dobta a gép, és hogy ott álltam a sírjánál, minden a felszínre bukott, mintha csak tegnap történt volna.
-Aki nem élt át hasonlót, az nem tudhatja… nem érezheti milyen az bántani másokat. Elég egy apró érintés, és láss csodát, már is enyém az életerőd egy része, vagy akár az egész! Elég egy érintés, és vége mindennek. Miattad történt! Csak is te és az önzésed tehettek róla! Hát miféle apa az ilyen?? Eljátszottad a szemünkbe, hogy milyen tökéletes minden! Eljátszottad, hogy a legboldogabb család a miénk, és még is elkövetted ezt az óriási árulást! - hangomban egyre több lett a megvetés. Egyre inkább azt éreztem, hiba volt idejönnöm. Hiba volt úgy gondolnom, hogy meglátogatom a sírjánál, ha már a temetésénél nem voltam ott. Az övére nem mentem el. Nem voltam rá képes.
Azok után, hogy megtudtuk, miféle élete volt a megjátszott boldog család apa képe mellett, valahogy úgy éreztem, nincs hozzá elég erőm. Úgy gondoltam, megérdemelte amit kapott az élettől. Bár lehet ezt túlzás volt kijelenteni, de igen is megérdemelte!!
-Eljöttem… itt vagyok… végre éreztem hozzá elég erőt...de nem miattad jöttem. - jegyeztem meg némi gúnnyal a hangomban, s bizony meg is kaptam érte egy elég csúnya pillantást efy idős nénitől, aki mellettem haladt el, s talán még azt is odavetette, hogy mit képzel magáról fiatalember!!
Felháborító, hogy még itt is megakarják mondani az embernek, hogy mit és hogyan kellene tennie. Csak mert valaki meghal, még nem fogják kevésbé szeretni, vagy még jobban. Bár lehet ez csak az én olvasatomban volt e-képpen.
- Ha rajtad múlt volna az egész, soha többet nem jövök! Nem érdekelt hogy meghaltál. Csak ártottál nekem! Mindent elvettél tőlem, ami valaha fontos volt nekem! - vetettem még egy utolsó pillantást a sírra, majd a kezemben lévő csokorra pillantottam. Szerencsére a képességem már uraltam annyira, hogy ne szívjam el mindenből az életet amihez csak hozzáértem, és talán már Lia-ra sem jelentek majd veszélyt. A testvéremre, aki mindig is fontos volt a számomra. Akire a távolból figyeltem, ám mostanra ez a figyelem nem lesz elég. Tenni kell valamit annak érdekében, hogy megóvhassam őt! Úgy gondoltam el kell jönnöm hozzá, és végre igazi nagy testvérnek lennem.
Anyának a szavamat adtam. Másnak lehet kevés lett volna, de ő hitt abban, hogy egy napon vissza fogok jönni. Ő mindig is hitt bennem. Akárcsak Lia. És én még is árulást követtem el, s eltűntem, mintha nem is létező személyek lennének. Mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz.
Felsóhajtottam, miközben letettem a csokrot anyám sírjára, majd megsimítva a fejfát, zsebre vágtam kezem, hogy folytathassam tovább az utamat.
Beszálltam a kocsimba, hogy becsengethessek hozzá. Hogy megálljak az ajtaja előtt, hogy Hugi haza értem!...
Szóval most itt vagyok. Ismét a városban, ismét itthon. Egy olyan helyen, amit rég el kellett volna felednem. Egy helyen, ahová ha a húgom nem lenne, vissza sem jöttem volna. Ám ő van, és most úgy hiszem bajban van. Szüksége van egy nagy testvérre, aki képes megvédeni őt. Kicsit nyomozgattam, és megszereztem a címét. Ám ennyi idő távlatából, nem ronthattam be hozzá azonnal, szóval kissé vissza kell rázódnom a város életébe, aztán jöhet az édes viszontlátás, ami talán nem is lesz annyira édes!
Szóval kivettem egy szobát egy hotelban, addig, amíg szépen ismét megszokom a várost, ezt az eszetlenséget, ami itt uralkodik, a sokszínű emberek.