I. felvonás – „az az ostoba szuka”
A porszagú rendelő az illatával szemben mindig tiszta volt, amikor megérkezett, ez alól a mai csodás, már korán reggel elbaszott nap sem volt kivétel. Daisy ismerte már a terepet, és nagyon jól tudta azt is, mi az, amitől hamarabb szabadul majd; mik is pontosan azok a már jól begyakorolt, a terapeuta által hallani kívánt, világot megváltó kijelentések, amiktől az ostoba vigyor ott virít majd a rúzsos, ráncos képén.
Néha napján valami csoda folytán talált magában elég türelmet a jól ismert terep bejárásához, és a hányinger sem kerülgette a saját hazugságai miatt. Ezek a napok ritkának számítottak, mivel a türelem a lánynak egyébként sem erénye, sem az életét, sem a gondolatait nézve, ami meg a száját illette, nos, a szűrő alapjaiban hiányzott belőle.
Nem mondaná, hogy ez a nő, ez az ötvenes, szerinte kiélt valami félt tőle, de valamitől mindig tartott. Ezt a túlzott magabiztosságára fogta, ezzel akarta Daisy szerint leplezni azt, hogy ha egyiküknek sem volna kötelező heti kétszer egymást elviselniük, nem tennék. A baj az volt, hogy Margaret esküt tett az olyanok segítésére, mint amilyen a lány volt, ő pedig tulajdonképpen a börtönt úszta meg azzal, hogy vállalta a saját agyának megnyomorítását ezzel. Heti kétszer, ráadásul.
- Mesélj nekem Daisy, hogy alakult a heted? – A türelem szép erény, és a lány néha napján azért elhiszi magának, rendelkezik vele; másodpercek ezek csupán, mert már most is, a mézesmázos szavaktól legszívesebben csattanna, de inkább csak felnevet, igyekezve elrejteni belőle a keserűséget, amiről senki sem tudhat.
- Mit találsz olyan viccesnek? – Amikor Margaret először tette fel ezt a kérdést, Daisy még látta mögötte a szakembert, a csalogatót, azt a személyt, aki ezzel próbálja őt bevonzani valami ingoványos, lápos faszságba, ahol majd megnyílik, lehet, pityereg is kicsit, majd őszintén elmondja, mennyire retteg.

Ez egyébként kibaszottul így van, de Margaretnek ehhez semmi köze nincsen.

- A kérdést, mi mást, kedves Margaret. – Vette el a szájáról a kezét, meg is törölve azt, majd a nő felé csapott egy flegma mozdulatot, jelezve, bármi mocsok tapadt a bőrére, szívesen megosztja vele. Itt van, bazmeg, kezdjél vele, amit akarsz.
- Segítene, ha kibeszélnéd magadból, Daisy. Elfogadni, és talán felkészülni is. – A nő javára legyen mondva, elég kitartóan próbálkozott megtörni a lányt. Biztosan sok hozzá hasonlóval találkozott már, tekintve, hogy ez a szakmája, és nyilván nem ez a szerencsétlen az egyetlen, aki tagad az első naptól fogva. De persze Daisy ezt inkább látja elfogadásnak, vagy annak, hogy magasról szarik az egészre. Azon sosem dolgozott eleget, hogy bármilyen egyéb képet kialakítson erről az idősebbik nő fejében, mert ha lett is volna hozzá kedve, ideje és ereje már nem igazán maradt ilyesmire.
- Mondja, haldoklott már valaha életében? Azt mondják, akkor érthetjük meg leginkább embertársaink szenvedéseit, ha mi magunk is megéltünk már legalább hasonlót. Szóval, drága Margaret, számolt már vissza olyan perceket, amikről fogalma sem volt, mikor lesz végük? – Egészen komolyra sikerül a kérdése, mint a vihar előtti csend, harapni lehet a levegőt addig, míg az agyturkász erőt vesz magán, és felveszi vele a kesztyűt.
- Nem, velem még nem esett meg hasonló, de talán.. – Az asztalon lévő váza átsüvít a szobán, és Margaret talán nem tudja eldönteni sem, hogy a felpattanó, kiszámíthatatlan lánnyal kellene foglalkoznia, vagy a szilánkokra széttört váza hangjára összpontosítani. Daisy szerint egyik sem számít, és egyik sem fontos.
- Ne raboljuk tovább egymás idejét, ha lehet. Nem szeretem egyébként sem, ha teljesen hülyének néznek. – Ha pillantással ölt már valaki, akkor a lányét könnyen össze lehetne keverni valami ilyesmivel. Lehet, hogy dühösnek tűnik, meglehet, hogy az is valójában, pedig rohadtul nem érdekli ez az egész. Csak engedjék el, írják jóvá az óráit, aztán köszönjenek el egymástól.
De Margaret szeme nem rebben először úgy, mint a lány szeretné, sőt, becsukja az ölében eddig jegyzetek reményében nyitva hagyott füzetet, és kicsit bekeményít, legalábbis ezt hiszi magáról.
- Szeretnélek emlékeztetni, hogy saját belátásod szerint vagy most itt, mert amit keresztül mész, az nem könnyű, és nem is várja el senki, hogy az legyen. – A kijelentést azonban nevetés fogadja, valami valós, valami keserű, amiből már nehéz lenne nem kihallani, hogy az.
- Azért vagyok itt, mert három gramm volt nálam, amikor az a köcsög lekapcsolt. Azért kerültem magához, mert szegény, szerencsétlen beteg kapjon még egy esélyt, és ne a börtönből kelljen eltemetni. – Még egy nevetés, egy gúnyosabb fajta a lánytól, de fél lábbal már a rendelő ajtajának másik oldaláról. – Szerintük maga a legjobb, és utolsó esélyem, Margaret. Szóval jól megszoptuk ezt mindketten.

