Nem érti a kérdést, megütközve pislog a fiú szemeibe, válaszokat akar és ha lehet, minél gyorsabban. Nem emlékszik, hogy bármikor is hasonló intenzitással lépett volna fel a másikkal szemben, sőt ha jól emlékszik, és Ivan általában mindig mindenre jól emlékszik, a kapcsolatuk a felszínességet elhagyva evezett át valami bensőségesebb viszony felé. De Ivan hiába kutat bármilyen emlék után magában ami esetlegesen megmutatná, hogy miről beszél Lala: szorítása enged ahogyan összezavarodva próbálja megtalálni az értelmét a dolognak, s mire feleszmél már repül is hátrafelé, sebesen, éppen csak időben sikerül valamennyire enyhítenie saját becsapódását. Még csak az kellene, hogy szétverjék a Nymphet és neki kelljen magyarázkodnia.

Így is falnak csapódik, a tüdöjéből kiszorul a levegő, a szeme pedig egy pillanatra elhomályosodik, rongybaba most, összeesik aztán levegő után kapkod, próbálja összeszedni magát de nem habozik tovább, lihegés közben használja ki az erejét, visszapörgeti, lelassítja, külső szemlélőként nézi végig újra és újra a jelenetet, hogy biztos legyen benne nem ő okozta a kettejük egymásnak feszülését, hogy Lala nem miatta piheg úgy, nem szorította ő annyira erősen, persze gyengéd sem igazán volt, de ennek nem kellett volna megtörténnie.

A másik ebből persze semmit sem érzékelhet, számára mivelhogy nem lett bevonva az időutazásba, az egész egyáltalán nem érzékelhető, csak Ivan tudja, hogy megjárta oda-vissza vagy háromszor az elmúlt perceket és még így is tele van kérdésekkel.

Meg sem próbál feltápászkodni, a földön marad, tisztes távolságban a fiatalabb sráctól. - Beszedtél valamit? - Nem hajlandó válaszolni, nem is akar felesleges köröket futni, egyszerűen csak tudni akarja, hogy mi történt az előbb. - Kidobtak valami új anyagot a piacra? Azt vetted be, mi? - Mert csakis ez lehet a magyarázat a dologra: Ivan már tudná ha boszorkány lenne. - Ne szarakodj már, egyszerűen csak VÁLASZOLJ! - Összehúzott szemmel méregeti, nem bízik benne, nem hiszi el, hogy az igazat fogja mondani, de egyelőre nem készül semmilyen támadást indítani mentálisan, egyelőre csak kivár, többé-kevésbé türelmesen.

Csak akkor zökken ki ebből az egész tébolyból, amibe hagyta magát beleesni, amikor Ivan olyan erőszakosan a falhoz szorítja. Segít a sokk, hogy levegő után kapna, de nem úgy jön, ahogy ő azt szeretné. Ezért nem is küzd túlzottan. Belekapaszkodik, a fájdalom és a kényelmetlen érzet útján mászik ki a gödörből, amibe AJ olyan naaagyon nagyon szeretné belerángatni.

- És mégis hogy történne az a kierőszakolás, hm? Mint legutóbb? – Mivel az oxigénellátása nincs a toppon, így csak sziszegi a szavakat, nem túl egyenletesen, de indulatnak így sincs híján a kiejtése. Azt ne is említsük, hogy a kis légyottjukra gondol, amin ő nem is annyira volt ott, ellenben azzal a kurvával. Senki nem hibáztathatná Ivant azért, mert fogalma sincs, Lala épp mire célozgat. Viszont szégyellené bevallani, de egy részének tetszik, amit Ivan tesz. Az erőszak, a foltok gondolata. Kizökkenti az apátiából és a szorongásaiból. De annyira azért nem tetszik neki, hogy tovább hagyja történni, ami történik.

