Gondterhelten a fejét csóválja. Nem tud mást tenni. Elfogytak a szavai, elfogytak a gesztusai, úgy érzi, mintha meztelenre vetkőztetve, szurokkal bekenve állna itt veled szemben és már csak arra várna, hogy tollat dobáljanak rá. Összeszorul a torka attól, hogy így kell látnia. De nem fogja ezt a terhet is magára venni, ahogy olyan sok szart magára vett az évek alatt. Eljutott arra a pontra, ahol elismeri végre, hogy nem vállalhat felelősséget mások érzelmeiért. A sajátjaival kell foglalkoznia. És hidd el, ő is ilyen szarul van, mint te, csak benne van tartás.
Részben ezt is teszi, a sajátjaival foglalkozik. Hidd el, nem bűntudatból van itt. Hanem azért, mert továbbra is te vagy az egyik legfontosabb személy számára – ha nem A legfontosabb – ezen a világon. Semmi nem fog azon változtatni, hogy te és az apukáid is a családja vagytok. Akkor sem, ha most minden összedőlni tűnik a feje felett. Ha elszúrtátok, ha bántottátok egymást, és most mindketten szenvedtek. Te pedig nem hagyod, hogy segítsen rajta.
- Jól van… – Az orra alatt sóhajtja ki, olyan halkan, hogy a zenétől egyáltalán nem is hallani, te pedig a jelenlegi állapotodban aligha lehetsz képes szájról olvasni. Jól van. Beletörődik az akaratodba… nem, nem is az akaratodba. Az állapotodba. Nem fog utánad rohangálni, mint egy szeretetéhes kiskutya, viszont nem is fog elengedni. Egy olyan helyen vagy a szívében, amit soha, de soha senki nem vehet el tőled. Akár tetszik nektek, akár nem. Tesz még egy utolsó kísérletet arra, hogy hazavihessen, aztán a háttérbe vonul. A rád mászni akaró faszit meg viszi magával, hogy úgy kibassza innen, mint macskát szarni. Aztán visszajön. Kér egy alkoholmentes koktélt, vigyáz rád. Csak a háttérből, de egész éjjel figyel, nehogy bajod essen. Amikor pedig végül kidőlsz, taxiba ültet és hazaküld. Mert ilyen egy barát.

Azt mondják, hogy amikor meghasad a szíved, magvakat ültetsz a repedésekbe és esőért imádkozol. Nagyon szeretné, ha ez esetedben is így lenne, de jobban ismer ő annál. Tudja, hogy nem csak nem viseled jól a kudarcot, de nem is fogadod el. És amikor valami fáj, akkor rápakolsz még a mérleg nyelvére néhány súlyt, hogy még jobban fájjon. Mindkettőre. Hogy mindkettőtöknek fájjon. Hiszen ez vagy te. Azt gondolod, hogy feloldozod magad, pedig az ellenkezőjét teszed. Lerántod a mélybe, és azzal együtt mindenki mást is, aki szeret. Aki igazán, lelkiismeretesen szeret. Nem úgy, ahogy az influencer haverjaid, hanem ahogy Esmond. Ahogy az apukáid. Önző vagy.

Tudja, hogy lelkileg most nem ő az, aki segíthet és hidd el, te is kínzod őt. Az épséged viszont nem adja. Borzalmasan fáj neki, de ezen a ponton lényegtelen számára, hogy utálod vagy még sokkal jobban utálod. Szóval idejött, hogy vigyázzon rád. Akkor is, ha feszült. Akkor is, ha vérzik a szíve. Akkor is, ha még több darabra fogod törni, hiszen hiányzol neki. Nem működött köztetek a dolog, és ő hajlandó volt elismerni. Te miért nem vagy az?
Tudtátok, hogy mire vállalkoztok, hogy mit kockáztattok. Megpróbáltátok, nem sikerült. Neki ettől még mindig a legjobb barátja vagy, aki jobbra kanyarította az életét, mikor a családjával balra is mehetett volna, és most egy egészen másféle Esmond lehetne.

- Franco, kérlek. – Pont helyett vesszővel folytatná azzal, hogy tálcán kínálja magát az ilyenebbnél olyanabb alakoknak de visszanyeli és csak a zene dübörgésétől elnyomva sóhajt egy nagyot. Nem akar olajat önteni a tűzre. – El fogják szedni tőled az összes pénzedet. Örülj, ha nem szívnak szárazra vagy nem dugnak meg még mellé. – Nyersek a szavai, de tények elé állítja a másikat. Az a bizonyos idősebb férfi ekkor azonban újra felbukkan, mögötted áll meg, túl közel, és haragosan mered Esmondra. – Valami baj van? – Árad belőle az ártó szándék és éhség mindkettőtök felé. Ne mondd, hogy annyira be vagy állva, hogy ebből semmit nem érzékelsz?!

A ’’szokásos vámpírtulaj’’ ide vagy oda, a Phoenix még mindig a normális helyek közé tartozik, legalábbis Esmond úgy tudja, hogy nem valami lecsúszott lebuj, ha valaki valami illegálist tesz, az nem a zsebtolvajlás szintén történik, hanem nyakkendőben. Ez lehet az oka annak is, hogy az állapotod ellenére is egyben vagy még, minden értelemben. Ki ne tudna vagy akarna hasznot húzni egy totál beállt gazdaggyerekből?

