-Nézze Charlie... Szólíthatom Charlie-nak? - emelte rám tekintetét a fickó.
-Akár gumimacinak is ha úgy tetszik... - tetten karba kezeimet, miután végigdörgöltem az arcomon.
-Azt inkább nem. - villantott felém egy kínos mosolyt, valamit írt a papírjára, majd egy nagy sóhaj szakadt ki belőle.-Tudja miért vagyok itt?
-Mert nem tud aludni hajnali ötkor? - kérdeztem vissza szarkasztikusan, miközben kipillantottam az iroda ablakán. Nem kellett ez nekem. Nem akartam ezt az egészet, ám mivel kötelező alapon ment, így meg kellett tennem. Itt kellett ülnöm a seggemen, ahelyett, hogy dolgoztam volna. Ahelyett, hogy valami hasznosat csinálnék.
-Nem... Nézze Charlie... - megveregette az asztalon a paksamétáját, az én szemöldököm ezzel egyetemben felszaladt, miközben kicsit helyezkedtem. - A kollégái és a főnöke szerint, ideje ennek a beszélgetésnek. Úgy gondolják már nem az aki régebben volt.
-Valóban? - ismét karba fontam karjaim, s hanyag módon dőltem hátra a székemben.
-Igen. Jó szakember volt... De ami történt... Senki sem viselné könnyen. Ez egy hosszú folyamat amin keresztül megy. - miközben beszélt, egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy legszívesebben beverném a képét, hogy elemezgesse egy kicsit az öklömet is, de türtőztettem magam. Legalább is egy ideig.
-Na ne mondja. Figyeljen... Szerintem egyikünk sem akar itt lenni. Én például kurvára nem akarom, hogy az idegeimen táncoljon, miközben helyette akár dolgozhatnék is. - morrantam fel, felkelve a helyemről. Az aprócska vézna pasas pedig talán reflexszerűen húzódott hátrébb a gurulós székében. Helyes! Féljen csak!
Odasétáltam a kanapéhoz, és elterültem rajta. Elvégre ezért voltam itt nem?!
-Feszült és ingerlékeny... Tudom, hogy nem egyszerű a téma, de jobb lenne beszélnie róla, mint sem elfojtani, és magában tartania. - visszább gurult, miután visszanyerte lélekjelenlétét.
-Na ne mondja?! - folyton ez a fránya szarkazmus. Folyton ez a kötekedő morgás. Egy dologban igaza volt a fickónak. Nem ilyen voltam, de az élet mást dobott.
-Kérem Charlie csak egy kicsit nyíljon meg felém. Csak mondja el amit érez, és...
-És befonjuk egymás haját egy ital mellett pizsiben kuncogva a kanapén? - szakítottam félbe gúnyos mosollyal az arcomon.
-Vegye komolyan a dolgot Charlie! Ha nem engedélyezem... Az engedélyem nélkül nem dolgozhat! - erre aztán felültem, s felszaladt szemöldökkel keltem fel, hogy akkor én most szarok az engedélyére, bemosok neki egyet, megismertetve az öklömmel, és kisétálok onnan, de helyette csak egy párnát vettem el magamnak, és feküdtem vissza a kanapéra. Nem akartam beszélni. Pláne nem vele! Főleg nem az öcsémről, sem pedig egyéb problémáimról. Azért részben vicces is volt, miképpen rezzent össze ugrásra készen, hogy meneküljön előlem.
-Szóval csak annyit kell tennie, hogy odabiggyeszti a nevét a papír aljára, ad egy pecsétet, és mehetek is. Nem igaz? - tudakoltam, ám ez amolyan költői kérdés volt a részemről.
-Azt nem osztogatom ingyen! - csattant fel határozottan, s talán némi düh is bújkált a hangjában. - Beszéljen nekem a testvéréről... Vagy inkább az itallal való kapcsolatát szedjük elő elsőre?
-Nincs gondom az itallal... - morogtam, hol ott nagyon is tisztában voltam vele, hogy az öcsém meggyilkolása óta többet néztem a pohár fenekére a kelleténél. De nem akartam beismerni. Nem fogom beismerni.
-Hát persze... - most ő lett szarkasztikus. - Meséljen nekem Jim-ről. - olyan határozott volt a hangja, hogy szerintem még ő maga is meglepődött rajta, mennyire képes volt összeszednie magát.
Összeszorítottam ajkaim, már már teljesen elfehéredtek, s kezem is ökölbe szorult miközben felkeltem, és az ablakhoz léptem.
-Jim-ről.... - megtámasztottam magam az üvegtábla kereténél, és úgy bámultam kifelé. - Ha beszélek Róla, megkapom a helyre kis aláírását? - ő bólintott, én sóhajtottam. Egy darabig figyeltem az ébredező várost, az elsuhanó fényeket, a kocogókat, és a munkába sietőket, aztán tekintetem elködösödött. - Legutóbb, elmentünk horgászni. Jimmy erősködött, hogy ne apa rozzant csónakját vigyük, de én ragaszkodtam hozzá. - elmosolyodtam, ám ez csak az emléknek szólt. - Hosszú percek teltek el a tó közepén kapás nélkül, mikor a csónak megadta magát. Ömlött befelé a víz, mi pedig eljátszottuk a hattyú halálát. Pánikoltunk, de közben végig röhögtünk a másikon. Egy ideig szenvedtünk, majd kisétáltunk a derékig érő vízből, és csurom vizesen inkább ettünk egy hamburgert. - elnevettem magam, ám ez az emlék könnyeket is csalt a szemembe. Jimmy... Az öcsém... A barátom...
-Mi történt Jim-el? - tette fel már-már félve a kérdést.
-Megölték... Kért hogy menjek vele. Hogy majd jó móka lesz... Azt mondta, csak néhány óra az egész... - könnybe lábadt a szemem, de ezt ő nem láthatta. Hangom rezzenéstelen maradt. - Nem mentem, mert dolgoznom kellett...
-Mi történt Jim-el? - ismételte meg a kérdést, mintha csak beakadt volna a lemez.
-Megölték... Nem voltam vele! Ha ott vagyok még mindig élne! - csattantam fel, miközben belecsaptam a falba az ablak mellett. Dühös voltam. Tombolni akartam. Összetörni mindent, vagy akár kiugrani az ablakon, hogy ne fájjon tovább.
A fickó körmölt valamit, majd hallottam egy puffanást, aztán a következő pillanatban ott állt mellettem, a papírral a kezében.
-Jövő héten jöjjön el! - hangja halk volt, miközben a kezembe nyomta a papírt. Elvettem. Nem szóltam semmit, csak elindultam kifelé kabátommal a kezemben, s indultam a kocsimhoz.
Odahaza bementem a szobámba, ahol bútor már alig akadt, ám annál több térkép, és piros madzag volt. Felbontottam egy üveg töményet, meglendítettem, s egy korty után úgy falhoz vágtam, hogy az darabokra robbanva hullott el a földön, s mindez,  fél éve történt...
Két hónapja... Azóta egy motelszobában tengetem a napjaim Washingtonban. Követve a nyomokat, feladva az addigi életem New Orleans -ban, keresztül barangolva az országon, olyan nyomokat, gyilkosságokat követve, kérdezősködve, melyek az öcsémére hasonlítottak. Azonban a nyomok itt megszakadtak. Némaság lett. Maradt a gyász, az ital... és a térképem a piros madzagokkal...és az új munkám, a helyi rendőrségen a gyilkosságiaknál.