Valamiért még mindig úgy érzem, hogy kételkedik abban, hogy tudnék magamon uralkodni pedig, ha csak sejtené mindazt az energiát, amit arra kell feccöljek jelen pillanatban is, hogy uralkodjak magamon, egyáltalán nem így látná. Mondjuk, ha hasonló gondolat meg is fordul a fejében, az maximum a vérszomjamra vonatkozhat, hiszen kb mindenkinek meggyőződése, hogy mi, vámpírok máson se tudunk kattogni, mint a véren, azonban én vagyok az ékes bizonyítéka annak, hogy ez nem így van. Nem azért kínlódok legbelül, mert bárkinek is a vérére szomjaznék, hanem azért, mert Ő itt van alig pár méterre tőlem én pedig megőrülök mindazon elképzelésektől, melyeket az agyam elém vetít néha. Ráadásul annak ellenére, hogy vámpír vagyok és bizony nem kis erő van ezáltal a birtokomban, mellette újra egy egyszerű kis törékeny nőnek érzem magam. Ez részben jó, ugyanakkor baromi ijesztő is. Nem tudom eldönteni, hogy a karjaiba bújnék-e inkább, vagy elszaladnék a közeléből.
A kérdésemre válaszul egy igen logikus, ugyanakkor kissé szemtelen eszmefuttatást vázol fel nekem, de én mindezt rezzenéstelen arccal hallgatom végig és azon töprengek, hogy most így akarna jobban megismerni, rájönni, hogy valójában milyen is vagyok, vagy épp fel akar inkább húzni, hogy bebizonyíthassa, hogy mennyire nem tudok uralkodni magamon? Az első reakcióm annyi, hogy a jobbra döntött fejecskémet egy kiismerhetetlen mosollyal az arcomon átvetem a bal oldalra, majd sóhajtok egy nagyot.-Szóval, ez lenne a két verzió, amit gondolnak rólam mások?- kérdezek vissza de mindezt csak azért teszem, hogy alaposan átgondolhassam, hogy akarok-e neki őszintén válaszolni, vagy sem. Nem tudom, hogy azok után, amiket ma megtudott rólam megengedhetem-e magamnak azt is, hogy még engem is valamivel jobban lásson, mint mások. Veszélyes kártyákat osztogatok folyamatosan, ő pedig elveszi és elteszi őket. A kérdés csupán az, hogy örökre a zsebe mélyére rejti-e ezeket vagy alkalom adtán felhasználja majd őket? Magam sem tudom most már. -Jobb szeretek önmagamhoz hűséges lenni, de a mai világban ki engedheti meg magának, hogy mindent a saját belátása szerint cselekedjen? Olykor, sajnos meg kell hazudtolnunk önmagunkat a túlésért. Szóval, leginkább mindkettő igaz rám, csak épp helyzettől függ.- vonok vállat finoman, majd amikor a fizetség kerül szóba és alaposan át is rágjuk magunkat rajta, egy rövidke időre leragadunk az éjszakai sírásásnál. Szó se róla, ahogy hirtelen elképzelem félmeztelenül, izzadtan, miközben dobálja egy gödörből a földet... hát meglehetősen szexi kép tárul elém, ugyanakkor azt is tudom, hogy már csak viccelődik. És láss csodát, a fagyos érzelmeim mögül sikerül is előcsalogatnia egy aprócska mosolyt és egy félszeg pillantást is, mert rá kell jöjjek, hogy ez a sírásós téma, amit bedobtam eredendően hülyeség volt. Biztos vagyok benne, hogy ha szüksége is lenne egy segítőre egy ilyen feladathoz, nem én lennék az, aki az eszébe jutna. Vagy lehet, hogy ezek után már, csak azért is felhív majd egyszer, hogy "Éjfélkor a temetőben! Hozz ásót is!"?
A továbbiak azonban, melyeket alapból kizárok a fizetségem lehetőségei közül, már teljesen komolyak, Ő pedig szerintem érzékeli ezt, mert a válasza is komoly. Nem kérne ilyet tőlem. Valamiért, ennek hallatán kellemes bizsergés fut végig rajtam, hiszen az agyam ezt úgy fordítja le, hogy talán nem használna ki és amúgy sem néz egy lélektelen gyilkológépnek. Talán, még tisztel is annyira, hogy ne sértsen meg soha azzal, hogy ilyet kérjen tőlem, de ezeket a magasröptű gondolatokat gyorsan el is hessegetem. Utálom, amikor az agyam egy-egy megjegyzés mellé egy egész sztorit kanyarít. Szimplán csak közölte, hogy nem fog fizetségül ilyesmit kérni és ennyi. Nem kell ebbe semmi többet belelátni, de mégis, valamiért jó lenne tudni, hogy többre tart, mint egy vérszívó szörnyet.-Én pedig biztos vagyok benne, hogy ilyesmit sem kérnél tőlem. Bár lehet, hogy tévedek veled kapcsolatban, hiszen épp az imént részletezted, mennyire más lehet valaki valójában, mint amilyennek gondoljuk.- villantok rá egy gyengéd, szelíd mosolyt, hiszen figyelmeztetnem kell magamat ezek után arra, hogy talán Ő sem épp olyan, mint amilyennek képzelem. Talán, egyáltalán nem olyan egyenes és igazságos, mint amilyennek mások gondolják. Talán, valójában egy aljas szemétláda, de valamiért ezt képtelen lennék elhinni róla. Nem lehet, hogy az legyen. Azt el tudom róla hinni, hogy képes ölni, ha szükséges de abban is biztos vagyok, hogy mielőtt ezt tenné, megpróbálna millió más megoldást találni. Azt is elhiszem róla, hogy akár veszélyes is tud lenni, ha kell. Hogy azok a csodálatosan kék szemek dühöt és ridegséget árasztanak, de azt is tudom, hogy ezt valószínűleg ki is kell nála érdemelni. Szóval, összességében olyannak képzelem, aki bármire képes, csak épp nagyban függnek a tettei attól, hogy mások mit cselekszenek.
Épp ezért nem veszem fenyegetőnek azt sem, ahogy mögém sétál. Az izmaim pusztán az illata miatt feszülnek meg és a teste melegétől, ami árad felém belőle. A gondolattól, hogy akár meg is érinthetném és az érzéstől, hogy Ő megérint. Pontosabban, még csak meg sem érint. Egyedül a hajamat söpri félre, de már ez az apró mozdulata is kismillió érzést ébreszt fel bennem. Bepánikolok.
A hangom rideg, amikor megszólal és a pillantásommal biztos vagyok, hogy ölni is képes lennék, ha nem vámpír, hanem valami őrülten veszélyes boszorkány lennék. Vagy legalábbis szeretném, ha minél veszedelmesebbnek tűnnék most  a szemében, még akkor is, ha valójában soha a büdös életbe nem tudnám bántani. Azt akarom, hogy riadjon meg tőlem, hogy soha többé, eszébe se juthasson, hogy ilyen közel jöjjön hozzám.
Elsietek onnan. El Tőle, az érzelmektől, amelyek tombolnak bennem és el az általam nagy becsben tartott igazságtól, miszerint vágyom Rá. Az érintésére, a közelségére és mindenre, amit valaha adhatna talán nekem. Akkor is ezek a gondolatok tombolnak bennem, amikor az ajtó felé indulok, melynél ott ácsorog Ő is utat engedve nekem, de egyben el is állva azt. Fenn áll a veszélye, hogy hozzáérek, ha megpróbálok kifurakodni mellette és emiatt meg is torpanok egy pillanatra, de végül erőt veszek magamon és szembe fordulva vele, oldalazva megpróbálok kijutni onnan. Szemben Vele azonban mégis megállok egy pillanatra és felpillantok rá. Egek, baromi magas és erős és csodás az illata, nekem meg a mellem akaratlanul is hozzányomódik a mellkasához, ami olyan durva hatással van rám, amilyet még nem tapasztaltam. Talán, ez a test annyira nem is halott, mint várná az ember.
-További kellemes napot, Warrick és köszönöm, hogy időt szakítottál rám.- szólalok meg végül a tőlem telhető legmagabiztosabb hangon, miközben felpillantok az arcára és magamra erőltetek egy diplomatikus mosolyt is, hogy aztán a folyosó felé fordulva folytassam az utamat. Megőrülök, ha még egy percnél tovább a közelében kell maradnom, így aztán megacélozom magam és végre kijutok a bűvköréből. Talán, tényleg rossz ötlet volt ez a találkozó.
 