Már csak megszokásból is emberként próbál szabadulni. Dulakodva, az ökleit a mellkasának verve, de egy ponton mindig ugyanott köt ki: visszalökve, a falhoz szorítva. Szinte lényegtelen, hogy Ivan fizikai fölényt használ-e ki vagy mágiát, netán a kettő keverékét, Lalának nem sok esélye van a warlockkal szemben mugliként. Csakhogy ő sem annyira mugli, már eleve ezért került ebbe a helyzetbe.

Nincs olyan precizitása a telekinézisének, hogy hátra törje a nyaka köré fonódó ujjakat és azután szakítsa el magától Ivant, ő pedig aligha akar vele repülni, így ismét fizikai erővel próbálkozik. Megvárja azt a pillanatot, hogy Ivan szorítása engedjen, akár amiatt, mert kibillen, akár amiatt, mert ütni készül, ő pedig akkor csap két tenyérrel a mellkasára, kiengedve magából azt az intenzív lökéshullámot, ami falhoz vághatja a bordáit törve, ha nem lassítja magát. Ő se kerül jobb passzba. Levegő után kapkodva esik két térdre, egyik tenyerével a földön támaszkodik, miközben köhög, a másik tenyerét pedig a fájó torkára tapasztja.
- MEGŐRÜLTÉL, BAZDMEG? Meg akarsz ölni vagy?! Elkamehamázlak a picsába! – Jaj hát valaki nagyon mérges. Pedig Ivan is ismerheti már őt annyira, hogy tudja, Lala akkor szokott ilyen gyerekes indulatokkal viselkedni, amikor fél. Ezután már valamelyest lenyugszik, ha a warlock nem bántja, és magát megadva ül a földre, hátával a falnak dőlve. Azokkal a kivert kiskutya szemekkel pislog fel a másikra. Nincs abban a helyzetben, hogy a barátaiból is ellenséget csináljon. Az meg már eleve sokat elmond a helyzetéről, ha az ilyen alakoknál kezdődik a ’’barát’’ szint, mint Ivan, aki a saját anyját is eladná, ha lenne.

Veszett kutya, ez jut eszébe legelőször Lalaról, arról, ahogyan neki esik, ahogyan olyan elánnal küzd, mintha ezen a maréknyi bankón múlna az élete. Egy pillanatra elgondolkozik azon, hogy tényleg múlhat-e az élete néhány zöldhasún, hogy jobb lesz-e neki, ha megadja amit kér, hogy változik-e bármi, de aztán arra gondol, hogy őt sem szánta meg soha senki, ha a fiúnak tényleg annyira nagyon szüksége lett volna a pénzre, akkor minden bizonnyal az átadás napján megjelent volna, nem pedig napokkal utána könyörögne.

Nem sajnálja meg, Ivan amúgy sem olyan típus, aki másokat könnyen szán meg: az élete legnagyobb részében ajtóról-ajtóra kopogtatott, földön csúszott vagy éppen behízelgett, hogy előrébb juthasson, sok mindent megélt már ahhoz, hogy Lalahoz hasonló kisfiúk akaratossága rémítse vagy éppen hassa meg. Attól azért már jobban megrémül, hogy a másik olyan erővel támad rá, amit nem látott jönni, kétli, hogy mindez csak az izmok megmunkáltságának lenne köszönhető. Értetlenül néz rá, mielőtt támadásba lendülne, mániákusan kezd kutatni valami iránt egy jel vagy egy érzés után, a mágiájával próbálja felgöngyölíteni, felismerni a másikból eredő erőt. Abban biztos, hogy a természetfelettitől igazán távol áll: láthatóan nem vámpír és a vérfarkasok különös rezgését sem érzi rajta.

