Sosem sikerült megértenem a szüleimet. Ahogy idősödtem, úgy vált még zavarosabbá a kép. Egyre csak meg akartam találni a mögöttes indokokat, amely ilyen borzalmas tettekre késztette őket. Próbálták ők a maguk őrült módján megmagyarázni, de ez nekem nem volt elég. Miért ritkítottuk a saját társainkat, akikkel inkább együtt kellett volna dolgoznunk? A gyermekükként mindenhova magukkal vittek, így láttam mindenféle, mások számára elképzelhetetlen dolgot a kínzástól a hidegvérű, gyors gyilkosságig. Az elképzelhetetlen nem feltétlenül ezekben rejlett, hanem abban, akikkel szemben végezték ezeket. Felnőttek, idősek, gyerekek, ahogy múlt az idő, ők egyre kevésbé válogattak. Nem érdekelte őket, hogyha épp az anyja csecséről kellett leválasztani őket, vagy ha már járni is alig bírtak, egyre ment: végezni kellett minddel. Nem egy mindennapi gyermekkorom volt, az már szerintem evidens…
Legnagyobb pechjükre én is elértem a magam rebellis korszakába. Egyre többször fordultam az akaratuk ellen, de a neveltetésemnek köszönhetően ugyanúgy csináltam mindazokat, amiket ők is. Egy kivétellel, hogy én nem öltem gyerekeket. 15 éves koromra igazi kis szadista vált belőlem, és akármennyire sem értettem a miértjét, élveztem a gyilkolást – és mit ne mondjak, egész jó voltam benne. Mi több, néha még a szüleimnél is jobb. De volt egy határ, amelyet nem akartam átlépni, hisz a saját gondolatomban az fogalmazódott meg, hogy amíg valaki elér a maga pubertáskorába, addig még talán lehet nevelni, terelgetni, és ebből kifolyólag alakítani az életét, személyiségét. Fontosak az utána történőek is, de az első korai évek mindenképpen meghatározóak – legjobb példa erre én magam vagyok. Már csecsemőkoromban is anyám előszeretettel vitt magával, hogy megfigyeljem apám műveit. Számomra mindennapossá vált a vér, a fájdalom, a sikolyok, és egyenesen szorongtam az elvonási tünetek miatt, ha nem hallhattam vagy érezhettem át őket huzamosabb ideig.
Egyre többen felfigyeltek a családomra és arra, amit műveltünk. Amíg csak egy maréknyi emberről volt szó, nem volt különösebb probléma, könnyűszerrel elintéztük őket. Aztán ahogy egyre és egyre jobban gyűltek az ellenségeink, minden nehezebbé vált. Hosszú időbe telt, ezt tudom, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem járható út. Akármennyire is élvezem azt, amit csinálunk, mi csak négyen voltunk, szemben a világgal. Az ellenoldali felállás valahogyan jobban csábított. Ha valahol kiélhetem a szadista hajlamaimat, de nem kell minden lépésemet 360 fokos figyelemmel kísérnem, az szerintem bárki számára előnyösebbnek tűnik. Így hát végeztem a szüleimmel – groteszk, felismerhetetlen módon - és úgy állítottam be a helyszínt, mintha mi magunk is odavesztünk volna Éponine-nal. Változtatnunk kellett kicsit magunkon, és el kellett tűnnünk legalább egy kis időre – hogy ez pár hónapot, vagy évet jelentett, azt magunk sem tudtuk. De a lehetőség gyorsabban kínálkozott, mint azt bármelyikünk merni remélte volna.
A gyakorlott szemeket nem tudtam megtéveszteni. Egy olyan szemet, amely már látott az én művemhez hasonló szörnyűségeket és tudta, mire ment ki a játék. Bújkáltunk egy ideig, de ő mindvégig tudta, hol és merre járunk. Ránk talált, de ahelyett hogy befejezte volna azt, amit a kovenje kívánt, inkább magához vett minket. Meglátott bennünk valamit, amelyet a saját maga hasznára fordíthatott. Lucifernek hívta mindenki, aki ismerte. Eleinte én magam is, csupán az iránta adódó tiszteletemből és a kezdeti halvány félelmemből. De azóta már évek teltek el, és nem vagyok hajlandó ezen a nevén szólítani őt. Ő volt a főnök, én lettem a jobb keze – azonban egyikünk sem volt jobb vagy rosszabb a másiknál. Amely az egyikből hiányzott, a másikban épp hogy csak szemet nem szúrt. Azaz de, szúrt az rendesen - hogyha rajtunk múlt.