To: Estelle

Látom, ahogy megnyalja ajkait, amitől legszívesebben felsóhajtanék és szabadon ábrándozgatnék arról, ahogy ezt teszi az én ajkammal, a bőrömmel vagy más testrészeimmel. Jézusom, mikor lettem én ennyire perverz? Volt idő, hogy képtelen voltam ránézni bárkire is. A szégyen és a kellemetlen emlékek már-már kezdtek teljesen rideggé tenni, olyannyira, hogy a szexet sem kívántam. Aztán rájöttem, hogy nincs azzal gond, amíg az én kezemben van a gyeplő, de Warrick esetében nem biztos, hogy így lenne. Nem tudok rájönni, hogy milyen típusú férfi lehet: a gyengéd, aki végig csókolja és becézgeti a női testet, miközben finoman, óvatosan tér a lényegre vagy a határozott, aki vadul, elemésztő vággyal ront ajtóstól a házba? Akármelyik is legyen, engem mind a két verzió borzasztóan felizgat, bár az utóbbira magam sem tudom, hogyan reagálnék. Vajon, eszembe jutna tőle az az ominózus este vagy képes lenne felfogni az agyam, hogy ez most nem az a helyzet? Ó, hát egyáltalán nem az a helyzet lenne, mert én is borzasztóan akarnám. De miért is gondolkozok én ilyesmin? Hiszen "értékes szövetségesnek" nevez, amiben semmi romantikus nincs, mégis érezhető belőle, hogy becsüli a frissen kialakult kis bizalmat köztünk. És pont. Felesleges ezt tovább gondolnom vagy beleképzelni többet, mint ami.
-Igen, én is.-válaszolom kiismerhetetlen ábrázattal, hiszen ha valamit, azt már rég megtanultam, hogy tudom az elmém furmányos gondolatait jól elrejteni a kíváncsi szemek elől. Már pedig Ő olyan áthatóan figyel, hogy még így is aggódom picit, hogy nem-e hallotta az iménti gondolataimat. Talán, amiatt kezd nekem olyan kétértelműen fogalmazni, hogy ha halandó ember lennék, most valószínűleg fülig pirulva ácsorognék előtte. Így azonban rezzenéstelen arccal bámulok rá, csupán bal szemöldököm enyhe felfelé mozdulása árulhatja el, hogy mennyire nem tartom jópofának mindazt, amit mond. Már, csak azért sem, mert még ezt is baromi izgatónak találom, még akkor is, ha soha az életben nem mennék bele ilyesmibe.-Ne aggódj. Képes vagyok uralkodni magamon.- mormogom válaszul hamiskás mosollyal az arcomon, mert hát miért is ne próbálnám meg én is kellemetlen helyzetbe hozni Őt, ha már ilyen szavak hagyják el azokat a finom ajkakat? Bár nem is értem, miért gondolom, hogy bármilyen hatást is kiválthatna belőle, ha flörtölnék vele. Hahó! Vámpír vagyok, Ő meg vérfarkas. Egyáltalán, mi a fenéért gondolok ilyesmire állandóan?
-Vagyis, azt akarod mondani, hogy talán mégsem vagy egészen olyan, mint amilyennek gondolnak?- biccentem kissé oldalra a fejem a titok szó hallatán, mert kíváncsi vagyok, hogy vajon az övé mi lehet? Nem, mintha azt várnám, hogy most majd nagy megnyílások lesznek itt, amiért én beavattam az életem egy rejtett kis részletébe, de őszintén érdekelne, hogy Neki miféle titkai lehetnek, melyek talán veszélybe sodornák a megbízhatóságról és őszinteségről áradozó hírnevét? Talán, volt már, hogy olyasmit tett, ami mindezeknek szöges ellentéte volt?
De végül, csak megtiszteltetésnek nevezi, hogy beavattam a titkaimba, mire biccentek egyet. Már, csak azért is, hogy elrejtsem, mennyire kellemes érzés, ahogy Ő mondja ki a nevemet. Olyan finoman tudja kiejteni, mintha valami lágyan omló puha karamell lenne vagy ilyesmi. Egy pillanatra elképzelem, ahogy a fülembe suttogja ugyanígy, de olyan kínzó az egész, hogy inkább el is hessegetem az egészet. Fel nem fogom, miért van rám ilyen hatással. Hiszen oké, remek férfi, elképesztő a külseje és a belőle áradó férfiasság, de akkor is... láttam már ilyet, nem is egyet. Egyik sem kísértett meg annyira, mint Ő.
-Remek. Ez mindenképpen így fog működni. Semmit sem szoktam elvárni puszta szívességből, mert az önzetlen tettekben már régóta nem hiszek.- közlöm végül szárazon, igyekezve visszaterelni gondolataimat az alkunkra, ahelyett, hogy Róla ábrándozok, de a nevetése, amit az e-mail feltételezése hallatán hallat... őrjítő. Még én is elmosolyodok, hiszen valóban őrültség volt azt gondolnom, hogy talán neki nincs e-mail címe, bár találkoztam olyannal, aki elzárkózik az ilyesmitől. Ettől függetlenül valamivel biztonságosabbnak érzem, ha távolabb vagyok tőle. Még akkor is, ha legszívesebben maximum, csak közelebb sétáltam volna hozzá inkább, mint távolabb. De nem tehetem. Össze kell szednem magam.-Rendben.- sandítok fel rá még mindig mosolyogva a saját hülyeségemen, majd amikor találgatni kezdi, hogy vajon mi lenne az a kölcsön szívesség, amire nemet mondanék és gondolatban ásásra adja a fejem, szinte azonnal közlöm, hogy nem az én stílusom a dolog, de Ő nem így látja. Az kéne még nekem, hogy elhívjon ásni. Biztos nagyon szuper elfoglaltság lenne. -Nagyon remélem, hogy ez soha nem fog kiderülni.- csóválom a fejem, ahogy a hangulat kezd egyre lazább lenni és egyre többször kapom azon magam, hogy mosolyogni és nevetni akarok a megjegyzésein, vagy épp olyasmivel visszavágni, ami bizalmasok közt is flörtölésnek minősül. Mi van velem?
Végül aztán nem bírom megállni, hogy ne sétáljak hozzá közelebb. Már, csak amiatt is, hogy a szavaim hatásosabbak lehessenek, hiszen hiába is rebegnék én el bármit a terem túlsó feléből, ha nem látná közben a komoly arcomat. Ő azonban olyan, mintha inkább csak jót mulatna ezen és igyekezne kihozni a sodromból. Most tényleg részletezzem?
-Például nem ölnék a kedvedért. Nem változtatnék át senkit. Nem bűvölnék meg vagy kotorásznék valaki elméjében és hasonlók. A többit gondold hozzá.- bámulok rá kemény pillantással, mert sikerül mindezzel egy egészen picit felbőszítenie. Az az érzésem, hogy szórakozik velem, amit nem igazán szeretek. Tényleg így lenne? Vagy, csak szeretné tudni, hogy hol a határ? Netán szórakoztatja pusztán az, ha pimaszkodhat velem? Nem értem. Semmit nem értek Vele kapcsolatban.
Ahogy az "ajánlat" szót említi és olyasmi hangot hallat, mintha valami ellenállhatatlan dologról lenne szó, összevonom szemöldökeimet és értetlenül figyelem. Mire akar kilyukadni? Akármennyire is próbálok valami őrülten határozott és kemény nőnek tűnni, a szavai most elbizonytalanítanak és, ha ez nem lenne épp elég, megmozdul én pedig megdermedek. Mozdulatai olyan kecsesek, akár egy prédáját becserkésző tigrisé, ahogy közelebb sétál hozzám, miközben a romlott gondolatait említi, de talán már nem is hallom igazán, hogy mit mond. Teljes figyelmemet leköti az az elemi erejű vonzalom, ami felerősödik, amint közelebb lép hozzám. Az illata sokkal erőteljesebbé válik és érzem a hőt is, ami belőle árad. Az erőt és a veszélyt, meg a bennem felgyülemlett vágyat.
-Egyszerűen, csak bökd ki, hogy mit akarsz, aztán megmondom, hogy hajlandó lennék-e rá.- szűröm a fogaim között, mert közben olyan nagyon közel sétált hozzám, hogy tisztán érzem, elég lenne, csak egy egészen apró mozdulatot tennem hátra ahhoz, hogy hozzásimulhassak. Elég lenne megfordulnom és lehúznom Őt magamhoz ahhoz, hogy végre megérezhessem ajkai ízét. Az éhség kíméletlenül mardos, de ez nem az az éhség, amit a vér iránt szoktam érezni, hanem puszta vágyakozás. Érte, az érintéséért, az illatáért, mindenért. Aztán hozzám ér. Jobban mondva, csak a hajamat tolja finoman odébb, mire minden izmom megfeszül és ledermedek. Körmöm, szinte az asztal lapjába váj, miközben mozdulatlanul állok és várom, hogy most mi a fenét fog csinálni. Hiszen, könnyen lehet, hogy épp most akar kinyírni, mert ... mit tudom én. Bármi mást el tudok képzelni, csak azt nem, hogy Ő is ugyanazt a vágyat érezné, mint én, pedig a szívverése... olyan gyors ütemet ver és olyan hangosan dobol a fülemben, hogy egy pillanatra azt hiszem, hogy talán a sajátomat hallom.
Aztán hirtelen elillan ez a rövid pillanat én meg olyan gyorsan fordulok meg, mintha most ébredtem volna fel a kábulatból, de a dühöm azonnal el is illan, ahogy felpillantok rá és meghallom, hogy "bocsáss meg". Megint lefagyok. Mi a fene történt az imént? Remélve, hogy menthetem, ami még menthető, már lendül is a kezem, hogy felpofozzam. Nem hagyhatom, hogy azt gondolja, bármit megtehet velem és a legkevésbé engedhetem meg azt, hogy meglássa, milyen pokolian kínzó a közelében lennem.
-Soha többé ne csináld ezt!- sziszegem szikrázó szemekkel, majd remélve, hogy kikerülök ebből a bűvkörből vagy akármiből, amibe az imént vont, az asztal túlsó feléhez sietek, hogy magamhoz vegyem a táskámat. Talán, hiba volt hozzá fordulnom, mert a végén még hülyeséget csinálok. Teljesen megőrjít.
 

