Apám arra nevelt, hogy hű legyek a hazámhoz, a családhoz és a szeretett nőhöz. Neki nagyon fontos elvek voltak ezek, így nem volt kérdéses, hogy a katonai hivatást mellett döntök, akárcsak egykoron ő.  Közel öt évet szolgáltam a seregben egészen addig a végzetes estig mikor megsérültem. Utána hazatértem, és kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy hiába szolgáltam az országot, állást nem tudok szerezni. Biztonsági cégnél, igen, de a sérülésemmel onnan is elutasítottak. Csalódtam, és a bizalmam is erősen megingott. Fuvarozó cégeknél kaptam csak állást és nem fizettek elég jól, ráadásul édesapám már betegeskedett, és a számlák csak nőttek. Végül két állásom is lett, hogy győzzem a korházi kezeléseket. Az egyik egy oktatói állás, ahol önvédelmet tanítottam nőknek, a másik pedig egy sofőri állás egy fuvarozó cégnél. Idővel mégis találtam olyat, ami többet ígért.  Személyi sofőr lettem, és bizony tényleg messzemenőleg jobban fizetett. Úgy éreztem rám mosolyog a szerencse, az édesapám is felkerült a transzplantációs listára, és felcsillant a remény, hogy nemsokára kaphat új vesét.  Két állással úgy alakult, hogy tudtam fizetni a kezeléseit, és néha plusz pénzért még illegális versenyeken is részt vettem. Nem mondom, hogy büszke lennék rá, de kellett a pénz, holott a sérülésem miatt elég nagy kockázatot vállaltam. Az a fránya sérülés… az tehet mindenről. Azon az éjszakán, mikor megsérültem, ismét hagytam, hogy az érzéseim vezéreljenek, ez volt a hiba, és nem csupán lesérültem, de elvesztettem egy számomra fontos személyt. Magam okolom, igen, még ha az ellenőrzés folyamán kiderült, nem tudtam volna megmenteni.

2011, augusztus 28. Iraki Köztársaság, Amerikai támaszpont
Szokásos bevetés volt, egyszerű manőver. Kihozni a célszemélyt, és biztonságos helyre juttatni. Nem könnyű, de a csapatom már ezerszer megcsinálta, ez volt a dolgunk. Egy nő volt az, bizonyos Samira, aki információkkal szolgált az Amerikai Hadseregnek, cserébe a családja védelméért. Emlékszem az öccsét besorozták, holott alig múlt tizennégy éves, és teljesen kétségbe volt esve. A feletteseim úgy döntöttek, a nő segítségére sietünk, de voltak feltételek, a nő mégis belement. Még ez előtt néha meglátogattam az egységemmel őt és a családját.  Ételt, italt adtak nekünk, néha még szállást is. Egy idő után közel kerültem hozzá. Csupán plátói volt, megkedveltem, és igen beleszerettem, engedtem az érzéseimnek, és ez végzetes lett. Elvesztettem őt. A kezeim között vérzett el, amit sosem bocsájtottam meg magamnak.

2011. szeptember 15., Iraki köztársaság, Amerikai támaszpont
-Sajnálom fiam, de nem térhet vissza. – szólalt meg a tábornok. Nem tudtam elhinni, hogy ez történik velem. A katonaság volt a mindenem.
-Uram, nekem ez az életem.– néztem a felettesemre.
-Tudom fiam. -a szigorú katonai tekintete ellenére láttam rajta, hogy ő sem örül annak, hogy el kell küldenie.
-Tudom bűnös vagyok a célszemély halálért, de … - a kezével félbeszakította mondandóm.
-Nem ön tehet a haláláról, a vizsgálat is ezt mutatja, akárcsak az én véleményem. – felelte, és tudtam, hiába, mindig is önmagam fogom okolni Samira halálért.
-Köszönöm tábornok. – feleltem, majd szalutáltam. Hiába győzködtem volna, értelmetlen volt, már eldöntötték, hogy hazaküldenek.
-Vigyázzon magára katona. – felelte, és nem volt megszokott, hogy ennyire kimutatjuk az érzelmeink a tábornok mégis megtette. Valószínűleg az én arcomon látni lehetett a sok fájdalmat, és nem tudtam leplezni.  Ez pedig nagy hiba volt. Egy újabb hiba.
-Úgy lesz tábornok. – feleltem szalutálás közben. Nem volt választásom, hazatértem, pedig nem akartam.

