1830.  július - Párizs

Éhes voltam. Akkor már negyedik napja alig ettünk valamit. A piac szinte kongott az ürességtől, az emberek elégedetlenkedve jártak különféle hordószónokokat hallgatni. Tele volt velük minden második kisebb utca, és málén bámuló, szegény, szakadt rongyú embereknek magyaráztak arról, hogy meg kell dönteni X. Károly uralmát. Meddig tűrjék még a pompában és fényűzésben, parfümillatban fetrengő urak elnyomását, miközben ők azt sem tudják holnap lesz mit enni, lesz tető még a fejük felett?
Elég volt csak lehunynom a szemeim ilyenkor, hogy érezzem az emberek felől áradó vörös és égető energiák egyenletes lökését. A fejük zakatolása, a szívük heves és ingerült dobbanása, a levegő a tüdőben szinte feltolulva majd kiengedve hirtelen és fújtatva eljutott hozzám. Egyetlen duruzsoló masszaként az aggodalmuk, a félelmük, a reménytelenségük, a kiszolgáltatottságuk, mindent éreztem és szinte szétfeszített legbelül, nem tudtam vele mit kezdeni. Ilyenkor mindig Rosa volt aki megrángatta a kezemet, és kibillentett ebből az állapotból. Rosa nem volt vaskos asszonyság, de a rengeteg réteg ruha, ami rajta volt mégis azzá tette. Haja valamikor szőke lehetett, most leginkább olyan volt mint egy üveg méz, amibe fekete földet szórt a szél.Ő volt anyám nővére, aki vigyázott rám, és akire emlékeztem születésemtől kezdve. Az anyám akkor halt meg.
Esteledett már, amikor az utcánk felől az első lövéseket meghallottuk. Rosa kézen ragadott és futni kezdett velem, én meg loholtam a nyomában, akár egy lengő kis pendej a szélben. Hirtelen egy tömeg bukkant fel az egyik sarkon, így az első házba futottunk be, ami az utunkba esett, és bújtunk el a pincelejáró töredezett hűvös lépcsőjén. Meglepetésemre legalább még három másik ember kucorgott ott a félelemtől reszketve. És akkor láttalak meg Téged…

Óriási nagy barna szemeid kíváncsian mégis valahogyan ismerősen villantak rám. Éreztem, hogy ismernem kellene téged, éreztem, hogy van benned valami ami egyszerre vonz magához, és egyszerre ijeszt meg a hasonlóságunk. Mellbe vágott a felismerés, hogy olyan vagy mint én. Éreztem az erőt felőled, és még valamit éreztem, amely azt hiszem megpecsételte a sorsunkat: nekünk össze kell tartoznunk.

1930. július - New Orleans

Füstös utcák, tarka lampionok, búgó szaxofon, valahonnan illatos dohány tekereg, és én az ujjaimat az ujjaidba fűzve futok. Ma száz esztendeje, hogy ismerlek, ma kilencvennégy éve, hogy a feleséged vagyok. Boldogan vetem magam a karjaidba, hiszen hosszú ideje, hogy nem láttalak. A Titanic katasztrófája után egy időre elhagytál, mert azt mondtad, hogy mi tehetünk róla, hiszen láttuk….tudtuk mi fog történni. Igen, tudtuk, voltak megérzéseink, de vannak bizonyos dolgok, amiket nem akadályozhatunk meg. Vannak dolgok, amelyekről tudhatunk, de nem tehetünk ellene. Te másképp vélekedtél. Szerinted tennünk kellett volna valamit. Mindig is harciasabb voltál, mindig is úgy képzelted, hogy az erő nem azért van a birtokunkban, hogy dédelgessük, hanem azért, hogy használjuk azt.Mégis, hiába, hogy az erő két ellentétes oldalát képviseltük, megmaradtunk egymás mellett, mert szükségünk volt a másikra.
- Van számodra egy meglepetésem, ha már kerek évfordulót ünnepelünk.- búgod a fülemhez hajolva, borostád veszedelmes gyönyörűséggel karcolja az arcomat. Nevetve vetem hátra a fejem, és eltolva magam tőled kíváncsian nézek rád.
- A kilencvennégy nem éppen kerek évforduló.
- De a száz az igen. És én onnantól számítom. Ahogy először megpillantottalak abban a levendulaszínű ruhácskában, maszatos arccal. Emékszel? Amikor neked adtam a fél almámat szégyenkezve, majdhogynem bújva etted meg.
- Emlékszem. Onnantól minden almánk közös.
Almák, ételek, italok, álmok, az egész életünk közös. A terheink is. Egészen addig a reggelig, amikor elveszítelek.