To: Estelle

Minél több időt töltök vele kettesben, annál kisebbnek érzem azt a termet, pedig tisztában vagyok vele, hogy egyébként meg van vagy 20-30 négyzetméter. Mégis, ahogy a férfi illata egyre jobban betölti, az az érzésem, mintha össze lennék vele zárva egy aprócska szobában. Egyenletes, erőteljes szívverése megnyugtat, mint ahogy a rendületlenül engem figyelő pillantása is. Meglepetten veszem tudomásul, hogy totálisan biztonságban érzem magam, pedig ez rám nem igazán jellemző azóta az ominózus éjszaka óta, amikor a lányom fogant. A mai napig vannak rigolyáim, amelyek azóta megszokássá váltak; legalább háromszor ellenőrzöm a nyílászárókat, hogy bezártam-e és megrögzötten húzom be a sötétítőket, nehogy valaki lásson odakintről a sötétből. Az a durva, hogy ezek akkor sem tűntek el, amikor vámpírrá váltam, pedig tisztában vagyok vele, hogy már cseppet sem vagyok olyan gyenge és esetlen, mint halandóként. A sötétítőt mondjuk, még ki is magyarázhatnám azzal, hogy vámpír vagyok, de mivel Bastien megoldotta nekem a napfény kérdést, ettől sem kell tartanom.
Most mindezen kényszeres dolgok eltűntek és olyan, mintha a találkozónk kezdete óta a nyugalom szigetén lebzselnék, ahol tudom, hogy semmi rossz nem történhet. Groteszk módon pont ez az, ami egyben meg is rémiszt, hiszen egy vérfarkas ücsörög velem szemben, akitől pont, hogy tartanom kellene. Ez a katyvasz a fejemben ráadásul egyre zavarosabb. Megőrjít a közelsége.
Ennek ellenére játszom a kemény, rideg jégkirálynőt, akit mindig is szoktam alakítani, bárhol is legyek. Nevetséges ugyan, de mégis közlöm vele, hogy nem kell tőlem tartania, amin legszívesebben még én is elnevetném magam, Ő azonban meg is teszi. A válaszom erre, csak egy aprócska mosoly, mert tisztában vagyok vele, hogy milyen nevetségesen hangzik, de én tudom a legjobban, hogy nem csak fizikailag lehet bántani valakit. Ó, nem ám. Ricknek azonban soha, semmilyen formában nem ártanék. Nem tett még velem soha semmi rosszat és a mai találkozó is, csak azt bizonyítja, hogy jól vélekedtem róla. A szíve a helyén van és remek férfi. Hiba volt kettesben lenni vele, mert ezek után, csak még jobban fog utána vágyakozni a halott kis szívem. Mi van benne, ami ennyire érdekel?
Szavai hallatán komoly arccal figyelem, mikor pedig közelebb hajol, lábaimon pihenő kezeim akaratlanul is a combomba vájnak. Nem azért, mert vissza kéne fogni magam, hogy ne bántsam, hanem, mert olyan izgatóan hat rám, ahogy még jobban behatol a magánszférámba. Fogalmam sincs mi történne velem, ha véletlenül megérintene, de most úgy gondolom, hogy talán azon nyomban meggyulladnék és elporladnék.
-Sosem tenném. Nem véletlenül szavaztam meg neked a bizalmat. Úgy éreztem, hogy méltó vagy rá és mivel én sem vagyok egy aljas hárpia, téged sem fenyeget a hátba szúrás veszélye.- biztosítom erről újfent, hiszen épp azért fordultam hozzá, mert úgy gondoltam, hogy abban a korrupt, kétes bandában ő az egyetlen, akinek még vannak elvei, mint ahogy nekem is.
Mintha valami törékeny, értékes tárgy lennék, arra kér, hogy maradjak a háttérben, pedig fogalma sincs róla, hogy milyen régóta tervezgetem ezt a harcot. Hogy milyen régóta vágyom a pillanatra, amikor végre halad valamerre az ügy, viszont a bosszúvágy nem vette el az eszem az évek során, így még tudok reálisan gondolkozni. Megértem, hogy miért kér erre, így kelletlenül ugyan, de beleegyezek, hogy hagyom, hogy Ő intézze a dolgot. Ha már megkértem, hogy segítsen, az a minimum, hogy hagyom nyugodtan dolgozni.
-Meglehet, hogy lesznek pillanatok, amikor elgyengül, de ígérem, hogy igyekszem majd uralkodni magamon.- bólintok komoly arccal, bár legszívesebben elnevetném magam kínomban, hiszen folyamatosan ezt teszem: uralkodok magamon. Most is, amikor itt ücsörgök tőle alig másfél méterre és csupán a látványával kell beérnem ahelyett, hogy az ölébe másznék és ajkaimat végre az övéhez passzíroznám egy forró csók kíséretében. Szinte érzem a kezeit a csípőmön. Azokat az erős, határozott kezeket, amelyek tudom, hogy képesek lennének végezni velem, mégsem jut ez eszembe, ha rájuk gondolok. Hiszen álmodtam már az érintéséről. Álmodtam már a pillanatról, amikor letépné rólam a ruhámat, hogy aztán forró érintésével bebarangolja a testemet, csak épp mindig szembesülnöm kellett azzal a kellemetlen ténnyel, hogy ezek csak álmok. A valóságban sosem fognak megtörténni. Biztos vagyok benne, hogy van számára olyan forró test, ami mellé nyugodtan bebújhat éjjel és, amilyet megérdemel. Nem tudok sokat a magánéletéről, így akár az is lehet, hogy már meg van rég a "nősténye" is, ahogy a farkasok mondanák. Irigylem azt a nőt.
-Valamiért úgy sejtettem, hogy egyenes ember vagy és azt hiszem, nem is tévedtem ezzel kapcsolatban.- kúszik lágy mosoly az arcomra, de szívem szerint felzokognék, mert a tény, hogy nem egy aljas szemétláda, csak még áhítottabbá teszi számomra. A tökéletes férfi. Itt ül előttem, én meg egy szívtelen, lélektelen, technikailag már halott lény vagyok. Fájdalmas látnom és tudom, hogy az is az lesz, ha telefonon hallhatom a hangját, mégis arra kérem, hogy néha informáljon a fejleményekről, ám ez láthatóan meglepi és mulattatja. Még flörtöl is velem? Nem, az nem lehet. Teljesen összezavar a megjegyzésével, nem beszélve a díjszabásos gondolatától, ami bár jól kellene essen, hogy ilyen kivételesen bánna velem, mégis inkább arra ösztönöz, hogy elmeneküljek a közeléből. Muszáj távolabb kerülnöm tőle, különben megőrülök.-Tégy úgy, ahogy jónak látod vagy, ahogy hasznodat leled ebből. Hiszen, ha én jól járok, az a minimum, hogy te is jól járj.- közlöm vele érzelem nélküli arccal és hanggal, igyekezve megtartani a találkozó -aránylag- hivatalos jellegét, mintha tényleg épp valami szolgáltatás árát akarnánk meghatározni, mert így biztonságosabb ez az egész. Pedig, szívem szerint elviccelődnék vele erről. Talán, még buja gondolatokat is sugallnék, hogy láthassam, képes-e bármitől zavarba jönni, de annyira félek az arcára esetlegesen kiülő undortól és a csalódástól, hogy inkább jobbnak látom, ha rideg maradok. Olyan, amilyen egy vámpír kell legyen.-Ha van e-mailed, amint hazaérek át tudom őket küldeni. Mindent, amit eddig magánnyomozók vagy bárki más össze tudott szedni. Charles ingatlanjai és egyebek...- ajánlom fel ezt a megoldást, miközben fájdalmasan veszem tudomásul, hogy a vágyamon nem enyhített fikarcnyit sem az, hogy távolabb kerültem tőle. Sőt. Most inkább az kínoz, hogy már nem vagyok olyan közel hozzá. Jóságos ég, kezdem úgy érezni magam, mint egy hülye kamaszlány, aki azt sem tudja, hogy mit akar igazán.
Inkább visszaevickélek a biztonságosabb témához, ám ez érezhetően meglepi és talán meg is sérti kicsit, hiszen épp most ajánlom fel az ügyvédi szolgálataimat. Nem, mintha nem segítenék neki bármi másban, ha arra kérne.-Az ásó nem éppen áll jól a kezemben, de akár abban is segítenék.- mosolyodok el őszintén, mert megjelenik előttem a kép, ahogy egy sötét temetőben ügyködünk, mint a béna filmekben. Bár, számomra még ott is Ő lenne a világ legvonzóbb férfija és beteg módon, még ott is az járna a fejemben, hogy akarom Őt.
Megsértettem. Érzékelem abból, amit mond és egy pillanatra el is bizonytalanodok. Nem éppen ezt akartam vele éreztetni, így most erőt veszek magamon és visszasétálok az asztalhoz, de annál nem megyek közelebb. Csak megállok a végénél, tenyeremmel megtámaszkodok a felületén és komoly arccal rápillantok. Még jó, hogy ez az asztal van legalább két méter hosszú, mert így még mindig van köztünk bőven távolság.
-Hidd el, ha azt hinném rólad, hogy visszaélnél ezzel és olyasmit akarnál kérni tőlem, amit az erkölcsi morálom -mert bizarr módon, még vámpírként is van ilyenem- ellenezne, akkor nem mondtam volna ilyen bátran, hogy bármit kérhetsz.- vágom csípőre szabad kezemet, tekintetemben pedig mosoly bújkál, mert édesnek tartom, hogy ő azonnal az épp most kifejlődő bizalmunk elleni támadásnak véli mindazt, amit mondtam.-Pusztán arra próbálok rájönni, hogy miben lelhetnéd majd a hasznomat, Rick, mivel nem vagyok sem bérgyilkos, sem sírásó. A joghoz értek, így az az ésszerű, ha azzal kapcsolatban ajánlom fel szolgálataimat de természetesen rajtad áll, hogy mit kérsz. Bízom benned és tudom, hogy nem kérnél tőlem olyat, amiről tudod, hogy valószínűleg nem lennék rá hajlandó.- pillantok rá tisztelettel, hiszen számomra ez a legvonzóbb benne, hogy tudom, hogy nem egy aljas féreg, mint például a gyerekem apja, hanem egy becsületes, megbízható ember.
 

