Hosszú ujjaim ráérősen dobolnak az asztalon, míg a szőke srác beszél hozzám, a falka ügyeit tárja elém, jegyzete van, jegyzete. Agyfasz. Pipálgat és felírja a szavaimat, melyek lassan csepegnek megfontoltan, amitől úgy tűnik, minta megrágnám a mondanom, de közben az ujjam a kemény fán fut az asztal lapján, ahogy megrajzolok egy íves erezést. Semmi másra nem tudok gondolni csak Rá. A nő szőke haja lebeg előttem folyton, ahogy felém fordul, megmosolyogja azt, akivel beszélget, de a tekintete rám tapad és nekem félrever a szívem, aztán úgy fordul el, mintha csak egy véletlen lett volna. Bizonytalanságba lökve engem, aki ezer éve hasonlót sem érzett. Mindig tudom mi a dolgom, határozottan, céltudatosan haladok előre, a falka az enyém, nincs idő hezitálni, nincs helye vacillálásnak, aztán itt van Ő, aki miatt felborul a biztos hitem támpillér alapja.
Sóhajtva megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim és ezzel elérem, hogy a szép szőke farkas felciccen és valamit lehúz a listájáról. Úgy mondtam nemet, hogy azt sem tudom, miről beszél. Nagyszerű.
Adok neki 10 percet, hogy koncentráljak rá, mert annyi időm van pontosan, annyi még nekem is megy, hogy odategyem magam, megérdemli, hogy a munkáját kitüntessem, ha más nem, hát azzal, hogy tudom miről beszél. Nem állom meg, hogy ne pillantsak az órámra, pedig úgy igyekszem.
Tanácskozunk, politizálunk, amitől alapból is herótom van, de a sorsát senki nem kerülheti el sem én, sem Ő, sem a Nő, akinek nem ver a szíve, de helyette kopog az enyém is.

Órákkal később szedem fel egy bárban a vékony kis szöszit, aki eleget iszik, hogy nyitott legyen. Az ujján ott a karikagyűrűje fehér sávja, hiába is süllyesztette a táskájába a fémet, kis kicsapongós este… jó lesz, reggel majd nagyon figyelek, hogy ne legyen a vállam a közelében, amin kibőgheti magát. Azzal szedem fel, amivel az ilyen nőket illik, bár neki elég lenne a külső, de kéreti magát, nem olyan nő… jaj dehogynem, ma igen, nem mert  valóban olyan lenne, hanem, mert nyilván érződik rajta a hintőpor szaga, kicsi gyerek lehet és férje, tehát valami kis depresszió vezéreli, vagy bizonyítási alap, hogy még kell egy jó faszinak. A szemét legelteti rajtam, míg én halk szavakkal a civil melóm ecsetelem. Igen, ismerős lehet a hangom, ő hallgat rádiót, na akkor onnan, Ó te vagy az a muki a Wash-Fmről, a Toby és Chilli showvból, mindig is akartam tudni, te tényleg pszichológiát végeztél? Kurta válaszokkal, de az igazsággal hülyítem. Elkérem a telefonját, hogy az arra alkalmas alkalmazáson  bejelöljem neki a Soulsaver néven futó podcastem. Hízeleg neki, hogy a nagydarab kolosszus agyat is hord a fejében, nem csak a farka felállítására használja, noha valójában ennyi érdekli belőlem. A férje nyilván kicsit elpuhult, már nem is kívánja annyira. Nem jelzem neki, hogy a mellei hiányolják a gyermekét, de siettetem, hogy lépjünk le, mert inni tud zárt helye is, de akkor nem zavarja majd a terebélyesedő folt a felsőjén.
Minden szót megválogatok, ő iszik még a kocsimban is, folyékony bátorságot vesz magához, tudom jól, amúgy nem tenné meg, de a telihold közeledik, már csak 3 nap van hátra, a farkas a bőröm alatt kúszik, majd kitöri a bordákat, hogy szabadon bocsássam és a nőt vonzza, szinte belém rántja. Érzi a dombornyomott erőt, a hatalmat.
