Ráérős lomhasággal megyek végig a kikövezett folyosón, a farmerom övére fűzött böszme kulcscsomó súlyosan csörren, ritmikus harmóniával igazodva a cipőm koppanásaihoz. Délután négy óra negyvenkét perc van, a Nap még kacéran ragyog az égen, a csupa kék, felhőtlenen, az ablakon átszűrődő sugarai lélekmelengetően ömlenek a falakra, hosszúra nyúlt ányékokat rajzolva az elébük tévedők után.
Kipp-kopp.
Tipp-topp.
A jobbomon végighúzódó hatalmas ablakokat, amiken az előbb oly’ szelíden tűzött át a Nap, most nehéz, zárt vasajtók váltják fel, némelyiken reteszek és láncok fityegnek, van, amelyikre jutott egy tenyérnyi, bekukkantásra alkalmas ablakocska, van amelyiken a kulcslyukat is nehezen lelnéd. Gyermeki szórakozottsággal húzom végig ujjaimat az egyenetlenségeken, egy-két helyen megtorpanok, lélegzetvisszafojtottan fülelek, hátha elkapok egy-egy kósza neszezést, ám haszontalan játék ez. Addig jó, míg meg sem pisszennek.
Az eddig egyenes folyosó most balra kanyarodik – jobbra ágazva zsákutcába futnál – és kiszélesedik, a padlót szimpla, halványszürke linóleum váltja a kövezett után, a fényt sűrűn felszerelt UV lámpák biztosítják. Halkan csoszogok rajta, övemről leakasztom a csirimpoló kulcshalmot és megállok az egyik ajtó előtt. Semmi különös nincsen rajta, amolyan mezei bejárat, továbbra is vasból, ilyen-olyan zárakkal, de ezen valahogy érződik, nyugodt szívvel lépheted át a küszöbét, legrosszabb esetben az tart ott, ha zárba töröd a kulcsot.
Illedelmesen kopogok, egy-kettő-három, soha nem mártogatnám humuszba a kaméleonom. Egészen huszonkét másodperc elteltével kisebb dübbennést követően kattan a zár, nyílik az ajtó, s egy álmos-morcos tekintet villan rám a félhomályból.
- Használd a beléptetőd. – a kijelentéstől finoman megemelkedik a jobb szemöldököm, bal kezemmel pedig lágyan feljebb tolom az orrnyergemen eddig békésen pihenő szemüvegemet.
- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mondhatni ti és a furcsa protokolljaitok. – vállat vonok, azután beljebb lököm az ajtót, ezzel hátrébb lépésre kényszerítve a túloldalon mérgelődőt.
Szinte hunyorognom kell a „romantikus” félhomálytól, öszzvissz a monitorok kijelzői vibrálnak különböző színekben, ahogy a gépeken futó programok emberként követhetetlen gyorsasággal dolgozzák fel és mutatják az adatokat. Belefájdul az agy. Elfintorodom, aztán a kapcsoló után nyúlok és ellentmondást nem tűrően felkattintom, a ficsor rólam, a már említett morcoska arcára költözik. Majd kétméteres, görnyedt hátú, csupakéz és láb nyurgaság, meghintve némi elburjánzott szakállkezdeménnyel, ennyit róla. Na jó, a koponya, ami a monstrum tetején pihen, jócskán meg lett áldva zsenivel, csupán… a hétköznapi élet velejárói, mint apró porszemek a gépezetben, rontanak a funkciónálásán.
- A havi bérletidíjért jöttem. Meg a plusz költségekért, amiket a vértasakos baromságaitok okoztak. – töröm meg a csöndet, a szavaim mintha még inkább elmélyítenék a másik arcán megjelenő barázdákat.
Mindenesetre még így, homlokráncolgós, pofavágósan is odacsosszan a szoba sarkában álló széfhez és némi motozást követően a tenyerembe számolja azt a bizonyos összeget.
- A családod igazán átállhatna az e-bank használatára. – sziszegi felém a mondandóját a madárijesztő, rajtam a sor, hogy szemöldököt ráncoljak.
- Majd ha te és a társaid felébredtek a Buffy, a vámpírvadászos ábrándjaitokból és nem okoztok felesleges problémát az egyszerű embereknek, akkor beszélhetünk könnyen lenyomozható és visszakövethető nyomok hagyásáról. Addig maradjunk ennél. – a szám mosolyra görbül, a tekintetem közömbösen szemléli a férfit.
Aztán csak biccentek egy aprót és elhagyom a szobát. Egészen más útvonalon távozom, mint amelyiken érkeztem, de amint kiérek a szabadba, mélyet szippantok a friss levegőből, pár másodpercig elidőzőm a napsütésben, míg gondolataimból egy autó rövid, éles dudálása ki nem ránt. Odasétálok hozzá, aztán a lehúzott ablakon átnyújtom a pénzköteget.
- Tessék, itt a részed. – kapok vissza egy részt belőle, amit a nadrágom zsebébe gyűrök.
- Minden a megszokott mederben zajlik. Amilyen tévképzetesek, ahhoz képest elég hatékonyan teszik a dolgukat. – számolok be a helyzetről, aztán elhúzódom és mivel egyebet nem szólnak, kérdeznek, közölnek, a saját járművemhez megyek, majd hagyom el a terepet.
Ennyit a szívmelengető családi összejövetelekről.