To: Estelle

Nehéz mindezeket megosztanom bárkivel is -főleg Vele-, de valahol mégis jól esik beszélni erről. Hiszen, olyan régóta tartom magamban és olyan régóta rágódtam ezeken egyedül, most viszont, mintha a terhet is megosztottam, valamivel könnyebbnek érzem magam. Nem beszélve arról, hogy valamiért Ricknél biztonságban sejtem ezt az egészet. Valami azt súgja, hogy nem használná fel ellenem, már csak azért sem, mert nem vagyok semmilyen téren sem az útjában. Mi haszna lenne abból, ha a gyerekemre neki köszönhetően rávetülne egy csomó szempár és veszélybe kerülne? Azt hiszem, semmi.
Már, csak azért is megérte ezt elmondani neki, mert az őszintén meglepett ábrázata elképesztően édessé teszi. Nem gondoltam volna, hogy még Ő is meg tud lepődni vagy, hogy engedi majd a mimikájának, hogy mindezt elárulja, hiszen sokan kínosan ügyelnek arra, hogy mindig tökéletesnek és mindentudónak tűnjenek. Mintha mindig mindenre készen állnának, hiszen meglepni valakit igen komoly ütőkártya lehet, mint ahogy az is, ha tudsz a gyerekéről.
-Nem számít...- sóhajtok egyet lehunyt szemmel, elhessegetve ezzel az emlékképeket, melyek a gyermekem apjával való "előnyös kapcsolatomról" felmerülnek bennem, majd megpróbálom valamivel részletesebben ismertetni a történetet. Azt mondjuk nem fogom elmondani, hogy konkrétan hogyan is történt ez az egész, mert épp elég volt a bíróságon átélni párszor a megaláztatást. Ott ülni mindenki előtt a ténnyel, hogy megerőszakoltak, majd megkapni azt, hogy talán csak kitaláltam az egészet... borzalmasan nehéz volt és fájdalmas. Ha akkor az lettem volna már, aki most vagyok, valószínűleg mindenkit lemészároltam volna dühömben a bíróságon, majd kisétáltam volna, mint aki jól végezte a dolgát.
De mivel nem így volt, csak a székem karfáját szorítottam úgy, hogy attól féltem beletörnek az ujjaim és a könnyeimet nyeldestem. Akkor döbbentem rá, hogy az igazságszolgáltatás, csak egy utópikus gondolat, mert sosem az igazságot pártolják vele. Amíg vannak gazdag emberek és olyanok, akik elcsábulnak a pénz láttán, addig sosem lesz igazság.
Rick-en azonban, mintha valami együttérzés-szerű suhanna át, ahogy mindezen tényeket elé tárom, de nem vagyok egészen biztos benne, hogy jól érzékelem. Azt azonban tudom, hogy Ő is legalább annyira utálja az ilyesmit, mint én. Hallottam róla ezt-azt és tudom, hogy minden helyzetben igyekszik a lehető legigazságosabb lenni, ergo valószínűleg cseppet sem tetszik neki sem, ha valaki a pénzének köszönhetően elslisszol a törvény elől. Nem, mintha a törvény olyan remek lenne...
Ő azonban mindenképpen az. A pillantása, amitől minden alkalommal megremegek, amikor csak rám emeli őket, mert attól félek, hogy mindent képes vele látni. Az ajkai, melyekről milliónyi buja gondolat jut eszembe és folyamatosan késztetést érzek arra, hogy megízleljem őket. A csodálatosan nagy és izmos teste, ami azt az érzést kelti az emberben, hogy a világ legtökéletesebb menedékére lelt, kedve támadna hozzábújni és beletemetkezni... hogy is akarhatnám mindezt kockáztatni? Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy soha semmi egyébre nem lesz lehetőségem, mint bámulni Őt, akkor sem akarnám, hogy baja essen vagy ne adja az ég, meghaljon. Hát mihez kezdenék utána? Ki keltene bennem ilyen érzelmeket és gondolatokat? Kezdem azt hinni, hogy erre egyedül Ő képes és senki más.
-Nem kell tartanod tőlem, Warrick.- biccentem kissé oldalra a fejem és szelíd mosollyal az arcomon méregetem pár pillanatig. Az ő helyében biztos, hogy megfordulna a fejemben a gondolat, hogy talán ez egy csel és így akarom eltüntetni az útból. Na de nekem nincs az utamban, az hétszentség, ha pedig másnak lenne, arról tudnék és annak se hagynám, hogy ártson Neki. Túlságosan élvezem az általa bennem keltett érzelmeket.
Mikor végül megszólal és arról a furcsa bizalmi kapcsolatról kezd beszélni, ami most köztünk köttetett, kedvem támadna a karjaiba vetni magam és hálálkodni, amiért hajlandó erre. Ó, de milyen jó is lenne most, ebben a teremben az ölébe fészkelni magam, elveszni a karjaiban, forró bőréhez simulni és magamba szippantani csodás, férfias illatát. Még akkor is, ha érzem rajta a farkast is.
Aztán a lemez megakad, mikor arra kér, hogy maradjak a háttérben, az értetlenség pedig biztos vagyok benne, hogy remekül kiül az arcomra. Most komolyan arra kér, hogy míg Ő próbál előrébb jutni az Én ügyemben, addig malmozgassak?-Maradjak a háttérben?- kérdezek vissza megrökönyödve, mert ha valamire, hát erre nem számítottam. Gondoltam, én is nyomozgatok egy szálon, meg ő is, aztán valamit majdcsak sikerül kiderítenünk. Nem pedig ücsörgök majd a kis lakásomban és várom, hogy mikor csörren meg a telefonom vagy, hogy mikor kapok valamilyen formában üzenetet Tőle. Nincs rosszabb annál, mint amikor arra vársz, hogy Az a valaki jelentkezzen végre.
Ennek ellenére megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán őrültségnek látja mindazt, amire vágyom. Még ő maga is rávilágít a tényre, hogy egy vámpír vagyok, aki a halandó gyermekét szeretné látni. Én is lezongoráztam már ezt az egészet nem is egyszer és én is tudom, mennyire abszurd azt hinnem, hogy a lányom megbarátkozna a mivoltommal, de akkor is meg akarom találni. Minden félelmem ellenére azonban megértést látok az alfa arcán, ami elképesztően jól esik. Miért kell ilyen őrülten tökéletesnek lennie? Nem csak jóképű és halálosan szexi, de még érzelmei is vannak? Ráadásul a szívemért is aggódik? Őrület.
Szavaira nem is tudok mással reagálni, mint egy hálás mosollyal. Túlságosan zavarbaejtő számomra a gondolat, hogy talán mégsem szörnyként tekint rám, hanem érző lényként. Zavarba hoz az elképzelés, hogy talán nem kívánja minden pillanatban a halálomat és, hogy valóban úgy látja, hogy erős és okos vagyok. A hangja... édes Istenem. A jól ismert borzongás végig fut rajtam, vagy lehet, hogy csak az emberi életemből megmaradt reakció kelti bennem ezt az érzést, de az biztos, hogy hatással van rám.
-Jól van, de azért illik megköszönni, hogy legalább rászánod magad arra, hogy megpróbálj segíteni. Fogalmad sincs, hogy milyen sokat jelent ez nekem. - emlékeztetem erre újfent, miközben mellékesen, gondolatban még hozzá fűzöm, hogy azt sem tudja, hogy Ő milyen sokat jelent nekem. Mióta rájöttem, hogy miként viselkedik a testem a közelében, olyan Ő, mintha kapocs lenne az élethez.
A nevemen szólít. Hangja olyan édes, akár a méz, így muszáj vagyok beharapni alsó ajkamat, még mielőtt kiszakadna belőlem egy vágyakozó sóhaj. Különböző képek rohanják meg elmémet, melyek hónapok óta nem hagynak nekem nyugalmat. Hozzá akarok simulni, karomat a nyaka köré fonni. Azt akarom, hogy erős kezével simítsa végig a hátamat, hogy kapjon a karjaiba és passzírozza forró ajkait az én hűs számra...
-Hát jó, de akkor én meg arra kérlek, hogy jelentkezz, amilyen sűrűn csak tudsz. Akkor is, ha még nem jutottál semmire.- szedem végül össze magam és a jól megszokott érzelem mentességgel felvértezve magam Rá pillantok. Ha valaha is képes lenne belelátni a fejembe, hogy milyen buja gondolatok szoktak megrohamozni, ha a közelembe kerül, vagy kiröhögne, vagy abban a pillanatban végezne velem. Beteg vágyak ezek. A létezésem sem természetes de az, hogy egy vérfarkas -egy alfa- érintésére és csókjaira vágyom, csak még borzalmasabbá tesznek. A Dr. Szöszis megjegyzését mégis olyan hangon és olyan pillantással közli, amitől ismét megfordul a fejemben a lehetetlen gondolat, hogy talán Ő is vágyik rám. De ez őrültség. Vajon milyennek láthat Ő azokkal a csodásan kék szemekkel? Emlékszik vajon rám az emberi életemből? Ugyan, miért emlékezne?
-Rendben, Sherlock. Várni fogom, hogy behajtsd a tartozást rajtam.- válaszolom, de a hangom akaratlanul is karcossá válik egy pillanatra, amit egy torok köszörüléssel és az asztal lapjának bámulásával próbálok leplezni. El kell mennem a közeléből, különben megveszek, ezen felbuzdulva pedig, inkább felállok a székről és a terem túlsó felébe sétálok, mintha a falon lévő hatalmas festményt bámulnám elgondolkodva. Pedig, csak távolabb akarok lenni tőle, hogy ne érezzem ezt a mindent felemésztő vágyat.-Ha bármilyen információra vagy segítségre van szükséged, ne habozz majd felkeresni. A koalíciónak köszönhetően elkerülhető, hogy gyanúsak legyünk, ha épp beszélünk egymással valamiért, bár nem ártana kitalálni valami kamu ügyet, ami miatt tárgyalnunk kellhet. Volt már, hogy meggyűlt a bajod a törvénnyel?- fordulok felé kíváncsian, de nem lépek közelebb. Inkább fenekemmel a mögöttem lévő tálalószekrénynek dőlök és összefonom magam előtt karjaimat. Lehengerlően mutat még annál a nevetségesen egyszerű asztalnál is, amire akárhányszor rápillantok, csakis az jár az eszemben, hogy milyen tökéletesen megfelelne arra, hogy...
-Mondhatnánk, hogy jogi tanácsokat adok vagy épp képviselni foglak egy tárgyaláson. Ilyesmi?- ötletelek elkapva róla pillantásom, hogy most a másik falon lógó képet bámuljam meg. Úgy tűnik, egészen műkedvelő leszek, mire végzünk ezzel a találkozóval.
 

