Falevél recseg bakancsom kemény talpa alatt, az egyik ág megrezzen, biztos csak egy bagoly, de apám és a fivéreim mindhárman oda kapják a fejüket. Istenem, hogy én mennyire gyűlölöm a hétvégi vadászatot. Szemforgatva követem a pillantásukat, hahó, ez csak egy madár volt, tökkelütöttek. Szőke hajam az arcomba hullik, ahogy apám hatalmas tenyere a tarkómra tapad, és megtámasztja a nyakamat.
- Lassú vagy, Credence! - sziszegi a cigitől sárgára festett bajsza alatt - ha nem vagy elég gyors könnyedén elveszíted szem elől a prédát! - baszd meg apa, jó? Gyűlöllek. És titeket is, testvéreim. Az egész családot.
- Sajnálom, Uram! - suttogom. Annyira kicsinek érzem magam mellette, a puskát is alig bírják el vézna, fehér karjaim. És amúgy is, nem tiltja valami jogszabály, hogy puskát adjanak egy tizenegy éves gyereknek? Csak kérdem.
- Gyere béka, menjünk előre - Atticus bátyám ragadja meg a vállamat. Erősen szorítja, nem akarja, hogy ellenvetésem legyen. Kettesben indulunk meg, rugdosva az eső szagú avart, közben ide-oda nézelődve, hátha látunk valami szokatlant.
- Tulajdonképpen, most épp mire vadászunk? - összeszűkült szemekkel pillantok a bátyámra, lassan ránk telepszik az este, és még csak azt sem tudom, hogy mit keresünk - nincs vadászidény.
- De van, csak épp nem szarvas - pöfögi két slukk között. Tesó, nagyon sokat dohányzol.
- Szóval?
- Vérfarkasra vadászunk, béka.
- Mivan? - kérdezek vissza hirtelen és értetlenül. Vérfarkasra, na persze. Azt hiszi beveszem, de tizenegy éves vagyok, nem hülye.
- Jól hallottad - féloldalas mosolyt villant rám. Tizenhat éves, szalmaszőke hajú, erős és férfias. Így elnézve őt, meg magamat, szerintem nem is vagyunk testvérek.
- Ugyan, azt hiszed beveszem? Süket duma! Vérfarkasok nem léteznek.


Zajosan törnek a gallyak a lábam alatt. Átugrok egy rönköt, miközben lehúzott fejjel kerülök ki egy enyhén lefelé lógó ágat. A vállam felett pillantok hátra, pislogni sem bírok, annyira be vagyok szarva. Mögöttem a bokrok, mintha ott sem lettek volna tűnnek el, én meg csak futok. A torkomon akad a szó, a kiáltás, a segítség sikolya. Nem tehetek róla, lövésem sincs, hogy mit tehetnék - mármint, szó szerint nincs lövésem, mert az összes golyót kilőttem. Az már más kérdés, hogy egyik sem ért célba.
Természetemhez híven vétem el a következő ugrást, a cipőm orra beleakad egy avar alól kikandikáló faágba, és olyan gyönyörűen esek orra, hogy festményre illő lenne. Túl későn emelem a karom, a puska amúgy is kirepül a kezemből, és az állammal tompítom az ütést. Érzem, ahogy a meleg vér szivárogni kezd, és végigfolyik a nyakamon. A hátamra fordulok.
- Ennyi volt, Credence. Most ér el a csúf halál - motyogom magamban, legszívesebben kiáltanék, de képtelen vagyok rá. Egy hatalmas teremtmény bontakozik ki a sötétségből, mellső lábait a mellkasomra nyomja, érzem, hogy kiszorul a testemből az összes levegő. Ó, baszódna meg minden, és mindenki. Kurvára nem akarok meghalni.
Meleg lehelet ütközik az arcomnak, és hús meg vér szag, ami a szájából szivárog. Látom a fogait, aztán pillantásom a szemére vándorol. Olyan értelmes, olyan emberi.
- Kérlek… - szűröm a fogaim között és elfordítom az arcom, beszívom az avar állott szagát - nem akarok meghalni - mancsait és körmeit végig szántja a mellkasomon, elugrik rólam, én meg nagy nehezen az alkaromra támaszkodva felülök. Most akkor mégsem fogok meghalni?
- Aztapicsa - suttogom, amikor érzem a lábamba hasító erős és hirtelen fájdalmat. A szemem kikerekedik, a farkas megharapott. Ránézek, ahogy ott áll előttem, ő pedig rám néz, és látom a szemében, hogy ez egy bosszú volt. Valami, aminek én csak az eszköze vagyok. A lábamra tapasztom a tenyerem. A farmerom átázott a vértől, és csak az jár a fejemben, hogy valószínűleg le kell vágni. Basszátok meg, vérfarkasok léteznek.



Ballonkabátom kapucniját az arcomba húzva sétálok végig a városon. Találnom kell egy helyet, ahol ehetek, meg meghúzhatom magam pár napra, hogy megerősödjek. Mondjuk, mindez nagyon ciki, mert egy lyukas garas nem sok, annyi sem lapul a zsebemben. Találnom kell valamit, mert teljesen úgy nézek ki, mintha most szabadultam volna Auschwitzból.
A szemem megakad egy utcán, felborított kukák, lepergett vakolat, ideális terep egy olyan embernek - khm kivert kutyának -, mint én. Gondosan szétnézve surranok be, és bebújok az első kényelmesnek tűnő szeméttároló mögé. A kabátom zsebéből előhalászom a sportszeletet amit egy kedves néni adott nekem, SAJNÁLATBÓL, és elmajszolom. Ha találnék egy takarót, talán pár hetet is sikerülne kihúznom anélkül, hogy valamelyik bátyám megpróbálna az életemre törni.