Amikor kislány voltam, úgy képzeltem a házasságot, mint valami csudiszuper, rózsaszín, habosbabos tortát, finom töltelékkel. Szerettem anyuci szekrényéből kirángatni egy fehér lepedőt, magam köré csavarni, és a bátyám kezét fogva oltárhoz vonulni, ami esetünkben egy konyhapult volt. Így több, mint húsz elteltével nehezen passzolt a jelenlegi tapasztalatom ezekhez a régi álmokhoz. Talán erős túlzás volt ma reggel úgy búcsúzni Willtől, hogy Utállak. Kibaszottul utállak. Pedig valahol igaz volt; átkoztam a napot, mikor gyűrűt húzott az ujjamra. Szinte a fülemben hallottam Tamara hangját: én megmondtam. Meg, baszki! Te megmondtad. De mikor hallgattam én utoljára egy józanul gondolkodó ember szavára? Na ugye.
Elviharzottam a saját lakásomból - úgy ám, az a lakás az enyém! A férjem szokatlanul nyugodt természet volt - a tedd ki, hadd hűljön igazi megtestesítője. Álmatlan éjszakáimon gyakran kérdezgettem magamtól, hogy mégis mit szerettem én benne. A humorát. A karizmáját. Az ambícióját. Meg igazából elég jóképű is a szentem. Igazi főnyereménynek tűnt - ki gondolta volna akkoriban, hogy egy címeres szoknyapecér? Félreértés ne essék, nem ártatlan flörtök miatt szerettem szétkarmolni az arcát. Még ha csak képletesen is... volt valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzésem. Egy laza flört nem ütötte meg az ingerküszöbömet. De az érzés, ami elkapott, ha vele voltam, régen nem a könnyedségről és szerelemről szólt. Hát lehet így élni?
Csapzott volt a hajam, mikor beértem az irodába. Szerettem a munkámat, tervezőként élhettem a kreatív vénámmal, arról nem is beszélve, hogy ez hozott össze Tammy-vel. Együtt buktuk el majdnem az utolsó előtti szemeszterünket - persze azért, mert a tanár nem kedvelt minket. Régi szép idők. Mindig is arról álmodtam, hogy egy helyen fogjuk húzni az igát, aztán a szünetekben egy közeli kávézóban iszogatjuk a habos cappuccino-t... na jó, ez mondjuk így is gyakran megtörténik, pedig van közöttünk két háztömb. Két egész háztömb. Néha borzalmasan távolinak tűnt. Na mondjuk nem az a fajta lány voltam, aki elbújik a mosdóban, és zokogva hívja a legjobb barátnőjét. Valójában nem szerettem kifecsegni azt - na igen, pont ezt az egyet! -, hogy néha igazán nagy fasírtban vagyunk Will-lel. Tammy is egy valódi ösztönlény tud lenni. A végén átrendezi Will képét, méghozzá úgy, ahogyan azt én már elképzeltem fejben. Párszor...
- Bekérhetném a La Guna irodaház eddigi terveit? Köszönöööm - haladtam el az asszisztensem asztala mellett, miközben az órámat bűvöltem. Csak egy percet késtem. Nem is tűnt fel senkinek.
Úgy vágódtam le a székemre, mintha valami mentőöv lett volna. Az én kis kuckóm. Szigorúan férjmentes övezet. Maradjon is így. Esküszöm, még a számát is letiltatom, ha itt próbálna meg hívni.
A tervek hamarosan az asztalomra kerültek, Rachel pedig még egy finom kávét is mellékelt mellé - komolyan, egy csoda ez a lány. A legjobb referenciát fogja kapni tőlem. Úgy, ahogyan én a legjobb kávét tőle. - Keresnek telefonon, Sophie - szólalt meg aztán, én pedig nagyot sóhajtva dobtam le a kávét - jó, nem szó szerint. Az még tőlem is váratlan mozdulat lett volna. A tervrajzoknak pedig szépen annyi lett volna... - Igen, tessék, Sophie Russel Smith - szóltam bele a telefonba, miközben felálltam a székemről, és a tágas ablak elé sétáltam. Vártam. De nem szólt bele senki. - Halló? - kérdeztem ismét, ekkor már némi éllel a hangomban, másik kézzel megfogva a kávét.
Továbbra is néma csend. Már éppen készültem letenni a kagylót - igazi vehemenciával, ahogyan azt csajosan illik -, mikor az ablakból felfigyeltem egy utcán álló férfira. Telefont tartott a fülénél, a napszemüveg pedig eltakarta az arcát, de pontosan tudtam, hogy ide néz. Felfelé. Rám.
Láttam már. Valahol. De hol?
Kinyomtam a hívást, majd láttam, hogy ő is elemeli a fülétől. Elégedett vigyor rajzolódott a szája köré. Majd elsétált.

Eltelt egy hét. Azóta minden benn töltött reggelem így telik - talán új kávé-pajtira leltem? Bár tudnám, hogy hol láttam. Honnan ismerem ezt a rejtélyes, öltönyös idegent?