2019, május 18, New York, Egyesült Államok
Az új állásom sokkal jobban fizetett, mint a fuvarozó cégnél ráadásul tudtam mellette másodállást is vállalni. Reménykedtem benne, hogy ezt be is fogják tartani. Nagy lehetőség volt ez, a személyi sofőr, és többet is ígért. Egy gazdag hölgyet kell majd fuvarozni, elvileg. Testőri védelemről nem volt szó, amit kicsit furcsának is tartottam akkoriban. Idővel persze nyilvánvalóvá vált, miért.
Az első napomon szembesültem azzal, hogy ez a nő még gondot fog nekem okozni, és annak, hogy megesküdtem, azon a végzetes estén Irakban, hogy sosem keverem össze többé a munkát az érzelmeimmel. Alona Frost maga volt az édes kísértés minden férfinek az angyali arcával, buja mosolyával és formás idomaival. Nem akartam érzelmeket, és igyekeztem megtartani a távolságot közöttünk, ami nem volt könnyű. Ő sem nyitott felém soha, tehát csak tettem a dolgom, végeztem a munkám. Az is nehezítette a helyzetet, hogy idővel sejtettem, hogy mi is ő. Halottam pletykákat is a munkásoktól, és nem mondom, hogy féltem volna tőle, de a logika azt diktálta, jobb a három lépés távolság. Néha a tekintetünk találkozott a visszapillantóban, és akkor mintha abban a mélybarna szempárban véltem volna érzelmeket felfedezni, de tényleg csak egy pillanat erejéig.
Ez egy ideig jól is működött, de amikor édesapám elhunyt, összetörtem. Túl sok mindenkit veszítettem el, és oda lett a híres higgadtságom, pont Alona előtt borultam ki. Megnyíltam neki, és az helyett, hogy kirúgott volna, meghallgatott, megvigasztalt, és szépen lassan kialakult egyfajta bizalom és mély barátság közöttünk. Egészen addig a napig, míg egy vadász rá nem támadt.

Napjainkban…Washington
Már hat hónapja annak, hogy vámpír lettem. Megtette, átváltoztatott. Tudom, hogy azért tette, hogy megmentsen, de nem tudtam megbocsájtani neki, hagynia kellett volna meghalni, mert ez nem volt élet. Csak a vérre tudtam gondolni. Nappal nem lehettem kint, hiszen a nap égetett, és bizony megfordult a fejemben az is, hogy csak simán kiállok a napra, és hagyom, hogy megtörténjen az, amit Ő nem engedett, mégsem tudtam megtenni. Csak az ő arca járt a fejemben, és, hogy látni akarom, elvégre készen álltam, hogy megvédjem őt, akár a saját életem árán is. Meg is történt.
Hiába voltam képzett katona, és álltam ellen sokáig a vadásznak, legyőzött, halálos sebet ejtve rajtam. Alona adott a véréből, olyan lettem, mint Ő, az éjszaka teremtménye. Engedtem az érzéseimnek ismét, és az életemmel fizettem érte. Azonban Alona tud járni a napfényben, így félre kell tennem a büszkeségem, és megkeresni őt, hogy segítsen rajtam. Ennyivel tartozik azok után, amit velem tett. Annyit sikerült megtudnom, hogy Washingtonban van, így utána jöttem. A legnagyobb bajom az, hogy minden fájdalom ellenére, amit okozott, nem tudom magam távol tartani tőle, és még mindig mellette akarok lenni.