Impozáns és Pazar az éjszaka, naplóbejegyzés nem lesz belőle.
Egy nő, aki hangosan horkol. Őszinte és kendőzetlen, hiszen éppen másik világban jár, egy olyan síkon ahova nem követhetem, talán nem is akarnám. Talán izgatna, hogy mit álmodik, lehet az elmondana róla mindent, csakhogy semmit nem érdekel. Békésen alszik, valószínűleg azt hiszi, otthon szunyókál a párja mellette, elnyomja a vastag összegért mért whisky.
A fotel alattam talán kényelmesebb, mit az ágy maga, a fejem lustán elpihen a támlán, míg egymásom átvetett lábaim nyúlnak ki a nő felé, a kezem a karfán. Milliónyi gondolat rohan meg, olyan titkosak és tilosak, amiktől a gyomrom felfordul, de itt vannak, egészen bekebeleznek és semmit nem tehetek ellene, csak nyelem a keserű epét. A körmeim árkokat vájnak a puha fotel kibélelt karfájába. A düh egyetlen pillanatra horgad fel, majd el is emészti a semmi.
Árnyalataiban tér el a szőkesége attól, akit a helyére képzeltem miközben dugtam és elhagytam az ujjlenyomatom a torkán, lesz mit kimagyarázni otthon, de lássuk be elkérte a viselkedésével. Egyetlen pillanatig gondoltam rá, hogy nem teszem meg, ne legyen belőle ügy odahaza, ám érint ez engem? Nem. Naugye.
Mit is hazudott, hogy hívják? Nicol? Monica? Vagy lehet teljesen máshol járt az ABC-ben. Még az is lehet, hogy Becca, vagy Vanda, ki a faszt érdekel valójában?
Az éjjeli lámpa fénye sejtelmesen lefedi a motelszoba tisztára húzott ágyát. Ez a nő fájón ember, olyan pökhendin és mohón, hogy összefut a nyál a számban, lehet felkeltem, fussunk neki megint, de a nő nem volt rest és kifacsart, neki kicsit nagyobb volt az étvágya és hiánya. Amúgy is a farkas hajtja az éhségem, azt pedig régen korádban tartom.
Meztelen talpam hozzáér a gömbölyű csípőjéhez, a lábujjammal simítom végig, Ő sokkal formásabb, talán a melle is nagyobb, de az biztos, hogy nehezebben simult volna az ujjam közé. Álmaimban így teszi, most meg… lehunyt szemeim mögött ezt a csajt látom. Talán ideje, hogy kicsit más alapokra helyezzem az ismeretségünket, na nem a nővel, őt lassan itt hagyom, mert nekem még dolgom van ma éjszaka. Így is túl hosszan időztem el, kellenek ezek az üresjáratok, amikor kikapcsol az agyam, leold a képzelet és nem kell a külvilág felé elhitetni, hogy engem semmi ki nem robbant az alap nyugalmamból.
Reggel amúgy is vár a meló, most meg 2:31-et mutat az óra, pár perce kívánhattam volna valami. Még van pontosan 4 óra 29 percem, hogy megjelenjek a rádióban, hogy ne csússzak el a rovatommal, talán elmegyek előtte futni.
A derengésben a testén fut végig a pillantásom. Az ujjaim lenyomata a csípőjén, hátán, felkarján biztosan okoznak neki egy kis fejtőrést, de amennyire rám volt kattanva, szerintem a kedves férje nem érinti a testét. Kár érte, mert puha és selymes, finom íze van, forró a csókja.
Még egyszer végigsimítom a lábujjaimmal az oldalát, felmorran, addig sem horkol.
Fel sem neszel, hogy lezuhanyzok és felöltözöm, akkor sem, amikor távozok, na persze értem én, hogy már nem horkol, a légzése sem olyan egyenletes, de had pihenjen. Úgyis egy másik szőkén jár az agyam, olyan visszavonhatatlanul, hogy az ideg már hálni lopódzik belém, és jól húzza egész nap. Átok olyasvalaki után epekedni, akinek már a szíve sem ver? Milyen rohadt igazságtalan az élet?