Emlékek. Hol kellemesek, hol lidércesek. Van, hogy megrohanják elmémet én pedig vagy ott szeretnék rekedni bennük, vagy el akarok rohanni. Az életem legmeghatározóbb pillanatait újra és újra átélem bizonyos időközönként. Általában az évfordulók közeledtével kezdenek ostromolni és nem hagynak nyugodni jó pár hétig, minek köszönhetően újra átélem azt a két éjszakát, melyek megváltoztatták az életemet örökre. Furcsa módon, ha jobban belegondolok mindkettő keserédes, mert a borzalom után történt jó is. Fiatal voltam még és komoly terveim voltak az életre nézve, de a sors másképp döntött. Milliószor elgondolkoztam már azon, hogy mi lett volna, ha aznap este máshogy döntök? Mi lett volna, ha igent mondok arra a randira és nem dühítem fel Charlest? Mi lett volna, ha egyáltalán nem is mozdulok ki a lakásomból? Vajon, most hol tartanék? Az éjszaka emléke néha olyan elevenen villan be, hogy még az érintéseit is érzem magamon. Bőrének undorító szagát és az élvezkedése hangjait. Néha olyan élénkek ezek az emlékek, hogy attól félek, visszarepültem az időben és  nem menekülhetek. Szinte érzem Őt, amitől émelygés és borzongás lesz úrrá rajtam.
Aztán jönnek a derűsebb idők emlékei, amikor a pocakom lassan növekedett s benne egy új élet sarjadt. Az ultrahangon hallott szívdobogás néha olyan, mintha a jelenben hallanám. Kínoz az elmém, mégis élvezem, mert már csak így érezhetem Őt. Azt, ahogy először rúgott és azt, amikor először a karjaimban tarthattam. Az az aprócska ember tartott életben. Ha nem derült volna ki, hogy terhes vagyok, napokon belül eldobtam volna az életemet, hiszen már minden készen állt. A búcsúlevél, amit nem volt kinek hagyni, csak a rendőrségnek, hogy még véletlenül se feccöljék az erejüket feleslegesen rám és a terv, hogy miként végzek magammal. Meg akartam halni, mert az az éjszaka nem csak fizikailag tört össze, hanem lelkileg is. De aztán ott volt Ő és minden értelmet nyert. A fájdalom enyhült, helyét a remény és a szeretet vette át. Akartam Őt. Mindennél jobban.
Néha, amikor lehunyom a szemem és koncentrálok, még az illatát is érzem. Azt a kellemes, púderrel vegyülő babaillatot. A tisztaság és az őszinte szeretet illatát, amit csak egy anya és a gyermeke érezhet. Néha még a súlyát is érzem a karomban és ilyenkor elmosolyodok. Lehunyt szemmel úgy tartom karjaim, mintha ott tartanám Őt és halkan dúdolom azt a dalt, amit egykor Neki dúdoltam. Ajkaim mosolyra húzódnak és olyasfajta nyugodtság lesz úrrá rajtam, amit azóta se éreztem. Egy pillanatig tökéletesnek tűnik minden, de aztán az emlék elröppen és helyét a semmi veszi át. Az üresség, a reménytelenség, a szélmalommal vívott harc, hogy visszaszerezzem Őt. Az a rohadék kétszer tett tönkre. Kétszer tiport el és kétszer taszítot a pokol legmélyebb bugyraiba. Elvette tőlem az egyetlen dolgot, ami értelmet adott az életemnek és ezt sosem fogom megbocsátani. A kétségbeesés reménnyé változott. Bíztam abban, hogy az igazság győzedelmeskedik és visszakaphatom a gyermekemet, aki erőszak lévén fogant, mégis a legszebb dolog volt, ami valaha történt velem. A tény, hogy Charles megerőszakolt, a bíró szerint utólag már nem számított, mert nincs rá bizonyíték. Az ügyvéd ördögi vigyorral még azt is közölte, hogy ezt csak azért találtam ki, hátha így visszakaphatom a gyermekemet. Ölni tudtam volna, miközben a tehetetlenség fojtogatott.