Utána lép, ujjait könyörtelen módon fonja a másik nyaka köré, hogy így nyomja a falnak - persze ha csak Lala ki nem küzdi magát a szorításából - egészen odapréseli, az arcába mászik, az aurájába tolakodik, a testével feszíti oda. - Ne hazudj nekem! - Sziszegi az arcába veszett dúvadként. - Ember ilyenre nem képes, úgyhogy mondd meg!- Kicsit jobban rászorít, kicsit jobban odanyomja, kicsit jobban elhiszi magáról, hogy kettejük közül ő a főnök. - Ne kelljen belőled kierőszakolnom! - Megtenné, még ha Lala el sem hiszi, Ivan gondolkodás nélkül megtenné, ha akarná, vissza is repíthetné magukat az időben, hogy ennél is hamarabb megtegye.

Ivan nem csak azért van fölényben, mert idősebb vagy testesebb, még csak nem is azért, mert ő osztja a pénzt, hanem a higgadtsága is sokat jelent a fiúval szemben. Lalának nem hogy a temperamentuma nem válik előnyére, de a destruktív természetével hajlamos saját maga alól kirángatni a szőnyeget, hogy jól hanyatt vágódjon.
- Add ide a kibaszott pénzt! – Nem óhajt válaszolni a másik kérdésére. A viselkedése alapján viszont elég egyértelmű a válasz. Igen, egy kicsit elment az esze. Erőszakosan fúrja az ujjait Ivan segge alá, hogy a hátsózsebeiből is kiszedje, amit ott talál, kiszedje a pénzt. Pénz, pénz, pénz. Pedig az igazság az, hogy Lalát fele annyira sem érdeklik a bankjegyek, mint a társát. Most mégis valami elpattant és mintegy bosszúként érzi a kényszert, hogy meg kell kaparintania. Sőt, kicsit olyan, mintha valami nagyon fura pánikrohamon menne át. Nehéz idők járnak rá.

Ivannak végül sikerül elkapnia az alkarját, először úgy tűnhet, mintha a fiatalabb ebből semmit nem érezne. Néhány másodpercnyi késéssel azonban mégis eluralkodik rajta a fájó égetés. Nem értés ül ki az arcára, amikor először érzi meg a fájdalmat, mintha nem fogná fel elsőre, hogy mi történik, de amikor már kezd elviselhetetlenné válni, fájón nyög fel, ficánkolni kezd, próbálja elrántani a kezét, mígnem a dulakodás hevében végre kiszabadul és a kanapére zuhan, míg Ivan talpra áll. Sérül kiskutyaként tapasztja a tenyerét a sajgó alkarjára, és pont olyan tekintettel mered fel a másikra, ami mellé düh is vegyül.

- Mit hogy csináltam?! Nem csináltam semmit. – Hát persze, hogy nem. Ugyan, hogy csinálta volna. Ő sem marad azonban sokáig a kiszolgáltatott helyzetben, hamar talpra pattan, hogy szemmagasságba kerülhessen a másikkal. Nem tud viszont sokáig így maradni. Furcsán megremeg és még furcsább arckifejezéssel elhátrál Ivantól. Ne már, AJ, maradj KUSSBAN!

- Abban egyeztünk meg... -Kezd bele higgadtan, asztalra vetett lábakkal, kimért pillantással, nyugodt hangon. Ivan fölényben érzi magát a másikkal szemben, leginkább, mert pár évet ráver a fiatal férfire, meg aztán egy kicsit testesebb is nála, így hát, ha mentális fölénye nincs is - Ivan teljes mértékben tisztában van azzal, hogy akármi történjen, ő akkor is egy kamionsofőr fia, egy igazi selyemfiú, akinek a legtöbb tudása csak felszínesen felcsipegetett morzsákból áll - testileg mindenképpen ő az erősebb.