II. felvonás – „már megint”
Az utcán csípős, józanító levegő fogadta, és az agya képes volt kizárni a bejövő telefonhívások hangját a táskájában, hiszen biztos volt benne, hogy az agyturkász nem hajlandó békén hagyni. Csak a kocsijába huppanva fogy el ismét a nem létező türelme, és ébred rá, hogy a zaklatója nem is az, akire eredendően gondolt, a dühből formált csomó a torkában pedig a gyomráig süllyed, mindezt olyan érzéssel körítve, mintha lifttel zuhanna éppen a mélybe.
Anthony ugyanis nem hívja másodpercenként, csak ha az kurva fontos.
A telefonbeszélgetés felére nem is emlékszik, ahogy a város széléhez hajt éppen, pedig nem lehetett több harminc másodpercnél. Megkapta az információt, ami számára már elég ismerős, de semmivel sem lesz félelmetesebb minden alkalommal, amikor ismét találkozik vele. Az egész szarságnak a legsötétebb oldala, egy olyan probléma, amivel egyikük sem foglalkozik igazán, pedig mindüknek kellene, ebből kifolyólag pedig minden résztvevő ugyanúgy hibás.

Csak véletlen volt, nem figyeltem oda eléggé.
Jaj Daisy, túlreagálod, ez néha megesik.
Ne aggódj miattam, most már ismerem a határaimat, legközelebb jobb lesz.

Pedig nem lett az, ezért is zuhant akkorát az egész kibaszott gyomra. Végignézte egyszer, végignézte kétszer, de ő valójában csak a harmadiknál esett igazán kétségbe, miközben mindenki más lerázta a válláról a dolgot, ugyanúgy, ahogy ennek az elszenvedője is, Lennox.
Mire hazaért, Lennox puffadt, vörös arccal feküdt a szőnyegen, az idióták körülötte pedig igyekezték magához téríteni, amire esély sem volt. Az ajtóban egy Oliver névre hallgató, szánalmas figura várta Daisy-t, biztosan őt állították a lány haragja elé, hogy ő legyen az elszenvedője valaminek, mondjuk annak, amire a lánytól számíthat emiatt. Kapott is, de semmi egyebet, minthogy a hebegés-habogás közepette arrébb lökte magától, meg talán odanyögött neki valami olyasmit, hogy fogja be a pofáját.
- Mióta tart ez? – Érti a fennálló helyzetre, mert mintha ez a többieknek nem tűnt volna fel különösebben, vagy úgy egyáltalán.
- Azelőtt dőlt ki, hogy hívtalak. Kapott vizet, de azóta semmire sem reagál. – Anthony egyébként itt valami rangidős figura kellett volna, hogy legyen, de a munka oroszlánrésze általában így is a lányra maradt. Daisy a kezével gyorsan felnyitotta Lennox szemhéját, hogy lássa, mennyire akadtak fent a szemei, mert ha eléggé, vagy nagyon, akkor a mentőn kívül túl sok választása neki sem marad. Éppen ezért, amikor megbizonyosodik róla, hogy a lány teste nem teljesen mondta be az unalmast, az oldalára fekteti, és a nyaka alatt átcsúsztatva a kezét, az alkarjával emeli meg a fejét egy kicsit.
- Mi a szart szedett be? – Kérdezi a többi birkát, amíg az ujját benyomja a másik lány szájába a szabad kezével, és a nyelvcsapjával egy vonalban rá nem nyom a nyelve végére a körme hegyével.
Amitől persze másodperceken belül okádni kezd a lány, de pontosan ez volt vele a célja.
- Nem tudjuk ponto…fújj bazmeg. – Jön egy válasz a tömegből, akikről Daisynek fogalma sincsen, miért vannak még a házában, hiszen a helyzet elég egyértelmű, és ha már segíteni egyik sem akar, vagy mer, akár el is húzhatnának innen.
Tony kapcsol a leggyorsabban, és amíg Daisy eléri, hogy Lennox annyira magánál legyen, hogy némi erővel akarja az ujját kierőszakolni a szájából, a ház kiürül. A lánynak most az is elég, hogy a barátnője ha kicsit erőteljesen is, de egyenletesen veszi a levegőt, és van annyi ereje, hogy nyögjön fél percenként, jelezve, hogy nincsen jól. Persze, hogy nincsen jól, gondolja Daisy, amíg a tiszta kezével letörli a hideg izzadtságot a homlokáról, és a földön ülve hátát a közeli kanapé hátának dönti. Tony leül mellé ugyanoda, csak tőle nem messze, és néhány percig nézik a tett helyszínét; a hányással mintha egyikük sem foglalkozna, csak azt figyelik, ahogy Lennox kezd magához térni, néma csendben, csak az ő küzdésének hangjával megszakítva néha ezt a szándékos hallgatást.
Veszekedni szeretne a másikkal, amiért nem vigyázott a lányra – már megint -, de közben tudja, hogy egyikük felelőssége sem ez annyira, hogy minden percben döntéseket hozzanak egy felnőtt nő helyett, vagy feldolgozzák helyette az elcseszett gyerekkora összes traumáját. Az sem elhanyagolható tényező emellett, hogy Tony valószínűleg be van nyomva, amiért nem tudja hibáztatni, mert neki is ez volt a terve, ha nem erre ért volna haza.
Végül Daisy töri meg a hosszas percek alatt felhalmozott kussolást. – Segíts felcipelni a kádba.