To: Estelle

Olyan sokáig lessük egymást kutakodó pillantással, hogy a végén már kezd az az érzésem lenni, hogy nem csak próbálunk egymás lélektükreiben olvasni, hanem durván szemezünk is. Félek és élvezem is, hogy ilyen nyíltan bámul. Félek, mert nem tudom, hogy kiolvas-e mindent kobaltkék szemeivel és élvezem, mert mindig is tetszett, ha azok a kék szemek épp rám szegeződtek. Néha az az érzésem, hogy épp levetkőztet a pillantásával, de ezt inkább betudom annak, hogy csupán azért gondolom ezt, mert erre vágyom. Teljességgel lehetetlen, hogy Ő valaha úgy tekintsen rám, mint egy kívánatos nőre, nem pedig egy halott, élettelen lényre, akit el kellene tüntetni a föld színéről. Tudom, hogy a vérfarkasoknak a zsigerükben van ez az érzés én pedig leginkább, csak azért szoktam tartani tőlük, mert egyetlen harapásuk megölhet. De Warricktól valamiért nem félek. Erős férfi, képes uralkodni magán vagy legalábbis én úgy látom, hogy nem egy olyanfajta pasas, aki elvesztené könnyen az eszét, hogy aztán a vérszomjas oldalát kiengedve dúljon-fúljon, mint egy őrült. Azt hiszem, ez tetszik a legjobban benne. A nyugodtsága és a magabiztossága. Túl sok idegbeteg emberrel volt már dolgom az életemben, úgyhogy az ilyen személyek közelsége mindig is felüdülés számomra. Na persze, ez nem jelenti azt, hogy ne gondolnám róla, hogy adott helyzetben veszélyes is tudna lenni. Ó, nem ám. Ő az a tipikus oroszlán jellegű férfi, aki nyugodtan, királyi eleganciával sétálgat az uradalma területén de, ha úgy hozza a helyzet, megmutatja az erejét. Lefogadom, hogy az ágyban is ilyen lehet... fenébe, elkalandoztam.
Inkább válaszolok a kérdésére, ami szemmel láthatóan meglepi. Nem is csodálkozom ezen, hiszen ki gondolná rólam, egy vámpírról, hogy van egy gyermeke a nagy világban. Főleg úgy, hogy immár nyolc éve vámpírként élek és soha nem is árultam el sokat az emberként eltöltött időmről. Azt mindenki tudja, hogy a jog a szenvedélyem és az, hogy mindenki igazságosan megkapja azt, ami jár neki és ennyi. Arról, hogy megerőszakoltak, majd elvették a gyermekemet és végeztek velem, amikor megpróbáltam visszaszerezni... azt hiszem, senki sem tud. Talán, csak Bastien, ha kellőképpen utánam járt, miután megmentett.
-Nem volt ez semmiféle kapcsolat...- jegyzem meg kelletlenül, némi dühvel a tekintetemben, de hogy is haragudhatnék Warrickra, amikor fogalma sincs arról, hogy az a gyermek akaratom ellenére fogant. Hogy életem legszörnyűbb éjszakája -a halálom is jobb volt annál- egyben a legszebb is, mert legalább kaptam vele egy csodát. Erre az a tetű elvette, csak azért, hogy megmutassa, hogy ő ezt is megteheti és, mert a kislány olyan jót tesz az imidzsének. Rohadék. Igyekszem persze mindezen érzelmeket a lehető legjobban palástolni, de ez az a téma, ami a leginkább kihoz a sodromból. Ami olyan érzelmeket hoz ki belőlem, melyeken még én is meglepődök, hogy mennyire intenzívek. A másik ilyen dolog Ő. A neve említése is óriási érzelem kavalkádot indít be bennem, de még mindig nem értem, hogy a fenébe is lehet ez?
-Charles ügyel rá, hogy ne kerüljön ki róla túl sok információ. Az apja politikus, így ő burokban él és apuci mindig gondoskodik róla, hogy a fia piszkos kis dolgai ne kerülhessenek napvilágra. Ez volt az, ami miatt meg kellett halnom, mert olyasmiket tudtam meg róla, amelyek apuci karrierjének nem tettek volna jót.- osztok meg még némi információt arról a szemétládáról, majd folytatom.-Ha tudnak is arról, hogy élek, azt nem feltétlenül tudják, hogy vámpír lettem. Szerintem abban a tudatban vannak, hogy kellőképpen megleckéztettek ahhoz, hogy leálljak.- vonok vállat, mert ezen már én magam is gondolkoztam, hogy vajon mi mindent tudhatnak, mert bár a politikában ügyködik Charles apja, akkor is csak egy halandó. Bastien dolgába már nem érhet el a keze, ráadásul másik államban tevékenykedik.-Hidd el, nem tenném kockára az életed és nem is azt kérem, hogy hozd el nekem a lányom. Csak azt, hogy bukkanj a nyomára, mert olyannyira el van rejtve, hogy szinte lehetetlen felkutatni. A többit, majd én elintézem.- pillantok rá elszántan, mert azt már rég eldöntöttem, hogy akkor is a lányom közelébe férkőzök, ha az végleg az életembe kerülne. Látnom kell őt még egyszer legalább, hiszen az én vérem. Az emberi életemhez kötő utolsó kapocs.
Warrick azonban tovább kérdezősködik és bizony remek érzéke van ahhoz, hogy a lényegre tapintson. Remélem, ez másban is érvényes rá, mert akkor bizony Ő a tökéletes férfi.-Ahogy Őket ismerem, valószínűleg semmit sem tud rólam. Legutóbb azt hallottam Charlesról, hogy szegény megözvegyült ideje korán és egyedül neveli a lányát, tehát én ki lettem írva a sztoriból.- vonok ismét vállat, hiszen ezzel sem tudok semmit kezdeni. Megint csak olyan dolog, ahova én már nem érek el és hiába vagyok közel Bastienhez, tőle nem kérhetem, hogy az én kis ügyeimre pazarolja az energiáját vagy az idejét. Szerintem kiröhögne.
Ahogy kimondja a nevemet... édes Istenem. A világ legcsodásabb hangja és esküszöm, hiába képzeltem ezt el már milliónyiszor, mégis sokkol a hatása. Ráadásul a szívem említése Tőle, valahogy kedvesnek hangzik, pedig egy vámpír a világért sem szeretné, hogy egy vérfarkas a szívéről beszéljen, nem? Tőle mégis csodás és törődőnek hat. Lágyan el is mosolyodok, hiszen mást ez fikarcnyit sem érdekelne, hogy mitől törhet össze a szívem vagy mitől nem.
-Tisztában vagyok vele, hogy akár el is utasíthat, de akkor is meg kell adnom az esélyt arra, hogy legalább tudjon rólam. Hogy eldönthesse, hogy akarja-e, hogy az élete része legyek. Tudom, ez az egész baromságnak tűnik...- sóhajtok egyet fáradtan, miközben az asztal lapjára és az azon pihenő erős kézre téved a pillantásom. Miért érzem ennyire biztonságosnak az Ő közelségét? És miért vagyok képes még egy ilyen beszélgetés során is arra gondolni, hogy mennyire jó lenne erős karjaiba bújni és egy pillanatra azt érezni, hogy minden rendben van?-Minden esetre különös, hogy épp egy vérfarkas aggódik a szívem épségéért. Hidd el, keményebb vagyok, mint amilyennek tűnök.- erőltetek magamra egy mosolyt, mert bár szívesen mondom ezt tekintve a múltamat, sokszor azért mégsem érzem így. Jó lenne néha gyenge, törékeny nőnek is lenni, de az én helyzetemben ezt nem engedhetem meg magamnak.
Látom, hogy mérlegel és fontolgat, én pedig, miután kicsit összeszedem magam, alsó ajkamba harapva, türelmetlenül várom a válaszát. Tudom, hogy sokat kérek így ismeretlenben és tudom, hogy épp önző módon az alfa igazságérzetére próbálok hatni, mert az bőven van neki, de nem tehetek mást. Nincs a közelemben más lény, akit fikarcnyit is érdekelné, ha ezt elmondanám neki. De Őt talán igen.
Ahogy megszólal, képtelen vagyok visszafojtani a mosolyomat és a hálás pillantásomat, ami olyan nagyon kikívánkozik iránta. Legszívesebben a karjaiba vetném magam örömömben és órákig hálálkodnék neki, de végül csak bólintok egyet továbbra is mosolyogva és hosszan rápillantok.
-Elképzelni nem tudod, mennyire hálás vagyok a segítségedért. Cserébe bármit kérhetsz. Ha módomban áll, megadom vagy az adósod lehetek addig, míg szükséged nem lesz az én segítségemre.- közlöm vele halálosan komoly arccal, mert, ha valamiben hiszek, hát az az adott szó és amúgy sem szokásom csak úgy a levegőbe beszélni. Sosem szegném meg a szavamat, már pedig, ha azt mondom az előttem ülő alfának, hogy számíthat a segítségemre, akkor az úgy is van.-Ezt sem kell majd egyedül intézned. Segítek és ügyelek rá, hogy lehetőleg ne hagyd ott a fogad.- mosolygok újfent, mert arra bizony mérget vehet, hogy vigyázni fogok rá valamilyen módon. Nem tudnám elviselni a tudatot, hogy miattam esett baja, hiszen egyáltalán nem ez a célom ezzel az egésszel és amúgy sem élném túl, ha a kedvenc vérfarkasom, akiért halott kis szívem majd', hogy nem még dobogni is képes, meghalna.

 