Úgy fejezné be a mondatot, hogy: -... ötven-ötven ÉS holnap jössz a pénzért. - De nem tudja befejezni a mondatot, igazából még arra sincsen ideje, hogy igazán elgondolkozzon a mondat további részén, az asztal hatalmas erővel csúszik ki a lába alól és csattanva ér földet. Ivan találkozott már ilyennel, dühös kuncsaftokkal, ideged, morcos, kelletlen alakokkal, akiknél kihúzta a gyufát mind támadásba lendültek ellene, csakhogy ezek az emberek általában mind rosszabb arcú tagok voltak és nagyobb darabok nála és Ivan mind ellen olyan kedvteléssel használta a képességét, mint kedvenc játékszerét: elkalandozott az időben, visszatekergette a perceket, hogy az adott pillanat előtt eltűnhessen, arrébb csúszhasson vagy éppenséggel fölénybe kerülhessen ellenfelével szemben. Ha nem lenne ennyire meglepődve a fiatal férfi erőszakos tapogatózó ujjai miatt, akkor most is megtenné.

- Elment az eszed? - Kérdezi sziszegve ahogyan menekülni próbál, lelökni, ellökni a kutakodó kis ujjacskákat, megszabadulni a másik puha súlyától, de Lala áthatóan begőzölt, Ivan pedig úgy érzi nincs más lehetősége ellene, be kell vetnie a varázserejét: ráfog a másik valamelyik testrészére, úgy és addig szorítja amíg Lala magától nem indul menekülőre, Ivan teste égeti, mintha felhevült vasra markolt volna rá. Dühösen és dacosan ugrik végül talpra ahogyan ez megtörténik. - EZT hogy csináltad? - Kérdez rá egészen elcsodálkozottan.

Nem újdonság, de nagyon bánja, hogy kedveli Ivant. Ő meg a már-már gyengéd érzelmei, miközben a másik azt sem bánná, ha Lala megdögölne. Amit pedig a tanultságáról mond, sokkal mélyebbre hasít, mint kellene neki. Ő sem tudná megmondani, hogy miért sújtja le ennyire, amit hall, miért esik rosszul, miért válik tőle csak még dühösebbé. Bizonyára azért, mert egyébként is rossz passzban van, és ha a szakadéknál nem is, de mindenképp a korlát nélküli erkély szélén egyensúlyozik.

Nem leszel több annál, aki igazából vagy.

Jó esély van rá, hogy ha ő is ott pöffeszkedne Ivan mellett a kanapén, és valaki más állna itt kettejükkel szemben, akkor Ivannak adna igazat. Ő felszedeti magát valakivel, befizetteti magukat egy privát műsorra, de a másik az aki, öltáncot lejt. Na jó dehát az ő arcát ismeri így a figura! A legrosszabb, ami Lalával történhet ezidő alatt csupán annyi, hogy a combját simogatják. Ó nem, volt pár hete az a pasas, aki olyannyira erőszakoskodni kezdett vele, hogy Lala ostoba módon széttört egy üveget a fején ahelyett, hogy megvárta volna, hogy hasson a piájába ejtett drog. Azt is kinek kellett eltusolnia? Na kinek? Hát nem Lalának.

- Ötven-ötven, ebben egyeztünk meg. – Nyomorultan érzi magát, de hát az is. Az a kis belső hang a fejében képtelen visszavonulóra ösztönözni őt. Ugyan, milyen belső hang, Lalának nincs is olyan. A főnökasszonyával nem feleselhet, de Ivannal igen, ezért Ivannal most duplán fog. Az ujjak dugdosásának említésétől gombóc ül a torkába és úgy érzi, teljesen lefehéredik, pedig eddig is egészen sápadtka volt. Kifejezetten frusztráltnak is tűnik, hirtelen pedig elpattan az utolsó cérnaszál, és fél kézzel sodorja el az útjából a köztük terebélyeskedő asztalt, mindennel együtt, ami rajta van, míg az egészen a plafonnál csattan a szomszédos falon. Na már most, Lala köztudottan ember, az emberek meg nem ilyen erősek. Szar állapotban van, de sem vámpír-, sem vérfarkaslét nyomait nem mutatja.

Ivannak azonban nem lesz ideje ezen gondolkodni, még ha egyáltalán akarna sem, mert mihelyt az asztal kikerül az útjából, Lala ráveti magát. Azt várná az ember, de nem üti meg, ellenben erőszakosan igyekszik a zsebeihez hozzáférni, hogy kihúzza a pénzt és elvegye, ami neki jár. Talán még többet is! Teljesen úgy viselkedik, mint akinek elmentek otthonról, a másik közelsége pedig csak ront a helyzeten.

