1692. Az év, ami mindent megváltoztatott az életemben. Mindenki tudta, hogy a boszorkányokat már előtte is évszázadokon át üldözték, de azt hiszem, hogy ez az év volt az, ami az ördög éve volt. Egész Salem a Pokollá változott. Ott láttam napvilágot a testvéremel, Sarah Osborne-al. Ikrek voltunk, bár nem egypetéjűek voltunk. Ő nagyon szép volt, mindig is csodáltam a szép, szőke haját. Olyan volt, akárcsak egy királynő, azt hiszem, ő anyánkra hasonlított leginkább, én pedig apánkra. Ő velem ellentétben mindig nyugodt volt, szót fogadott és képes volt arra, hogy a képességét elnyomja. Velem ellentétben, én képtelen voltam arra, hogy ezt a csodát elnyomjam. Ugyan nem miattam, de sokunk végett nagyon sokan meghaltak. Néhányunkat agyon zúzták vagy felakasztották, másokat bebörtönöztek. Nem tudom, hogy melyik volt jobb. A testvéremet viszont felakasztották. Talán ha a szüleink nem üldöznek el, a testvérem és én a mai napig együtt lehetnénk. Nagyon szerettem őt, annak ellenére is, hogy én sohasem volta olyan jó vagy szép, mint ő. Nagyon hiányzik.

1740. Az év, ami talán jót is hozhatott volna, mert próbáltam benne bízni. Hozzám hasonló, nagyon tehetséges boszorkányokat láttam magam előtt. Tökéletesek voltak a maguk nemében, ellenben velem; én magasról tettem arra, hogy miért is van az erő a kezemben és mire is használhatom. Én többnyire pusztítottam és taroltam, nem különösebben foglalkoztam a természet rendjével. De mégis befogadtak abban reménykedve, hogy hozzájuk hasonlóan fogok óvni mindent, ami a földanya. Nos, ezzel volt némi összetűzésünk, de sohasem tagadtak ki. Minek is? Sajnos különben sem voltunk valami összetartóak. Hamarosan szétváltunk, majd csak évente találkoztunk, de ez is csak néhányszor működött. Azt hiszem, mindannyiunk belekeveredett valami rosszba, ami végett nem illünk össze. És egyébként is... hiába köt össze minket a természet, mi mindannyian különböztünk. Most már végre megtanultuk, hogy nem feltétlen kell a természetnek élni. Én legalábbis sohasem annak éltem. Egy prűd, hülye picsa lett volna belőlem.

1773. A húgom mindig azt akarta, hogy a boszorkányokat megmentsük. Tudta, hogy mi mindig célpontok leszünk, és ez végett egy darabig menedéket nyújtott minden hozzánk hasonló számára. Az emlékére én magam is tovább vittem ezt a szokást, idővel pedig a mi gyülekezetünket a Damnatorum kovennek neveztem el. Sarah nagyon büszke lenne rám, és azt hiszem, hogy ezt az emlékére megtehettem. Teljesítettem minden vágyát, amit valaha akart. Erős boszorkányokat neveltem és fogadtam be, tanítottam őket. De nem tettem őket halhatatlanná, mint amilyen én voltam. Megtehettem volna, de kellett az új nemzedékeknek a hely. Ők megöregedtek, vagy egyszerűen csak megölték őket. Sajnos a védelmem nem mindig volt hatásos, de a boszorkányok ezt hivatalosak betölteni. Ők csak egy célpontok.


1795. Sohasem akartam gyermeket. Pontosan azért, mert tudom, hogy a halálát végig kell néznem. Sokszor fogadok meg valamit, és persze sohasem tartom be. Végül ebben az évben született meg a kislányom, Rhiannon Sarah Osborne. Gyönyörű volt, elég volt csak rá néznem. Nem éreztem iránta gyűlöletet, pedig a terhességet nagyon nehezen viseltem. Főleg azért, mert igazán azt sem tudtam, hogy ki az apja. Na igen, rengeteg házasságot szakítottam szét pusztán a saját szórakozásom végett, de Rhiannon születésétől fogva ezen nagyon sokat változtattam. A lányom nagyon fontos volt nekem. A koven pedig tisztelte őt, ám sokan nagyon irigyek voltak rá. Hisz én megadtam neki azt a halhatatlanságot, amivel én is rendelkezem. Az örök ifjúságot.

1816. Tovább akartam lépni, más életet folytatni. Rhiannon-nak már nem volt szüksége anyára, a koven pedig egyre jobban erősödött egy új ifjúnak köszönhetően. Lucius Goode remek boszorkánymesternek bizonyult, nagyon erős vezető lelke csillant meg benne. Talán egy kicsit rám is hasonlított abban, ami bennem lapult évszázadokon keresztül; a sötétség benne is élt. És az a sötétség az, ami keménnyé és legyőzhetetlenné tesz valamit. Az érzelmek gyengítenek, a gyengék sorsa pedig a pusztulás. Szerettem őket, és az új lányt, Nefertitit is. Azt hittem akkor, hogy ők tovább fogják vinni a húgom vágyát nélkülem. Én már beteljesítettem, most már nekem is tovább kell lépnem. A lányom velük maradt, én pedig egyszerűen a saját halálomat rendeztem meg az egész világ szeme és tudta előtt. Még a hozzám hasonló, első boszorkányok is azt hiszik a mai napig, hogy halott vagyok. Rhiannon pedig szintén így tud róla. De én sohasem hagytam őt cserben, mindig vigyázni fogok rá. Ő az egyetlen, aki tartja bennem az életet.


napjaink
A fülembe jutott, hogy Lucius Goode eltűnt, a koven pedig egy újabb ifjonc fejére szállt, Nefertiti választása által. Eltűntem, de mindvégig tudtam minden egyes mozdulatot és mondanom sem kell, hogy gyengültünk, rengetegen meghaltak. Biztos vagyok abban, hogy a lányom valamit sejt, az ereje nagyon kimagaslott. Nem akarom, hogy megtaláljon, bár tudom, hogy szüksége van rám. Nekik. De nem tűnhetek újra fel, hisz én nem a jót hivatott vagyok szolgálni. Tönkretennék mindent. Lucius rám hasonlított, de ő benne meg volt a férfi. A vezér. Nem tudom, hogy mi folyik a kovenben, de talán újra meglátogatom őket. Az évek sokat formáltak rajtam, és a lányomon is. Talán már meg sem fog engem ismerni, de talán így lesz ez rendjén. Végre Washington-t is újra láthatom. Bár fogalmam sincs, hogy ez mennyire lesz jó ötlet. És az elsőkkel sem akarok találkozni.