Az öregem, aki nem volt több egy bugris texasi marhatolvajnál, mindig úgy tartotta, hogy az ember akkor ér valamit, ha legalább egy barátja van. Teljesen mindegy hol és mikor szeded össze, csak tudd, hogy bármikor és bármilyen körülmények között számíthatsz rá. Az öreg pénzért vett barátokat, és a legtöbb zöld, fehér vagy éppen barna, csilingelő üveg volt, amiből másnapra nem maradt semmi, csak a bűzös, hányás szag az ezredik motelszobában. Nagy piás volt, és amíg élt nem volt állandó otthona sem, a családja is csak én voltam,  mert egy nap az anyám, gondolva egy merészet egyszerűen otthagyott a kocsijában valahol Idaho-ban, amikor végre rábukkant. Voltam vagy ötéves, és nem sok minden érdekelt a Superman képregényeken kívül. Na jó, talán még Batman, de ő is csak a vagány ruhája miatt.
Tizennégy voltam amikor az öreg feldobta a talpát és nem hagyott maga után mást, csak azt az ütött-kopott buickot, ami arra volt jó, hogy rásózzam valami nyomorultra fenn északon. Nem sok dologhoz értettem, de ahhoz igen, hogy a hülyéket rávegyem majdhogynem bármire. Skanderben verhetetlen voltam, és éjjelente a kamionparkolókban, amíg a sofőrök a mosdóban döngették a kurvákat, én megcsapoltam a rakományt. Az eladott cuccokból meg az illegális versenyekből mindig volt annyi, amivel fedeztem az életemet. Ki tudja hol álltam volna meg, vagy éppen melyik sikátorban végzem ha elkapnak….ha nem történik velem valami úgy tíz évvel ezelőtt, és nem teszek szert egy barátra...akit aztán mocskos módon elárulok. De hát ilyen az élet: vadász leszel vagy vad. Én pedig nem vadnak születtem.

Tíz évvel ezelőtt…

A fájdalomra emlékszem a leginkább. Az erdő melletti fákat a vihar előszele tépte és szaggatta, a távolban a hold, mint óriási kék-sárga karácsonyi gömb terpeszkedett az égen. Néhány doboz cipőt pakoltam éppen a kocsi csomagtartójába, amikor valami hátulról rám ugrott. A nyakamnál forróságot éreztem, a bőröm másodpercek alatt lángolni kezdett amikor éles, penge szerű vágást éreztem rajta.Dulakodni kezdtünk, az ujjaim rőt bundába túrtak bele, a morgás egyértelműen farkasról árulkodott. A nyála végigcsorgott a nyakszirtemen. Keserű bűzétől hányni tudtam volna. Öklendezni kezdtem, aztán hörögve üvölteni...a hangom úgy szakadt bele a világba, mintha az lenne az utolsó lehetőségem arra, hogy levegőt vegyek. Kihalt volt minden, a város valahol a domb alatt terült el, apró fényei olyanok voltak mint egy összegubancolódott karácsonyi fényfüzér. Zihálva vettem a levegőt, a fájdalom újra és újra a csontomig hatolt, de nem adtam olcsón magam. Ha az életem kell, akkor küzdjön meg érte! Az időérzékem tökéletesen elveszett, ahogy az is, hogy már képtelen voltam a vér bűzétől bármit is látni.Önkívületi állapotban szinte rávetettem magam a támadómra és hozzá hasonlóan marcangolni kezdtem….ahol értem, nem számított, hogy cserébe ő kétszer annyi sebet ejt rajtam. Azt hiszem amikor elveszítettem az eszméletem, még az utolsó emlékképem egy hirtelen nyikkanás volt, meg egy semmiből megjelenő alak, amint maga után húzza a vértől átitatott világ gomolygó éjjeli páráját. Aztán a tarkóm alá simult egy hideg kéz és forró lehelet csapódott nekem. Újabb fájdalom hasította végig az egész testem, de tudtam, hogy ez most más….ez valami egészen más.

Nagyjából két hétig nem igazán tértem magamhoz, és amikor kinyitottam a szemeim, akkor sem nagyon tudtam, hogy hol vagyok. Igazából még azt sem, hogy egyáltalán élek? Szerettem volna megtudni, hogy ki az aki megmentett, legfőképpen, hogy miért, de erre is várnom kellett még öt napot. Azt mondta a kopasz tag, aki rám vigyázott, és alapvetően nem sokat beszélt, hogy mindez az én biztonságomat szolgálja. Fogalmam sem volt miről süketel, egyszerűen köszönetet akartam mondani, aztán elhúzni innen. Persze meg ahogy én azt elképzeltem…