- Mennyire édes. - Húzza gunyoros mosolyra a száját ahogyan a srácra pillant, megveti, végig méri, mintha egy darabka hús lenne: pont úgy falja fel a szemeivel, ahogyan őt szokták azok a férfiak és nők, akik hajlandók fizetni a szexért. Láthatóan keres valamit a fiatal férfin, mintha egy jel után kutatna, kicsit előrébb is dől, összeráncolt szemöldökkel figyeli, megdörzsöli az állát, hogy aztán fellengzősen dölhessen vissza. A bőr megnyikordul alatta, ahogyan ide-oda csúszik rajta. Lazán a mutató és hüvelyk ujja közé fogja a cigarettáját, a felszálló füst már rég elfelejti csípni a szemét. - Attól, hogy előadod az intellektuális, tanult fiút, még nem leszel több annál, aki igazából vagy. - Lesajnálóan rázza meg a fejét, szinte cicceg is hozzá. Nem óhajtja kimondani, amit mindketten tudnak: játszhatnak itt mindketten szerepeket, akkor sem törhetnek ki a táblán betöltött szerepükből.

- Akkor légy boldog drága barátom. Másnak ennyi sem jut, mint neked. - Olyan kegyesen szív bele a saját cigarettájába, mintha már azért is kitüntetést érdemelne, hogy ilyen nyugodtan fekszik itt. Hosszan tüdőzi le majd messzire fújja ki, csak úgy hömpölyög körülötte. - De, hogy lásd kivel van dolgod. - Megkeresi Lala pillantását, hogy bizalmas pillantásokkal láthassa el. Mindig is utálta az ilyen kis mitugrászokat, napokig nem jön el a pénzéért, nem válaszol az üzeneteire, aztán meg úgy pattog előtte, mintha bárminemű hatalma lenne Ivan felett.

Leszámol még három bankjegyet és azt is az asztalra hajítja, koordinálatlan repülnek, szállingóznak a fényesre dörzsölt tölgyfa felé. - Egy kis ráadás. De most már aztán ne picsogj nekem úgy, mint egy kislány. - A szájához emeli a cigarettáját, szippant, tüdőz és kifúj. - Örülj, hogy ennyid van és még csak meg sem kellett dolgoznod érte. De máskor nyugodtan dughatod te az ujjadat más seggébe, én kielégszem a te részeddel is. - Nyilván nem elégedne ki Lala most kapott, csekély könyöradományával, de azért egészen úgy érzi, hogy nyerő szériában van a másik fiú még tényleg csak fiú, sosem fog más elé térdelni vagy álszent, hamis nyögéseket hallatni csak azért, hogy egy kicsit több jusson neki.

Nem egészen érti, hogy Ivan mire gondol, amikor azt mondja, hogy kimondta a varázsszót. Vagy inkább csak nem akarja érteni. Legszívesebben felháborodna, hogy igen, megbeszélték, úgyhogy ide a lóvéval és ne próbáljon trükközni! Megtanulta már, hogy vele szemben nem árt mindig résen lenni. Hát, nem csak vele, hanem ebben a kurva városban mindenkivel szemben. Egy ponton rémesen kimerítő, hogy nem bízhat senkiben. És Lala élete – különösen az utóbbi időben – egyébként is nagyon kimerítő. Kimerítő a bandák közti konfliktus, a függősége, a bizonytalanság, és baromi kimerítő tud lenni AJ is. Az pedig, ami a minap Ivannal történt, valahogy az utolsó cseppnek tűnik a pohárban. Lala idegeit már csak cérnaszálak tartják – ez sajnos elég nyilvánvaló a szeme alatti karikákból és a sápadtságából – és mivel senki nem fogja magához ölelni és hagyni, hogy kisírja a vállán magát, marad az az opció, hogy el fog pattanni az agyában egy ér.

