A legelső emlékem gyerekkoromból nem az, ahogy az anyám rám mosolyog vagy netán az apám magához ölel és azt mondja, hogy "kis tündérhercegnőm". A magunkfajtáknak olyan első emlék az osztályrésze, mely a szüleik haláláról és élve elégetéséről szól. Sikításról, melyről el sem tudod dönteni, hogy a sajátod-e vagy a szüleidé, netán a nővéredé. Az égett hús szagáról és a hőségről, melyet a falba épített szellőzőben is érzel, ahova a testvéreddel elbújtál a támadóitok elől, viszont tökéletesen rálátsz pechedre a lakás nagy részére. A forró könnyekről, melyek az arcodon patakzanak és a tudatról, hogy nem tudsz mit tenni. Körülbelül hat évesek voltunk akkor és még nem voltunk birtokában az erőnknek. Ha már akkor tudtam volna mindazt, amire most képes vagyok, ez az egész egyáltalán nem így történt volna. Az életünk nagy része -legalábbis az enyém biztosan- arról szól, hogy mélyen legbelül azért ostorozom önmagam, hogy miért nem voltam még képes akkor varázsolni? Vajon, milyenek lennénk most, ha a szüleink akkor életben maradnak? Miként élnénk az életünket? Gyengébbek avagy még erősebbek lennénk?
Emlékszem arra, amikor Thamira megjelent és bár késve ugyan, de megfékezte a tüzet, hogy aztán a keresésünkre induljon kétségbeesetten kiabálva a nevünket. Nem emlékeztem rá korábbról, de abból, amilyen fájdalmat és keserűséget láttam az arcán a szüleink holttestének látványától, tudtam, hogy számíthatunk rá és bízhatunk benne.
Előmerészkedtünk, ő pedig féltőn és óvón ölelt minket magához, akár csak a mesebeli jó tündér keresztanya és áldotta az eget, amiért életben maradtunk. A házába vitt minket és sajátjaiként nevelt fel, miközben már a mágiánk megjelenése előtt azon igyekezett, hogy megtanítson nekünk mindent, amit csak lehet. Biztos volt benne, hogy idővel mi is képesek leszünk sok mindenre, hiszen a szüleink mindketten boszorkányok voltak, ráadásul egy igen erős és nagy koven tagjai. Lehetetlen volt számára az az eshetőség, hogy nem örököljük a mágiát és igaza is lett.
Sok mindent tudott és erős boszorkány volt. Megtanított minket a természet és a mágiánk tiszteletére és a használatára, de még arra is, hogy hogyan tudunk közösen még erősebbek lenni. Felhívta rá a figyelmünket, hogy milyen különlegesek és csodálatosak vagyunk annak ellenére, hogy az emberek mit gondolnak rólunk. Azt vallotta, hogy Nekünk, boszorkányoknak az a feladatunk, hogy uralkodjunk és megtanítsuk az embereket egyensúlyban élni a természettel. Felsőbbrendűnek és rettenthetetlennek vallotta a fajunkat, akiket oly' hosszú ideje arra késztettek az emberek tettei, hogy megbújjanak a sötétben és szégyelljék igaz valójukat. Folyamatosan arra a napra készült és készített fel bennünket is, amikor majd átvesszük az irányítást és az emberek nem lesznek számunkra egyebek, mint a szolgálóink, hiszen ők állnak a hierarchia alján. Megszállottan várta azt a napot, amikor majd újra eljön a boszorkányok felemelkedésének ideje és végre újra helyreáll az egyensúly a világban.

Emlékszem a napra, amikor Annabelle-el közös erővel végeztünk Thamirával. Soha életemben nem éreztem még olyan fájdalmat, mint amikor kiderült, hogy a nő, aki felnevelt minket, valójában hosszú évek óta csak azon ügyeskedett, hogy minden a tervei szerint alakuljon. Ő intézte úgy, hogy aznap este az a szekta megtaláljon minket és megölje a szüleinket és bár nem a saját kezével végzett velük, de ettől még ő volt a gyilkosuk. Előre eltervezte az egészet, mivel így akarta elérni mindazt, amiről mindig is álmodozott. Nem volt egyéb, mint egy aljas, önző, manipulatív ribanc, aki képes volt megöletni a szüleinket, akikkel régebben egy kovenhez tartoztak. Annyira elvakította a hatalomvágy, hogy már semmi sem volt számára szent, ráadásul belénk is gyerekkorunktól kezdve plántálta a saját nézeteit.

Nem, mintha nem értenék néha egyet annak bizonyos részeivel, hiszen én is úgy hiszem, hogy nekünk kellene szabadon, emelt fővel élnünk és az embereknek kellene inkább meghúzniuk magukat, de tanulva elődeink hibájából tisztában vagyok vele, hogy egykor az embereket épp a félelem ösztönözte arra, hogy sorban kivégezzenek minket. Az, ha öldöklésbe kezdenénk és erőszakkal akarnánk elérni, hogy tudomást vegyenek rólunk és elismerjenek minket, cseppet sem javítana a helyzeten. Az csak azt eredményezné, hogy a múlt megismételné önmagát.
Azt viszont szentül hiszem, hogy változtatnunk kell a jelenlegi helyzeten, mert az, amikor már mindenki rettegve és félve él, semmiképp sem jó. Bastien hatalmát mindenképpen meg kell dönteni, de az ilyen nagyszabású tervekhez szövetségesekre van szükség. Így keveredtünk Benedicthez, hiszen az ellenségem ellensége a barátom, nem? Neki dolgozunk és igyekszünk segíteni abban, hogy megbuktassuk a mostani rendszert. Kicsit olyan ez, mint egy sakkjátszma: szépen lassan el kell venni a másik legfontosabb bábuit, míg végül mattot adhatsz és győzedelmeskedhetsz. Arra a lépésre azonban nem számítottam, hogy majd minket is le akarnak ütni a pályáról, minek következményeként most a nővérem nem tudni hol van, engem meg furdal a lelkiismeret, amiért Neki köszönhetően megúsztam az elrablásomat.