1933. - Washington

“Drága Dorlan!

Sajnálom, hogy nem volt időm elbúcsúzni, de haladéktalanul Washingtonba kellett jönnöm. Ugye tudod, hogy most valami olyasmi történik, aminek sosem szabad lett volna bekövetkezni? Azt mondtad, hogy ha meg tudunk menteni életeket, akkor nem számít, hogy mikor és mibe avatkozunk bele, meg kell tennünk. Most meg akartam én is tenni, de elbuktam. Számtalan kísérlet eredményeként ma megszületett valaki….jobban mondva valami, amiről csak azt gondolják az ostobák, hogy irányítható. Isten is azt hitte az emberekről, hogy irányíthatóak lesznek….
Még jelentkezem.
Ölel
A Te Josie-d”

2012. - Washington

A forradalom elkerülhetetlen volt. Már akkor tudtuk és éreztük, hogy baj lesz, amikor Bastien kinyitotta a szemeit, és végignézett a teremtőin. Nem volt benne könyörület, és mindenre emlékezett amit vele tettek. És mindenre amit a hozzá hasonlóakkal.Az utolsó pillanatig hittük, hogy elkerülhető lesz a vérontás, ahogyan azt is, hogy talán újra sikerült az egyensúlyt megteremtenünk. Azt mondtad, hogy ez már egy olyan idő, amikor a naív reménykedés luxus kiváltság, amit nem engedhetünk meg magunknak. Én meg azt, hogy ha összefogunk, ha végre a többi boszorkány is hajlandó belátni, hogy együtt megállíthatjuk, hogy az egész világ lángba boruljon, akkor képesek vagyunk rá. De kevesen voltunk, akik hittünk ebben, és te nem voltál közöttünk. Amikor elváltunk egymástól éppen akkor közeledett egy újabb reggel. Én kérleltelek, hogy gondold meg magad, kérleltelek, hogy ne állj egy olyan oldalra ahol nem nyerhetsz. Te azonban csak lágyan elmosolyodtál, még utoljára megsimítottad az arcom, és azt mondtad.
- Vannak helyzetek, amikor áldozatokat kell hoznunk.
Fogalmam sem volt hogy érted, egészen addig a percig, amíg másnap reggel nem hozták a hírt: számtalan boszorkánnyal együtt, akikben Bastien felbőszült, vérgőzös pillanatában nem bízott, téged is kivégeztek. Ez volt az a pillanat, amely letérített az eredeti tiszta útról, és valami egészen másfelé vezérelt. Megismertem a bosszú keserű, és hazugságra sarkalló ízét.

2017.- Washington külső területein

- Meddig fogsz még gyászolni Dorlan? A mi feladatunk, hogy itt őrizzük a rendet. Minek akarnál te visszamenni a városba? Nincs ott semmi.
- Hogy meddig fogok gyászolni, ahhoz semmi közöd! Josie a feleségem volt. Az a felem, aki ezerszer jobb volt mint én valaha is csak lenni vágyom. És azért halt meg, mert gyáva voltam kiállni azért amiben hitt.
- Másképp döntenél?
- Másképp.

Üzenet aznap este Bastien-nek.
“ Alany még nem integrálható vissza. Átnevelés folyamatban, de túl erős a mágiája. Lassan de biztosan kell áttörnöm a falait, és úgy, hogy ne érezze meg, hogy éppen ezt csinálom.”

2020. - Washington

Egy ideje már nem bújkálok. Egy ideje megpróbálok szembenézni a múltammal és mindazzal amit rosszul csináltam. Egy ideje az ellenállók egyik szószólója lettem. A koalíció berkein belül is találtam számtalan szöveségest, és tudom, hogy egy nap majd lehetőségünk lesz megváltoztatni ezt a világot. Lehetőségünk lesz újra békében élni.

"Hisz jönnek majd Ők. Ők, kik olyanok, mint azok mind. Halandó vér foly ereikben, halandó fény csillog szemeikben, de megbuktatják majd a hatalmon lévőt, s akkorra letűnt korokat virágoztatnak. Elhozzák majd újra a béke időszakát."

Nekem pedig lehetőségem lesz, hogy végre meggyászoljalak. Hogy el tudjalak engedni. Mert most még nem megy.