Kimérten figyeli a dobozkát, végül kelletlen sóhajjal kicsúszik a színpad legszélére a hátsójával, hogy elvegyen egy szálat, meg a gyújtót is. Utóbbit visszadobja az asztalra, ő pedig már az égő cigarettával a szájában ül vissza oda, ahol eddig is trónolt. Beleszív a szálba, majd még egyet, hogy rendesen fellobbanjon a parázs, a kellemes hasítást pedig szinte megváltásnak érzékeli, amikor letüdőzi a füstöt. Kellenek neki a rutinos mozdulatok, hogy a füsttel együtt le tudja nyelni Ivan szavait is. Abban reménykedik, hogy a másik csak cicázik vele és nem fog akadékoskodni a pénzével.

De sajnos nem így történik. Lalanak pedig úgy kikerekednek a szemei a pénzmennyiséget látva, amivel a kedves üzleti partnere megpróbálja kiszúrni a szemét, hogy le kéne fotózni és bekereteztetni. Elkapja a pénzt, meg sem kell számolnia, de azért átpörgeti az ujjai között, mielőtt felcsattanna.
- Putain… – Morran az orra alatt, majd visszacsapja a pénzt az asztalra. Aztán azzal a lendülettel zsebre is vágja, nehogy azt a keveset is elvegye tőle Ivan, de nem áll szándékában ennyivel megelégedni, nem erről volt szó. Hevességében már talpon is. – T'es rien qu'un petit connard…! – Lényegében közli vele, amit eddig is tudtak: Ivan egy seggfej. Lalan pedig ilyenkor megmutatkozik, amit egyébként kevesen tudnak róla. Nem olyan tanulatlan fiú ő, három nyelven is folyékonyan beszél. –  Már önmagában az a kurva karkötő ért majdnem ennyit. Ivan… ne szórakozz velem. - Lám a kis bogárnak milyen hangja lett a warlockkal szemben.

Csak elegánsan felvonja a jobb szemöldökét, de tulajdonképpen nem teszi szóvá, hogy a másik fiú - ezen a ponton valószínűleg nem tudná férfinak hívni, amikor ennyire dacos és gyerekes - a színpad szélét választja a kényelmes kanapé helyett. Mindenkinek lehet rossz napja, ezt Ivan talán a legtöbb embernél jobban is tudja: vannak esték amikor azt kívánja bárcsak ne kellene még egy műmosolyt magára erőltetnie, bárcsak ne kellene fullasztó parfümöket szagolnia, bárcsak ne kellene mondvacsinált bókokat úgy előadnia, mint élete legnagyobb szerelmi vallomását fülledt éjszakák közepette.

- Most mondtad ki a varázsszót drága barátom. - Hűvösen dől egészen hátra, kék szemeit Lalára függeszti, láthatóan élvezi azt az előnyt, amit a másik tálcán át nyújtott át neki: fölényben van a kapkodással szemben, ütőkártyaként lobogtathatja saját sejtelmességét. Húzza is az időt mielőtt egy hatalmasat sóhajtana. - Megbeszéltük. - Olyan élesen ejti ki a szót, mintha már csak az is sértés lenne, hogy Lala azt feltételezte Ivan nem tartaná magát az adott szóhoz, pedig nem is lehetne ebben bizonyosabb. Az élete javarészt arról szólt, hogy bizonyos pillanatokban gondolt egyet és lelépett.

- Ezen a ponton azt hiszem semmit sem számít, hogy mit akarsz, elvégre a piszkosabb munkát kettőnk közül mégis csak én végzem. - Előre nyúl, hogy elvehesse a dohányzóasztalról a cigarettás dobozát, kihúz belőle egy szálat, aztán mesterkélt mozdulattal hajítja vissza oda, hozzáértő szem ellenében láthatatlan, hogy csipetnyi varázslattal fűszerezi: a doboz bukdácsol de végérvényesen úgy esik le, hogy Lala ki tudjon belőle húzni egy darabot, ha közelebb merészkedik.