- Ne faszozz itt nekem! – Az esetek többségében nem szokott rögtön így fellépni, ha rólad van szó, de ezt te is tudod. Viszont ha őszinte akar lenni, most kissé a töke kivan veled meg ezzel az egész helyzettel. Mindig nagyon, nagyon türelmes, ha rólad van szó. Még arra is hagyna bőven időt, amennyire csak szükséged, szükségetek van, hogy elcsituljanak a hullámok és újra barátok lehessetek. De ez a destruktív viselkedés? Ezt nem tudja tolerálni. A számára egyik legfontosabb személyt bántod - magadat. Sőt, személyeket, hisz ezzel az egésszel nem csak magadat, hanem a szüleidet is terheled.
Tudja, hogy nem viseled jól a kudarcokat. Ég és föld volt kettőtök neveltetése. Míg belé konkrétan beleerőszakolták a kudarc érzetét gyerekkorában, még mielőtt igazán megtanulhatta volna az erejét használni vagy sikereket ért el, addig téged lényegében körbe rajongtak a szüleid.

Nem veszítettél el senkit, egyik barátodat sem. Pedig könnyen megtörténhetne az alapján, ahogy viselkedsz. Még ha átoknak is érzed, hogy ilyen barátai vannak, valójában áldás. Esmond mindenképp az. Most is itt van, mint mindig. Azt tette, amit mindig. Meghallja, hogy ’’Miller’’ és máris hagy csapot-papot. Vajon te tisztában vagy vele, hogy neki tényleg mennyire fontosak vagytok mindannyian? Te és a szüleid is.
Mihelyt undorodva kikerülöd, ő magragadja a karodat és a legkevésbé sem engedékenyen ránt vissza. – Elég rád nézni, totál be vagy állva. Ki fogod magad nyíratni. – Jobb esetben csak kinyíratod, ugye. – Bocs Franco, de nem érdekel, mennyire seb-nyalhatnékod van, hazamegyünk.

Nem tetszik neki ez az egész. A kialakult helyzet a tavasszal történtekre emlékezteti. Hisz mi volt akkor is? A barátja szétcsúszott, darázsfészekbe nyúlt, mert túl nagy a pofája – főleg ittasan – ő pedig kész dominósort indított el azzal, hogy utánament. Csak a jéghegy csúcsa, hogy újonnan miszter Oakleyval kezdett el együtt dolgozni, hogy felgöngyölítsék a hundredesek drogügyleteit. De az az a történet, ez meg itt egy másik. Ez most nem olyan, mint tavasszal volt.

Hogyan bocsájthatnák meg maguknak mindazt, amivé képtelenek voltak válni?

Egyikük sem hibáztathatná igazán magát. Megpróbálták, minden megtettek, de az egymás iránti szeretetük ellenére is túl különbözőek. Bátor dolog volt nyitniuk egymás felé, mégis a lehető legrosszabbul sült el. Hetek óta nem beszélnek, és ki tudja milyen károkkal igyekeznek kompenzálni az űr betöltését, amit a kudarc hagyott. Esmond még nem is csapong annyira. Kicsit durvább és kicsit mufurcabb, mintha mindennap egy kicsit rossz napja lenne. De túl jól ismeri a barátját – mert Francot továbbra is a legjobb barátjának tartja, akit mindennél jobban szeret, a köztük lévő szakadékot pedig csak egy idővel áthidalható ároknak – márpedig a másik srác nem fogja túltenni magát rajta ennyivel.

Ezért is vág citromba harapott fejet, amikor besétál a szórakozóhelyre. A közös haverjaik egyike felhívta és idekönyörögte. ’’Franco totál ki van fordulva magából. Ki fogja nyíratni magát. Tényleg! Gyere már. Lécci. Esmond, kurvára nem túlzok, mióta vagy ekkora fasz?’’ Ha valaki nagyon meg akarja mondani neki, hogy mit csináljon, annak többnyire az ellenkezőjét teszi. De bármi történt is köztük, a legjobb barátjának továbbra sem képes hátat fordítani. Sosem akarna. Úgyhogy ismételten hátra hagyta a ma esti programját és mihelyt ideér, keresni kezdi azt a marhát.
Finoman tartja maga előtt a balkezét, épp csak maga mellett a hasfaláig emelve, hogy némi mágiával segítsen rá az útirányra. Igyekszik észrevétlen maradni a kis trükkjével a zene ritmusára lüktető tömegben, hisz ebben a városban sosem tudni. Nem akar warlockként kitűnni, főleg most, hogy sorra tűnnek el a mágusok. Természetesen az alagsori kaszinóban talál rá a srácra, ahol eljátszhatja a teniszezésből összeszedett pénzét. Ugyan hol máshol. Messziről kiszúrja, hogy keselyűk köröznek körülötte, mikor ellép a kaszinóasztaltól. Épp akkor ér oda, mikor egy idősebb férfi hátulról a karjáért nyúlhatna. Nyúlna ő, de a lábai a földbe gyökereznek, a karja nem mozdul, egyszerűen a szájához emeli a másik kezében tartott poharát. Arra a néhány másodpercre, amíg Esmond maga ér a barátja mellé, átvette felette az uralmat. Csak nem képzeli?!
- Megő--?! – Megőrültél? De sajnos hamar szembesül vele ő is, hogy nincsenek abban a viszonyban, hogy a védelmező legjobb barátjaként támadjon neki azért, mert egy ilyen kétes helyen játssza el a pénzét, és akkorák a pupillái, hogy kishíján két ökle beleférne. Meghasadna a szíve, ha belegondolna, hogy nem is olyan nagyon régen még együtt koktélozva készültek Puerto Ricóra...