Mindent megmozgattam annak érdekében, hogy győzhessek. Minden ismeretségemet bevetettem és még magánnyomozót is fogadtam, minek köszönhetően fény derült arra, miért védik annyira azt a rohadékot. Politikus csemete volt, de a múltja cseppet sem volt patyolat tiszta. Fel akartam ezt használni ellene és igen. Győzhettem volna, de aztán azon kaptam magam, hogy egy sikátorban küzdök az életemért vérben fürödve, fuldokolva és Istenhez imádkozok. Nem voltam soha buzgó hívő, de akkor, végső kétségbeesésemben, már nem tudtam máshoz fordulni. Istent kértem, hogy segítsen vagy, ha már el akar ragadni, legalább a gyermekemnek adjon jó életet. Adja meg neki azt, ami nekem sosem adatott meg: szerető családot.
Az Úr pedig válaszolt, vagy bármi legyen is az a felsőbb hatalom, ami Bastien Monagham-et aznap este hozzám vezérelte. Letérdelt hozzám és megmentett. Életet adott nekem s egyben lehetőséget arra, hogy folytassam a harcot. Bármily groteszk is volt az egész vámpír lét, nem érdekelt. Talán, egy picit még élveztem is, hogy ilyesfajta hatalom került a kezembe, mert így újjá éledt bennem a remény, hogy megtalálhatom a gyerekemet. De nem sikerült. Köddé váltak. Eltűntek, így nekem már, csak az emléke maradt és a kétségbeesett keresés. Azóta sem vágyom semmi másra, mint arra, hogy megtaláljam Őt és végre, újra megölelhessem. Még akkor is, ha mostanra már elmúlt tizenegy éves is. Vajon, hogy nézhet ki? Hasonlít rám? Meg van mindene? Bántja az a rohadék vagy, legalább a gyermekét képes szeretni?
Reménykedek és várom a napot, amikor újra láthatom majd, ugyanakkor rettegek is ettől. Mit fogok majd mondani, ha egyszer találkozom vele? Mit fog majd mondani ő, ha meglátja, hogy az anyja egy szörnyeteg? Néha eszembe jut, hogy talán jobb lenne, ha végleg elengedném, hiszen lehet, hogy nincs is szüksége rám. Önző dolog, hogy még mindig vágyom rá, mintha az egyetlen kapaszkodóm lenne az életben, de akkor is képtelen vagyok lemondani a véremről. Főleg, mert ő az egyetlen gyermekem és több, már nem is lesz. Hogy engedhetném el?
Miatta tartok ki. Miatta nem adom fel és miatta vagyok képes arra, hogy elfordítsam a fejem és szemet hunyjak Bastien szörnyű tettei felett. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az érzelmeim tönkre tegyék a vele ápolt kapcsolatomat, mert még szükségem van rá. Talán segíthet megtalálni a lányomat, de ehez az kell, hogy hű maradjak hozzá. Látnia kell, hogy kitartok mellette, ha már az életemmel tartozom neki és, ha eljön az idő, talán megkérem, hogy segítsen.  
Az élet azonban aljas, mert a koalíció tagjai között adott nekem valakit, aki még inkább a segítségemre lehet, ugyanakkor nem feltétlenül lenne a legbölcsebb lépés vele szövetkeznem. Warrick szintén nagy hatalommal bír, ráadásul vérfarkas lévén, talán még jobban ért ahoz, hogyan kell valakinek a nyomára bukkanni, de vajon helyes dolog lenne rá bíznom ezt? Vajon nem érezné úgy Bastien, hogy elárultam? És vajon mit szólna ahoz, ha tudná, hogy miféle érzelmeket ébresztget bennem egy vérfarkas? Vámpírok körében ez nagyobb bűn, mintha Istent káromolnám, de mégis, évek óta most először érzek bárki iránt is vonzalmat, ami teljesen abszurd, hiszen egy vérfarkasról beszélünk.
Már fiatalon megtanultam, hogy az élet kíméletlen, de azért reméltem, hogy idővel talán megkönyörül rajtam. Nem így lett. Egyre több problémát és gondot görget az utamba, amikkel fogalmam sincs, hogy mit kezdjek. Már azt sem tudom, hogy mit is akarok igazán, így aztán a napok szép csendben telnek, míg én kétségek közt vergődöm. Lesz számomra valaha is happy end?