Megemelkedik kissé, hogy a farzsebéből aztán előhúzzon egy nagyjából vaskosnak - vagy hát vaskosabbnak - mondható pénzmennyiséget, amit gondosan pénzcsipesszel fogott össze. A cigarettát a szájába helyezi, meggyújtja majd az ajkai között fogva kezd el leszámolni egy csekélyebb mennyiségű, talán egy tucatból álló mennyiségű bankjegyet. - Nesze. - Csapja le az asztalra, aztán a saját pénzével együtt visszadől egy kényelmesebb pozícóba.

Hogy mit állok itt?! A paprikás hangvételű gondolatának nem ad ugyan hangot, de azért kidudorodik az az ér a halántékánál, Ivan kérdését hallva. Lala láthatóan nincs a helyzet magaslatán, és láthatóan teljesen józan is, ami azért nem feltétlenül szokott rá jó hatással lenni már úgy önmagában sem. Ahogy a másik arrébb csúszik, ő azért szétnéz, hogy hova ülhetne le inkább. Hát, ott a kanapé, meg ott van a kis színpad széle. Dacosan veti le magát az utóbbira, iszik néhány kortyot a szénsavas vizéből, leteszi maga mellé a flakont és utána mered csak Ivanra.

- Beváltottad az ékszereket, ahogy megbeszéltük? Nem akarok még emiatt is szaladgálni. – Készpénzre van szüksége, itt és most. Nem mintha a kórházban várná a jó édes anyja, hogy kifizesse a kezelése számláit vagy rohannia kellene vele valami rosszarcú figurához, hogy törlesszen. Igazából jelen pillanatban nem akar semmi mást venni, csak egy jó erős kávét, meg mondjuk egy kehely fagyit, amit elkanalazhat a cukrászdában, miközben azon kesereg, hogy ő milyen magányos is valójában.

Egyébként szeret Ivannal dolgozni – vagy hát eddig szeretett – leginkább azért, mert ilyenkor a maga ura. Nem tartozik elszámolással a főnöknek, aki szintén elszámolással tartozik az ő főnökének, aztán ha valami van, úgyis ő lesz az, aki beszopja. Nem kell területekkel és ostoba bandákkal foglalkoznia, csak azzal, hogy milyen finom annak a nőnek a parfümje vagy hogy milyen jelentőségteljesen néz rá az a férfi, mintha valóban többet érne egy darab húsnál. Bizonyára egyikük sem vallaná ezt így be, de jobban hasonlítanak egymásra Ivannal, mint azt bárki gondolná.
Csakhogy nem viseli túl jól Ivan és AJ kalandját, ami közben ő pusztán túsz volt a hátsó ülésen. Nem hajlandó nyavalyogni rajta, mindig jól értett ahhoz, hogy a gondjait lenyelje egy pohár vízzel meg egy pirulával kísérve. De ettől még jogában áll úgy nézni a másikra, mint a véres rongyra! Látszólag indokolatlanul, ugye.

Sokat gondolkozott mát azon, hogy kijárna neki egy szabadnap: a hét bármelyik estéjét kivehetné, ha nagyon jó arc akarna lenni - de miért is akarna igazán jó arc lenni? -akkor minden bizonnyal egy keddet vagy csütörtököt választana, olyankor sokkal kevesebb hazug érkezik a klubba, mint más estéken, csak néhány átlagembernek öltözött politikus és orvos lézeng a bárpult környékén, igazán nem kapna kevesebb pénzt, ha nem menne be egy kedden, ha meg mégis, akkor utána úgy is összelopná a hiányzó részeket.