III. felvonás – „egy majdnem epilógus”
Manapság már csak a közeli erdőt járva lehet egyedül a gondolataival, ami egy jó lehetőség, hiszen így van választása. Nem mondaná, hogy imádja a kialakult helyzetét; hogy minden állandó pillanatban valami benyomva járkál a háza falai között, viszont hazudna, ha álszent, morális bukfencekbe kezdve magyarázná az ellenkezőjét. Az embereket azért tartja – meg ők is talán őt -, hogy megszabaduljon a gondolatoktól, mert ő már döntött, ráeszmélt, ezzel pedig elfogadott, akkor is, ha ezt senki nem akarja elhinni neki.
A mai nehéz nap az éjszakában és a sötétben csúcsosodik a fejében, és megint csak arra jut, minden ő, csak nem fontos, a harca pedig minden, csak nem figyelemreméltó. Elérte egy idő után, hogy mások is így tekintsenek az egészre; nem fontos, és nem figyelemreméltó. Ezt nem szavakkal sikerült, inkább tettekkel, hiszen ha valamit elég korán megtanult, az az, hogy mások tükörként másolják őt, mert az egyszerűbbek így tudnak a legkönnyebben reagálni rá, ha el akarják tűrni maguk mellett. Ő is az egyszerűbbek közé tartozott, de mivel általában ő a leghangosabb, és ő üt először, ha szükséges, ritkán kerül rá sor, hogy neki kellene lereagálni másokat.
Az ő helyzetében sosem az a nehéz, hogy egyszer vége lesz. A nehezebb része az, hogy ő ha tehetné, most véget vetne az egésznek.
Nem érdekli a motoszkálás a háta mögött, lehet pontosan ezért, azonban amikor az avarban megbújó faágak ütemesen törnek meg valaminek a súlya alatt, arra már ő is felfigyel. A veszélynek szaga van – gondolja ő már régóta, és mivel jellegzetesnek is tartja, szinte az utolsó pillanatban, de hátrafordul egy hirtelen mozdulattal, miközben a szél hosszú hajába kap, ezért először nem lát semmit.
A farkasok alkotta kör mintha a semmiből jött volna, neki pedig résnyire ugyan, de szétnyílnak az ajkai a félelemtől. Legyen bármilyen kemény, éljen bármennyire reménytelenül, a véget valahogy sosem így képzelte volna el. Ha a halál a cél, az nem a leukémia, vagy egy falka nagyra nőtt farkas döntése legyen, hanem az övé. Már éppen undok ráncba szedné az egész arcát, mielőtt az egyik farkas tekintetével összetalálkozik a sajátja.
Az ajkai megint találkoznak ettől, ahogy a félelem fehéres ködként szalad ki belőle a hideg miatt, és meglepő módon békességet érez miatta. Ha eddig is minden mindegy volt, hát most miért lenne másképp, és ugyan miért akarná továbbra is egy olyan sors egyenesét bármerre is görbíteni, amit sosem ő írt, hanem valaki, vagy valami más?
Sikkant egyet, amikor néhány farkas megindul felé, az az egy pedig, akitől a békességet éppen csak megtanulta eléugrik. Röhejes módon, mielőtt elvesztené az eszméletét, arra gondol, hogy talán védeni akarja pont őt, aki se nem fontos, se nem figyelemreméltó.