To: Estelle

Képtelen vagyok felfogni, hogy mi van ebben a férfiban, ami ennyire képes elvenni a józan eszemet. Jó, mondjuk ehhez elég ránézni, de akkor is. Eddig mindig képes voltam racionálisan gondolkodni, már emberként is. Tudtam, hogy ha valamit nem szabad, akkor nem szabad és kész. Lemondtam róla, de Warrick olyannyira piszkálja a fantáziámat, hogy kerül fordul azon kapom magam, hogy Rá gondolok és nem épp olyasmik járnak a fejemben, mint hogy kézen fogva szaladgálunk a virágos mezőn. Vele kapcsolatban mindig vad, őrjítő vágy tölt el. Az a fajta, amiről tudod jól, hogy semmi jóhoz nem vezet, mégsem vagy képes kiirtani magadból. Azt hittem, hogy vámpírként eltűnnek az ilyen dolgok. Azt hittem, ha az ember meghal és egy ilyen szörnyetegként tér vissza, az az érzéseit is végleg eltünteti, de nem így lett. Olyan, mintha minden sokkal jobban felerősödött volna. Ha valami bánt, az nagyon bánt, ha valami hiányzik, majd' belepusztulok és, ha valamire vágyom, akkor őrülten vágyom rá. Ezt érzem Warrick esetében is, akivel többször is találkoztam már gyűléseken és képtelen voltam nem rápillantgatni kerül fordul.-Ebben igaza van.- értek vele egyet és inkább nem kezdek el nyalizni azzal, hogy "jaj, de mégis annyira kedves, hogy áldozott rám az idejéből", mert olyan férfinak képzelem, aki nem feltétlenül kedveli az ilyesmit. Na meg amúgy is, azért odáig nem akarom, hogy fajuljon a helyzet, hogy nyaliznom kelljen neki. Annál erősebb a büszkeségem és, ha úgy látom, hogy nem vevő a dologra, akkor inkább csak emelt fővel elsétálok. Most még azonban úgy tűnik, hogy érdeklődő, ami jó.
Bólogatok, mikor a fontos dolgainkat említi, hiszen azok valóban, mindkettőnknek vannak de én most azért szeretném ennek a találkozónak a jó oldalát is kiélvezni: kettesben lehetek vele és bármiféle magyarázkodás nélkül legeltethetem rajta a szemeimet. Izmos vállain, széles mellkasán, erős nyakán és az ajkain, melyeket szakállal próbál elrejteni a világ elől. Biztos azért, nehogy minden sarkon rátámadjon valami nőcske vagy ilyesmi, bár szerintem ettől, csak még vonzóbb. Számomra legalábbis mindig az volt, ha egy férfinak szakálla volt, ami még jól is állt neki. Hol is tartottunk?
Helyet foglalunk egymástól tartva a tisztes távolságot, majd röviden felvázolom neki a tervemet, de látom rajta, hogy meglepi a kérésem. Nem is csodálom, de az, hogy hozzá fordulok segítségért, talán épp eléggé megmutatja, mennyire kétségbeesett vagyok a lányomat illetően. A kezdeti forró hangulatom szép lassan el is andalog, ahogy eszembe jut az, akit elvettek tőlem és az, hogy Warrick valószínűleg bővebb infókat is elvár majd tőlem. Nem tudom, hogy okos dolog-e megosztanom vele ezeket az információkat magamról, de valami azt sugallja, hogy nem fordítaná ellenem. Valamiért úgy érzem, hogy egyenes ember, aki nem feltétlenül érzi magáénak az aljas húzásokat és épp ezért döntöttem úgy, hogy Vele kell beszélnem.
A kérdése egy pillanatra eltántorít. Hosszan kékjeibe bámulok és talán most először engem egy pillanatra, hogy látszódjon rajtam némi sebezhetőség, mert az említett személy gondolatára is fájdalom hasít belém. Végül jó pár pillanat elteltével nagy levegőt veszek és úgy döntök, hogy válaszolok.
-A lányom.- közlöm, majd várom a hatást, mert van egy olyan érzésem, hogy sok mindenre fel volt készülve, csak erre nem. Azonban képtelen vagyok sokáig figyelni az arcát, mert belém hasít a felismerés, hogy most adtam ütő kártyát egy olyan lény kezébe, akiről csak remélni tudom, hogy olyan, mint amilyennek én elképzeltem. Természetesen bővebb információt is vár, én meg már úgy vagyok vele, hogy ha már belekezdtem, hát most már nem vonulok vissza.
-Még emberként volt egy lányom. Nem igazán volt szerelem gyerek, de ez nem is lényeges. Az apja végül elvette tőlem, hogy fájdalmat okozzon nekem, majd amikor megpróbáltam jogi úton visszaszerezni, ő küldött valakit, aki végzett velem.- köszörülöm meg a torkom és nem azért, mert elérzékenyültem volna, hanem mert mindig irtó fura arról beszélnem, hogy konkrétan én már halott vagyok. Mindig azt gondolom, hogy ha ezt elismerem, akkor azon nyomban meg is szűnik ez a fura, természetellenes létezésem.
Az arcát figyelem, miközben a koalícióra tesz utalást és arra az egyszerű kérdésre, hogy miért nem őket kérem segítségül, mire mindentudó mosolyt villantok. Okos férfi és épp ezért bizalmatlan is velem szemben. Ettől számomra, csak még vonzóbb, mert imádom, ha kiderül, hogy a csodás külső még értelmes elmét is takar. Ráadásul tudtommal az őszinteséget díjazza, így nem is fogom vissza magam. Az ütő kártyát már úgyis odaadtam, most már csak a lap erejét ismertetem.-A gyermekem apja igen nagyhatalmú férfi, tekintve, hogy a gyilkosságot is megúszta és azóta is vígan él, így nem vagyok biztos abban, hogy ehhez az egész koalíciós dologhoz nincs köze. Olyan emberre van szükségem, aki tudom, hogy más értékeket képvisel, mint az a szemétláda és Te, Warrick... úgy érzem, épp ilyen ember vagy.- hajolok kicsit közelebb hozzá az asztal felett, miközben immár bátorkodom az általam biztonságosnak vélt magázódást tegeződésre cserélni. Istenem, annyira jól esett a nevén szólítani. Még a neve is olyan erőteljes és veszedelmes!
-Ha úgy döntesz, hogy segítesz, átadok mindent, amit valaha találtam arról a szemétről, de dióhéjban a lényeg ennyi lenne. Vissza akarom kapni a lányomat, aki mostanra elmúlt tíz éves és utoljára két éves korában látta az anyját.- sziszegem dühösen, ahogy eszembe jut mindaz, ami történt, majd lehunyom szemeimet és hosszasan koncentrálok, hogy megnyugodjak. Nem akarom, hogy Warrick lássa, ahogy szétcsúszok. Nem akarom, hogy lássa a gyengeségemet és azt, hogy még én sem tudom mindig kordában tartani az érzelmeimet, mert ez segített eddig életben maradnom. A ridegség és az érzelem mentesség.-Szóval, segítesz?- kérdezem végül reménykedve, mert már tényleg nincs más, akire számíthatok. Az évek során rendőröket, nyomozókat és mindenféle embereket bíztam meg azzal, hogy kutassák fel és találják ki, hogyan kaphatom vissza a lányomat, de vagy kudarcot vallottak, vagy azt kérték tőlük, hogy mondják ezt nekem. De, ha valaki képes rá, hogy előkeresse, az Warrick lehet. Hiszem, hogy így van.
 