Néha tényleg elgondolkozik azon, hogy szüksége lenne egy szabadnapra, néha azt érzi, hogy a teste és a lelke egészen megfáradt már a folytonos bájmosolyokba, kéjes dörgölőzésekbe, a kihasználásba, csakhogy aztán mindig eszébe jut az is, hogy ha ki is veszi azt a szabadnapot, akkor nem is igazán tudja azt kivel eltölteni, csak hosszan feküdne az albérletében és arra gondolna, hogy ehelyett táncolhatna és gyűjthetné a pénzét is.

Szóval végül ma estére sem vett ki magának szabadnapot, sőt jó szokásához híven a nyitás előtt már órákkal bevágódott a bárba, hogy a munkatársaival iszogasson, hogy elgyakorolják a közös számukat és úgy tegyenek, mintha nem irigyelnék majd este azt, akinek a legbőségesebben tejelőt sikerül kifognia a tóvá apadt tengerből.

Egy kicsit vissza is vonul, elnyúl a VIP szoba jól ismert bőrkanapéján, a szemeit behunyja, hallgatja a lentről jövő beszélgetés foszlányokat, a felcsendülő basszust, próbál egy kicsit máshol lenni, mással lenni, egy kicsit többet képzelni magáról, mint amennyi. Szeretné elhinni, hogy a hely az övé így a legnagyobb gondja az, hogy pontosan mihez is kezdjen a sok pénzzel. Éppen csak a szeme rebben hát ahogyan belép egy ismerős alak. - Csá. - Ül fel egészen elnyúltan, macskásan nyújtózkodik egyet. - Mi van, mit állsz úgy ott, mint aki rémet lát? - Arrébb csúszik, hogy Lala helyet foglalhasson mellette.

Sosem fogta még el efféle szorongás, amikor betette ide a lábát. Pedig volt néhány necces alkalom. Lazzaro köti az ebet a karóhoz, így a fiúnak mindig ügyelnie kellett arra, hogy a hóbortjai – nevezzük mellékes bevételnek – ne menjenek szembe az üzlettel. Köszöni szépen, nem szeretné agyon verve végezni valamelyik szemeteskonténer mellett. Bár, manapság elnézve a mindennapjait, lehet, hogy jobban járna vele.

Ivan barátja üzenetét olvasva olyan gombóc telepedett a torkába, mint akkor, mikor az a nyomorult tabletta a torkára tapadt és alig vitte le a vodkatonik. Még sokkal nagyobb! Igen, fülbevalótól óráig mindent leszedtek Lala aktuális sugarmommyjáról, még az aprópénzt is – kivéve a jegygyűrűt, amihez Lala ragaszkodott, hogy hagyják rajta, mert biztosan sokat jelent neki. Hát nem édes? Mégis mi a fasznak szórná a pénzt fiatal fiúkákra egy ilyen helyen? A tényleges értéke, az volt a nagy, nem az eszmei. De lényegtelen, még így is jó parti volt.

Csak hogy amikor két-három napja ténylegesen azért ugrott be Ivanhoz, hogy elosszák a szajrét, sajnos sikerült alaposan szétcsapnia magát, a cuccról lefele jövet pedig Anne-Julie átvette felette a hatalmat és kiélvezte a földi gyarlóság minden cseppjét. Olyan kábán távozott, hogy eszében sem volt, amiért eleve odament, úgyhogy most jöhet újra.

Rettenetesen feszélyezve érzi magát a találkozástól. Még az is igen erősen megfordult a fejében, hogy egyáltalán el sem jön – valószínűleg nem mintha Ivan bánná, több marad neki – a pénzéért. Meg merne rá esküdni, hogy még mindig fáj a segge, de egyébként nem, csak bebeszéli magának, mint azt, hogy a laktóztól fáj a hasa. Rutinosan megy le a lépcsőn, aztán egy kanyar után fel a galériára, hogy megkeresse Ivant az egyik VIP szobában. Csak most a kezében egy kulacs Screwdriver vagy egy kis kanál kokó helyett szimpla bubis ásványvizet szorongat. - Hello… – Hát, ennyire lelkesen sem érkezett még soha.