Saját magam nem szoktam kívülről látni az álmaimban nem, talán csak a tükrökben és akkor is összevont szemöldökkel, szigorúan figyelem ezeket a komoly, semmitmondó vonásokat, meg azt a néhány szarkalábat, amit odatettek idővel az évek. Ívet rajzoltak, talán egy kis férfiasságot, vonalat keskeny számnak, angolos szememnek. Mostanában nőtt rám szakáll is, sűrű, fekete, itáliainak hívom, pedig egyszerű sötét pofaszőrzet, de anyám olasz volt és talán azért keresek magamon egy csepp olaszosat én is.  Karizmám van, mert megtanítottak rá, hogy legyen, de nem látok többet ebbe a tükörképbe, mint ami, nem egy kemény forradalmár, sem egy szép arc visszatükröződése, talán mesél egy kicsit rólam, zavaros érzéseket kelt. Felnéznek rám, mert magas vagyok, létra, és általában még a fejem is felszegem, mintha még magasabb akarnék lenni.

Én igazán nem szeretem jellemezni önmagam, mert az önismeretnek csekély tartalmával bírok és hiányosságaim elismerem, volna még mit tanulnom. Saját magamról a legtöbbet.
Az intelligencia ott érződik modoromon, egészen ellepi, mint sajtot a vastag penészréteg, terjed is, mert olvasok egyfolytában és szeretem azt hinni, hogy mindent meg is jegyzek, szó szerint, ahogy az le van írva.
Néha olyan jelentéktelen információk szórakoztatnak, mint egy-egy bolha ugrási távolsága, máskor egészen komplex mágikus tanokba bonyolódom, vizsgálom és kísérletezem, ha van rá önként jelentkező, hát szívesen fogadom az illetőt, barátsággal, érdeklődéssel, még a fennhéjázást is visszafogom, pillanatokra, vagy legalább egy mosoly erejéig, jöjjön csak, hagy mérjem le miben áll a memóriája, ha maga is boszorkány lenne csak még érdekesebb az ő mágiájának összehasonlítása az enyémmel, korának kivonása az enyémből, az enciklopédiák nagy ősboszorkányainak életkorából, a történelemből, melyből ismerek valamennyit, igenis, tájékozódom, csak éppen arról, ami érdekel, így néhány ismeret talán kimaradt, például hol tart most Bastien, nem is igazán tudom megítélni helyes, helytelen-e a sodródás valamiféle komolyabb konfliktushelyzetbe, mert érzem, tudom, hogy nagy rések keletkeztek személyiségem és tapasztalataim között, hogy rosta vagyok, lyukas, mert az ábrándok gyakran elragadnak, avagy megszállott derűvel vetem magam okulásba. De mentségemnek hozom fel, hogy megtanultam élelmet rendelni az interneten, van szobalányom, aki fizeti a számlákat. Igaz ritkán mozdulok ki, nem értem hogyan működik a világ és kissé elveszett idegen lehetnék egy sűrű, népes utcán.
Talán lemaradtam, ott ragadtam a könyveim között, hagytam, hogy a betűk meséljenek rólam, a nyomtatás adjon vissza, vagy a megszáradt tinta a régi papírjaimon, az elszívott szivarok füstje, egy-egy kecses karcolat.
Igényes vagyok és kíváncsi, talán ideje lenne élnem, érzem, hogy peregnek előlem az évek, de még kevés ez is, alig tapasztaltam, sok mindent nem ettem és ittam, háziállatom például sosem volt és vámpíron sem kísérleteztem soha, hát mennyi minden kimarad!
Ennek ellenére büszke és gunyoros vagyok, bár a viccet nem értem, állapotom pedig sokan egyfajta pszichológiai rendellenességként írnák le, de az aspergersek jeleit én saját magamon még nem bizonyítottam, interakciók híján az önmagamról alkotott kartonban ez is csak hiányos.
Mozdulataim lágyak, kecsesek, kicsit úgy mozgok, mint az anyám a nagy, híres kurtizán a maga korában, de főleg mindig másban látom magam, ahogy arcom visszatükröződik egy-egy pohárfelületen, vagy léptem kellemkedve koppan a vastag szőnyegen.
Magányomban kevesen zavarnak és a valóság elől gyakran elvonnak még az álmok is, csupa-csupa kínos, arcpirító dolog, amit én mégis egykedvűen nézek végig, mint egy filmet, mert moziban már jártam és olyan, mintha minden érzéki mással történt volna.
A szalon visszatér, aztán más, pajzánabb álomlátomások, mintegy szakaszosan, szinte megbeszélik agyammal az apró részleteket, hogy mire emlékezzen és mi mindent felejtsen, gyorsan, sietni kell, különben felbomlik az elme, s a szűk hártya, amely az őrülettől visszatart talán a képembe mondja egyszer az igazságot róla, az anyámról és rólam az anyám szemében.