werewolf in the moonlight

Lehunytam a szemem, és hátradőltem... nehéz napok után végre megszabadultam a kényelmetlen szöveg nadrágtól, a telefontól a farzsebben, és az éppen méretemre szabott zakótól.
A szék kényelmes volt, párnázott, ezért imádtam annyira ezt a helyzet. Mindig ide jöttem lazítani, kikapcsolódni. Minden eszköz megadatott arra, hogy pihenjek pár percet. Nem mintha annyira stresszes lenne a jelenlegi munkahelyem. Közel sem kell annyit villantanom, mint az előző állásomban, de az is tény, hogy csak két napja kezdtem, és a főnököm ki volt élezve a munkámra. Az viszont, hogy már a második napomon mély vízbe dobott, mutatta azt, hogy komolyan gondolja a foglalkoztatásomat. És rögtön egy kényes téma közepébe vágott... stresszes. És tele volt meglepetésekkel. Azonban ma egyáltalán nem tudtam koncentrálni, ezért örültem annyira, mikor eljött az ebédszünet. A fejemben egy barna hajú szépség járt, napról napra visszaköszönt, mint valami kísértet, lábat vert álmaimban... egyetlen apróság miatt. Ma volt a születésnapja. Nehezen vettem a levegőt ettől a ténytől, hisz bármilyen nehéz is volt az élet, hiába telt már el több mint három év, sosem tudtam ezt az apró kis részletet kiverni a fejemből. Próbáltam másfelé terelni a figyelmemet, én magam is belefogtam egy projekt megvalósításába, nemcsak az ellenőrzésbe, de a rajz, melyet kreáltam, ismét nem a munkámhoz volt köthető. Elrabolta a figyelmemet, és tudtam, így nem leszek képes tovább dolgozni.
- Lépek, Vince. Kösz a kávét! - intettem oda a haveromnak, aki a pult mögött élte az életét legalább öt éve. De a legjobb kávét ő adta a környéken. Felálltam a szokásos törzshelyemről, még odaszóltam neki, hogy ezt is írja a többihez, és felsóhajtva kivonultam. Vince tudta, hogy néha rám jön a bolondóra, ilyenkor pedig a legjobb, ha megszabadultam ezektől az engem amúgy feszélyező környezeti tényezőktől. A friss levegő sokat szokott segíteni, de ezúttal az oxigén mellé valami mást is akartam.
Felgyűrtem világoskék ingem ujját, és így közlekedtem a sarkokon át, végig a zebrán, míg ki nem kötöttem abban a bizonyos üzletben. Egy ajándékbolt. Megnyugtatott az illat, a fából faragott ajándékok lakkjának illata. Ide akkor is szívesen tértem be, ha tudtam, hogy nem veszek semmit. Most sem akartam. A játékok láttán mindig eszembe jutottak azok a kis tárgyak, amiket a szüleimtől kaptam még, egészen kiskoromban. Amikor őket elveszítettem, és árva lettem, tudtam, hogy egyszer én is segíteni akarok majd valakin. Úgy szeretni valakit, ahogyan a szüleim engem szerettek. És az egyetlen embert, akit erre méltónak éreztem, elválasztotta tőlem egy átokfajzat. Próbáltam tartani magunkat az egyezségünkhöz, amelyet a lány háta mögött kötött velem. Minél tovább távol tartani magamat tőle, de hónapról hónapra nehezebbnek bizonyult. Az idő múlása sem segített szinte semmit.
A telefonom csörgése ébresztett fel igazán, s felsóhajtva vettem fel a készüléket, a túloldalon az újdonsült főnököm fogadott egy új hírrel. - Nem. Nem hiszem, Mr. Stewart. Nem! - torzult el végül a hangom, egyre élénkebben tiltakozva. Most vett fel. Miért akarna rögtön egy másik irodába helyeztetni?
Úgy tűnt, nem sok esélyem van a meggyőzésére. Nem voltam egy akaratgyenge férfi, helyén volt az egóm, és kicsit sem tetszett, hogy máris ide-oda dobálnak. A főnök azt állította, hogy ennek semmi köze a teljesítményemhez, csupán az ottani egyik kolléga hirtelen elhalálozott... na persze. Hirtelen. Ebben a városban az utóbbi időben minden annyira hirtelen történik. Nyilván ember volt. És olyanba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Nagyon egyszerű indokok álltak itt a halálozások mögött, és nagyon kevés alkalommal várta meg bárki, hogy természetesen múljon ki.
Lehunytam a szemem. Ismét láttam azt a gyönyörű kék szempárt magam előtt. Mindenkinek van legalább egy függősége. Nekem Ő volt. Mia. Olyan volt, mint egy méreg, amely minden nap végigmarja az ereimet, és napról napra közelebb jut a szívemhez. Bele tudtam volna bolondulni... de az üzlet... az üzlet.