Sokat gondolkodom a mai napig is azon, hogy vajon miért mentett meg? A küzdőszellem miatt, ami arra sarkallt, hogy bármi áron megvédjem az életem? Vajon mit látott bennem? Saját ölebet akart, aki bármit megtenne érte, ha kell az életét is odadobná? Hiszen ezt érte el: hálás lettem neki. De ez mégis milyen élet így? Persze nem mondom, hogy az eleje nem volt király, mert az volt! Más lettem. Megváltoztam. Mintha mindent ezerszeresen éreznék és érzékelnék. Tudom, hogy mi lett belőlem akkor éjjel, és talán van egy olyan érzésem, hogy Ben is tudta, hogy mivé fogok válni. Ha túlélem. Túléltem. Nem vagyok fenevad. Nem vagyok könyörtelen gyilkos. Egyszerűen csak védem ami számomra fontos.
Az öregem azt mondta, hogy mindenkinek kell egy barát. Nekem pedig végre lett egy barátom, egy viszonylag stabil életem, amiben a tennivalókat Ben határozza meg. Tudja, hogy örök életemre az adósa maradok, és tisztelem annyira, hogy elfogadom a játékszabályait. Ez mondjuk még nem jelenti azt, hogy egyet is értek velük. Látok dolgokat, tudom, hogy én sem éltem éppen szerzetesi életet, nekem is megvoltak a magam szarjai, de azokkal az életben maradásom volt a tét, ez egészen más. Mégis, lehet, hogy különösen hangzik, de ő az a felem, aki valahol mélyen én is vagyok, és bennem megvan még valami ami belőle kiveszett. Ketten együtt, a mérleg két oldalán, két faj képviselőjeként mégis mintha egyek lennénk. Vannak azonban dolgok, amelyeket nem árt tiszteletben tartani nála, ha ezt a barátságot meg is akarom őrizni. És ez egészen addig működött is, amíg egy napon be nem sétált az ajtón Ő….a NŐ. Így csupa nagybetűvel. A haja úgy omlott le a vállain, csigákban táncolva mintha életre kelt volna az óceán, barnája a dércsípte őszi levelekre emlékeztetett, amin átsüt a napsugár. Fény volt ott, ahol már évek óta csak árnyékok voltak. Gwen...akit tilos lett volna még gondolatban is megérinteni. Mert ő Benedict tulajdona volt. Hogybassza meg!


Pár hónappal ezelőtt….tavasszal

Emlékszel? Akkor kezdődött. Két nap lett volna hátra a teliholdig, és én ilyenkor alapvetően is a szokásosnál jobban és erősebben érzékelek mindent. Téged is. Vibráltál. A feszültség majdnem kiszakította az ereidet, a véred zubogott.Haza kellett volna kísérnem téged, ahogy Ben rendelkezett. Csak ülni melletted a kocsiban, valami semleges baromságról társalogni, ügyelni arra, hogy még véletlenül se vedd észre, hogy már pecek óta azon morfondírozok, hogy csúsztathatnám a csupasz combodra a kezem. Amit persze inkább a sajátomra tettem, és idegesen rámarkoltam. A dobhártyám majdnem kiszakadt a belső hang üvöltésétől, hogy hajoljak közelebb. Csak egy kicsit, csak egyetlen leheletnyi időre magamba szívni az illatod. Hazavinni.Tudod, hogy minden éjszaka te töltöd ki a fantáziám? Gwen, csak egy kicsit….
A szám kiszáradt, meg kellett nyalnom, és közben elfordítva a fejem az autó ablakán bámultam kifelé.Azt sem tudtam merre járunk, de nem is érdekelt. Aztán mondtál valamit. A nevemen szólítottál, és amint ezt meghallottam, elpattant valami bennem. Visszafordultam feléd. Óriási hiba volt. Az ajkaidon a fény rajzolt utat magának, hívogatón és csalogatón. Láttam rajtad, a lélegzetvételed apró, szakadozó volta elárulta, hogy akarod...éppen úgy mint én. Mozdítottam a fejem feléd,szinte csak kérlelő és jelzés értékkel, mire te is egy aprót közelebb mozdítottad. Jelnek vettem, de még mindig megállhattam volna. Mégsem tettem. Az agyamat belepte a köd, melynek közepén a rózsaként szétnyíló ajkaid voltak, amelyre részeg mámorral, fújtatva vetettem rá magam. Csóknak indult, a szenvedély azonban kitöltötte. Képtelen voltam elszakadni tőled. Kellett még. Kellettél még. Hát elvettem. Újra és újra. Mire hozzád értünk, már a ruhád alatt táncolt a kezem, szinte letéptem rólad. Faltól falig dörrenve, egymást falva jutottunk el a franc se tudja hogyan a lakásodig.
Megállíthatatlanul vettelek birtokba, az utolsó porcikád emlékét is elraktározva, hiszen nem tudhattam, hogy az első alkalom lesz az utolsó?
A mi kis titkunk, amely nem ért véget ezzel az egy alkalommal. Újabbak és újabbak követték, és követik a mai napig is.
Benedict vakon bízik bennünk, mi pedig kihasználjuk. De ahogy mondtam, én vadásznak születtem és nem vadnak.
Tíz év barátságát dobom fel érted…..ugye érted?
Gwen….