Ha akarom, eltűnök szem elől, s szürke kisegérként olvadok bele a tömegbe. Nem kell, hogy mindig lássanak, nem is akarom ezt, sokszor csak kényelmes volt elkerülni, hogy meglássanak és észre vegyenek mások. Hosszú évekig, amíg a rúd mellett táncoltam, amíg engem irányítottak, ez volt a kényelmes. Ám mióta mindezt magam mögött hagytam, hajlamos vagyok kihívó pillantást vetni bárkire, hogy leessen az álluk; dobálni a mélybarna hajzuhatagot, hogy ne is tudjanak máshová nézni; rájátszani a csípőm ringására, hogy elhiggyék hozzám érhetne egyetlen pillanatra akár, pedig semmi esélyük sincs. Az életem teljes mértékben megváltozott az elmúlt hat évben, s nem csak azért, mert végre félelem és fájdalom nélkül élhetek, hanem azért is, mert gyakorlatilag már nem élek. Nem dobog a szívem, cserébe pedig valódi hatalmat és erőt kaptam, éppen ezért nem olyan nagy kár azért a szánalmas halandó sorsért, ami nekem jutott korábban. „drink, smoke, dance, vibe a little bit fuck, change, ride, die a little bit”

Önéletrajz

Senki vagyok. Ez határoz meg. Az arcom, a tekintetem üres, már nem érzek fájdalmat, amikor valaki felemeli a kezét és az ütés az arcomon csattan. Tudtad, hogy hajlamosak többet fizetni, ha kiélhetik magukat? Ha verhetnek? Ha eljátszom, hogy valódi sebeket tudnak okozni? Erről nem szoktak beszélni, pedig majdnem az összesnek fel áll a farka, keményebbek lesznek, mintha csak leszopnám őket. És persze szégyellik – cigarettára gyújtok, a kékesszürke füst vékonyan tekereg felfelé; keresztbe vetem a lábaimat, talán idegesnek, zaklatottnak tűnök, pedig csak utálok mesélni a múltamról –, mindennél jobban szégyellik magukat emiatt, mert amikor a vörös köd felszáll az agyukról és elélveztek és rám roskadnak, rájönnek, ha ezt bárki megtudná, kirekesztené őket a társadalom. Még akkor is, ha csak egy kurvával csinálták. És inkább fizetnek, kimondatlanul is arra kérve, szinte könyörögnek, hallgassak mindarról, amit velem tettek: hallgassak a pofonokról, a fojtogatásról, az erőszakoskodásról, a könnyeimről és a felszakadt számról. A pénzért cserébe tegyek úgy, mintha semmi nem történt volna, mintha nem is találkoztunk volna. Ha nem elég, amit letesz az asztalra, csak ennyit csinálok – a mutató és a középső ujjam között fogom a cigarettát egy újabb slukk után, lassan fújom ki a füstöt, közben kezem az asztal lapjához közelít, majd a gyűrűsujjammal megkopogtatom azt –, és ők előhúznak még több zöld bankót vagy leteszik elém az órájukat. Csak hallgassak. Már nem érzek fájdalmat, amikor megütnek, ám annál jobban élvezem a néma könyörgésüket.


Sok mindent megtapasztaltam már, de azon a napom, amikor Vele találkoztam, évek óta először féltem. Nem azért, mert közel kerültem a halálhoz, az utolsó lehelet az én esetemben megváltás lett volna ezen a ponton. Rosszabb már nem lehetett, már nem volt lejjebb egyszerűen. Én éppen attól féltem, mi vár rám, ha Benedict felkarol: mert a magasból sokkal fájdalmasabb lezuhanni és felbecsülhetetlen károkat lehet elszenvedni.

Nem volt több ütés, több könny, több felrepedt száj. Nem volt több idegen, aki fizetett volna, hogy felejtsek. Cserébe egyetlen szabály volt, amiről azt gondoltam, nem nehéz betartani, azért hogy mindent megkaphassak. Már nem voltam senki. Életemben először számítottam – elégedetten dőlök hátra, keresztbe font karokkal, arcomon furcsa mosoly táncol, amelyet nem tudsz megfejteni, csak érzed, nem teljesen elégedett, nem teljesen őszinte, nem teljesen boldog. Tudod, van abban valami rémisztő, amikor hirtelen kilábalsz a szarból és csak kérned kell, hogy teljesüljenek a vágyaid. Amikor ténylegesen bármi a tiéd lehet. Ben mellett ilyen az élet. Minden az enyém lehet: pénz, erő, vér… csak Ő nem.

„searching for something in someone without a soul
running in circles 'cause I suck at letting go
starting to feel like there's no chance of breaking through
plenty time wasted, what am I waitin' for?”

Minden nappal egy kicsit meghalok, amiért rejtőzködnünk kell. Minden újabb nappal egy kicsit jobban érzem, ha kiderül, végünk van. Minden nappal egy kicsivel jobban a torkunk köré szorul a hurok, és tudom, hogy te is érzed ezt. Itt ülünk, egymással szemben, és úgy teszünk, mintha megvetnénk egymást, miközben csak az jár a fejünkben, mikor és hol tudunk újra egymásnak esni, hogy Benedict ne vegye észre. Hát nem nevetséges? Mindenünk megvan, minden a világon, mégis senkik vagyunk egymás nélkül - szétbontom a karjaimait, a cigarettám elégett, elnyomom, közben téged figyellek, a torkom összeszorul, de a szememben nincs fájdalom, mert sohasem mutatom ki a fájdalmat; az végzetes hiba lenne.