To: Estelle

Besétál az ajtón. Ugyanolyan lezser, mint szokott és épp ugyanannyira kiismerhetetlen mosollyal pillant rám, mint annak előtte. Találkoztam vele régen is és már akkor is olyan volt, mint egy skandináv Isten a Thor egyik részéből. Képtelenség nem tudomást venni a jelenlétéről, hiszen akárhol is jelenik meg, betölti az egész termet és tudom, hogy akkor is észre venném Őt, ha egy több milliós rendezvényen jelennék meg ő pedig valahol ott lapulna a tömegben. Az illata, a kisugárzása olyan, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni és miért épp én lennék képes arra, hogy ezt tegyem?
Halandó nőként is teljesen lehengerelt, de akkor még nem voltak ilyen éles érzékeim. Nem kúszott be az illata ilyen mélyen az agyamba és nem hallottam a szíve erőteljes dübörgését úgy, mintha a fülemben dobolna valaki. Félre értés ne essék: a vérére cseppet sem gerjedek, hiszen az számomra halálos lenne és azt hiszem, a vámpírságban van valami radar is, ami irányítja ezt, hogy még véletlenül se akarjon egy fajtámbéli inni egy vérfarkasból. Nem. Engem az ütőere maximum amiatt csalogat, mert erős kényszert érzek arra, hogy végig húzzam rajta a nyelvem és érezzem az ízét a számban. A gondolat, ahogy az Ő forró bőre és az én fagyos testem egymáshoz ér, olyasmiket vált ki belőlem, amit már régen nem éreztem. Igyekszem is ezeket a képzelgéseket besöpörni elmém egy olyan szobácskájába, ahova minden más tiltott gondolatot is szoktam rejteni, de nehéz ezt úgy megtenni, hogy itt ácsorog előttem teljes valójában.
Magas és erős, nekem pedig akaratlanul az jut eszembe, hogy milyen csodás érzés lehet egy ilyen férfihoz hozzásimulni, hogy mennyire biztonságban érezhetném magam.
Közelebb sétál hozzám, ujjait végig simítja a hatalmas tölgyfa asztal lapján én pedig megborzongok, mert elképesztő irigységet érzek egy nyamvadt bútordarab iránt. Mindezt persze elrejtem. Egy pillanatig sem szeretném, hogy lássa rajtam, milyen hatással van rám, mert az totális szégyen lenne. El tudom képzelni, milyen jót mulatna, ha rájönne, hogy egy vámpírnő epekedik az érintéséért. Valószínűleg ugyanúgy undorodik tőlem, mint minden más vérfarkas a vámpíroktól és igen nagy erőfeszítés szükségeltetik részéről ahhoz, hogy képes legyen megmaradni velem egy teremben.  Még akkor is, ha az a diplomatikus mosoly volt az arcán, amikor belépett az ajtón vagy, amikor udvariasan nyilatkozik a kérésemmel kapcsolatban. Gondolom én, micsoda öröm lehetett megkapni az üzenetemet és micsoda kérdések vetődhettek fel benne a találkozó kapcsán. De ezt legalább meg se próbálja tagadni, minek hallatán egy halovány mosoly suhan át arcomon.
-Hálás vagyok minden esetre. Úgy sejtem, elég sok dolga lehet egy alfának, úgyhogy nem is kívánom sokáig rabolni az idejét.- tartom meg az illedelmes, már-már viktoriánus időszakban játszódó könyvekbe passzoló hangnemet, ami azért szükséges, hogy éreztessem saját magammal, mennyire nem helyes dolog Rá másképp gondolni, mint kellene. Nem helyes kívánni Őt és még kevésbé az elképzelni, ahogy izmos, forró teste a terem falának vagy bármi másnak présel. Nem is értem, hogy mikor születtek meg ezek a gondolatok a fejemben, hiszen jó ideig inkább rettegést éreztem a férfiak láttam, mint vágyat. A gyermekem apja gondoskodott erről, most mégis ezt az irracionális vágyat érzem egy vérfarkas (!?) iránt.
Finom, megfontolt mozdulatokkal lépkedek a nekem kínált helyhez, majd leereszkedek és gondosan megigazgatom a ruhámat, mintha ez olyan irtó fontos lenne jelenleg. Muszáj vagyok valamivel elterelni kicsit a figyelmem arról, hogy milyen közel van hozzám és, hogy milyen átható az a kék szempár.
-Szeretném, ha felkutatna nekem valakit. Egy számomra nagyon fontos személyt és természetesen, meghálálnám a segítséget akár ügyvédi szolgálataimmal, ha netán szükségessé válna, akár egy megbeszélt összeg formájában...- kezdek is bele, hiszen sosem volt szokásom kerülgetni a forró kását -hacsak nem épp Ő az a kása-, sokkal inkább vagyok az az ember, aki rögtön a lényegre tér.
Pár pillanatig várok, hogy megemészthesse a hallottakat, majd folytatom.-Bár a koalícióban meg van a magam helye, úgy vélem, önnek sokkalta... messzebbre érhet a keze, mint az enyém.- fűzök még hozzá némi indoklást, hogy érthesse: a kapcsolatai miatt van rá szükségem. Más indokot is tudnék mondani, de előbb harapnám le a nyelvem, mint hogy kimondjam, élvezem az iránta érzett epekedést. Minden bizonnyal van némi mazochista hajlamom, hiszen tudom, hogy sosem kaphatom meg.
