Az antikvárium raktárában kialakított kis kocka irodában ücsörgök, tekintetemmel a biztonsági kamerák által közvetített eseményeket követem nyomon a tévé kijelzőjén. Összesen három ember kószál a bolt masszív polcai között, az egyikről azonnal lerí, hogy tipikus gyűjtő, megfontoltan, szakértelemmel forgatja a kezeiben a könyveket, a másik kettő afféle törzsvendég, a lézengős, beleolvasós, ha nem is tudja mit akar, de mindenképpen vásárol valamit fajtából. Azt kell mondjam, elégedetten könyvelem el nyugisnak a mai napot, miközben az eddig asztalomon pihenő teásbögrémért nyúlok.
Édes semmittevés. Így érzem magamat igazán elememben.
Persze, minden jó véget ér egyszer, semmi sem tart örökké, ahogyan a bölcs öregek köpik az ilyen nesze semmi, fogd meg jól közhelyeket és még csak bele sem tudok kortyolni a forró italba, mikor hangyabolyként zsong be az élet a boltba. Nem kell természetfelettinek lenni ahhoz, hogy tudjam – halljam – ki örvendeztetett meg az érkezésével. Veszek egy mély levegőt, már nem zavartatom magamat a kamilla tea megivásával, a bögre halk koppanással landol az alátéten, aztán csak hátradőlök a székembe és várok. Csöndesen, a magam módján meditálni kezdek, mert ha valami, akkor az hótziher, hogy a soron következő pillanatokhoz szerzeteseket megszégyenítő lelkibékére kell lelnem. Csak gyorsabban. Hatékonyabban.
„…mekkora GECI VAGY!”
Igen, a zsigereimben érzem, ez lesz az én végszavam, feltápászkodom hát az oly kényelmes székemből, még egy utolsó sóhajnak teret engedek, majd amolyan „idenekemazoroszlántis” határozottsággal feljebb tolom az orromon a szemüvegemet. Végigsimítok az egyszerű, sötétszürke ingemen, véletlenül se mutatkozzak a vásárlóim előtt gyűrötten, a farmer lezsersége pedig adott, hiszen nem vagyok én annyira megveszekedetten karótnyelt. Hm, inkább ne nyissunk eről vitát. Ujjaimmal sebtében áttúrom a hajamat, aztán átlépem a biztonságot jelentő ajtó küszöbét, kitéve magamat a mindent elsöprő hurrikánnak.
A dobhártyának oly édes sikoly és a heves ölelés más alól talán talajt rántana, én, mondhatni edzett vagyok e téren, zsenge korom óta edzésben tart eme harsány nőszemély és még csak megorrolni sem tudok rá érte. Vagy a lelkem mélyén nagyon is, csak éppen pavlovi reflexként felülírja mindezt az, hogy mellette sosem unatkozol.
- Azt hittem, te nem hiszel benne, hogy valamikor is zavarhatsz. – felelek a kérdésére, aztán amolyan átérző mosolyféleséget küldök Bob felé, nem kifejezetten szívből jövőt, mert hát Bobról beszélünk.
Úgy vélem kifejezetten élvezi az opreatőri pozícióját, de ki vagyok én, hogy ezt tényleg megítéljem?
- Van frissen főtt kávénk és teasütemény az asztalon. Szolgáld ki magad nyugodtan, Bob. – intek a bolt túloldala felé, ahol afféle beszélgetősarok van kialakítva, ha valaki csak úgy errefelé lézengene.
Olcsó, és hatékony vásárlófogó trükk. Na, de ennyit erről, a figyelmem gyorsan visszaterelődik a jelenbe, a szemöldököm pedig finoman felszalad. Odalépek Marjoryhez, majd ráfogva a derekára egy gyengéd emeléssel arrébb pakolom a pulton, lefejtve a “könyvelésről”, ami inkább csak amolyan régimódi felírós jegyzetfüzet, amibe bárki beleírhat a véleményét, gondolatait. Mostanában ez inkább kimerül bizarr vallomásokban, amiket az előttem ücsörgő lány fanatikus rajongótáborának köszönhetek, noha emiatt mindent érzek, csak őszinte hálát nem. Én, az örök elégedetlen. Ezen pedig a minket fotózó önkéntes paparazzik sem segítenek.
- Mi szél hozott erre? Azt hittem szerződésbe fektetett köteleséged lenne a reality-s “haverjaiddal” smúzolnod. – érdeklődöm kíváncsian, féloldalasan odakönyökölve a pultra, Marjory mellé, direktbe keresve a takarást az illetéktelen pillantások elől.