Nem akarom rögtön beavatni a részletekbe, hogy halandóként volt egy lányom, hiszen ezt elég lesz akkor elmondanom, ha rábólint a dologra. Nem szívesen szoktam ezt bárkinek is elmondani, mert még mindig fájó pont számomra, hogy elvették tőlem ráadásul rámutatnék talán az egyetlen gyengepontomra és az egyáltalán nem lenne okos dolog. -Természetesen, a nemleges választ is elfogadom.- nyelek egy nagyot, mert az bizony igen rossz hír lenne, de fel vagyok erre is készülve.

To: Estelle

Magassarkúm sietős ritmust kopog a hajópadlón, ahogy a felszolgálót csendben követem a bár egyik hátsó, eldugottabb részébe és bár rettentően félek és izgulok, igyekszem a magabiztosság és a határozottság mintaszobra lenni. Emelt fővel, leolvashatatlan ábrázattal lépek be a kis külön terembe, mely egy hosszú asztalnak és nyolc széknek ad otthont, hogy adott helyzetben egy család vagy egy társaság külön vonulhasson a többi kíváncsiskodótól. Nekem ez most épp kapóra jön, hiszen semmi esetre sem szeretnék az egyik washingtoni falka alfájával úgy találkozni, hogy közben kíváncsiskodó szempárok kereszttüzében találjam magam. Igyekeztem a lehető legtitkosabban megszervezni ezt, így még csak nem is a valódi nevemen foglaltam le a külön termet, nehogy Bastiennek még itt is legyenek emberei, akik aztán két perc múlva már szaladnának is hozzá a hírrel, miszerint az egyik "gyermeke" épp most készül találkozni Warrick Castroval.
Vörösbort rendelek magamnak, mikor a csinos nő érdeklődik, majd ahogy becsukódik mögötte a terem ajtaja, idegesen a hajamba túrok és körbe sétálok a termen.
Próbálom meggyőzni magam arról, hogy csupán azért vagyok izgatott, mert épp az alfa segítségét akarom kérni a zavaros magánügyeim kapcsán, de kár magamat áltatni. A találkozó indokának épp megfelelő téma lesz a gyermekem, aki még akkor fogant meg erőszak által, amikor ember voltam és akit később az apja elvett tőlem, hogy aztán soha többé ne láthassam. Mellesleg ez ugyanaz a férfi volt, aki végül olyannyira félt attól, hogy esélyem lenne visszakapni a lányomat, hogy inkább megöletett egy sötét sikátorban. Neki köszönhetem, hogy az lettem, ami most vagyok és bár nem kifejezetten tetszett eleinte, hogy egy ilyen lénnyé váltam, mára már megtanultam az előnyeit szem előtt tartani a vámpír létnek.
Például nem árulhat el az alfa közelében hevesen zakatoló szívem, mivel nem dobog és nem hevülhet fel a testem a férfi pillantásától, de az elmém aljas játékot űz velem. Emlékszem még, hogy milyen volt mindezeket emberként átélni, így aztán hiába nem produkál a szervezetem ilyesmit, az elmém mégis úgy érzékeli, mintha megtörténne. Most is megesküdnék rá, hogy a szívem dübörög a mellkasomban és kiver a víz, pedig tudom jól, hogy nem lehet így. Mondjuk nem is bánom, mert ritka kínos lenne, ha az alfa rájönne valamilyen reakciómból, hogy mennyire imádom, amikor rajtam legelteti a szemeit és, hogy elgyengül a térdem, ha ő belép egy olyan helyiségbe, ahol én is ott vagyok. Eleinte próbáltam tagadni ezeket az érzéseket, de mára már belefáradtam úgy tenni, mintha a magas termete, az izmos teste és a perzselő kék pillantása nem hozna lázba, pedig tudom, hogy ez teljesen abszurd. Hiába is képzelem el újra meg újra, ahogy finoman ívelt ajkai az enyémekre passzírozódnak, mert Ő egy vérfarkas és kész. Teljesen nyilvánvaló, hogy soha nem lehet köztünk semmi, mert az már a természet legelcseszettebb törvényeit is megsértené.
Épp háttal az ajtónak ácsorgok és a falon lévő festményt nézegetem, mely minden bizonnyal azért csüng ott, hogy hangulatosabbá tegye kínzásom színhelyét, amikor meghallom a közeledő lépteket. Vastag ajtó ide vagy oda, akkor is észre veszem az alfa érkezését, de nem fordulok meg. Inkább lehunyom a szemem és megpróbálom magam elé képzelni, ahogy lezseren végig sétál a sötét folyosón, végül pedig a kilincsre csúsztatja erős kezét és belép ide. Valószínűleg fogalma sincs arról, miért kértem ezt a találkozót, de megnyugtat a tudat, hogy mégis eljött és hajlandó volt szánni rám egy kis időt, így amikor nyílik az ajtó és pár pillanattal később felé fordulok, hangot is adok a köszönetemnek.
-Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat, Mr Castro.- öltöm magamra a magabiztos arcomat és már csak azért is igyekszem hivatalos hangnemben köszönteni, nehogy a végén még neki álljak teljesen mást képzelni a találkozó okáról és flörtölgessek vele. Valószínűleg itt a helyszínen kinyírna, ha megtudná, hogy a hosszú, stabil asztal kapcsán miféle gondolatok fordultak meg a kobakomban az imént. Nagy eséllyel leginkább undorodik tőlem, még akkor is, ha olykor egészen átható pillantással szokott rám nézni.-Gondolom, eléggé meglephette az üzenetem, de magánügyről lenne szó, így mindenképpen kettesben szerettem volna találkozni.- ácsorgok tovább kecsesen, miközben hagyom, hogy az elmém megteljen az alfa lehengerlő látványával.