pártállásom: semleges

Gyerekkoromban még naivan azt hittem, hogy óvónéninek lenni könnyű. Azt hittem ez lehet a világ legjobb munkahelye és soha egy pillanatra sem inogtam meg ebben. Egészen addig a pillanatig, amíg bele nem kerültem. Semmiképp sem mondanám, hogy utálom amit csinálok, hiszen egyáltalán nem így van. Egyszerűen csak nehéz, rengeteg figyelmet és ébrenlétet igényel. Amikor a szülők arról panaszkodnak, hogy jaj milyen nehéz ez nekik otthon az egy szem gyerekükkel, szívesen felajánlanám számukra a munkahelyem csak egyetlen hét erejéig. Hogy milyen is az mikor egyszerre tizenöt gyerkőcöt kell figyelni, minden egyes apró mozdulatot, hangot, vagy éppen csendet. Mindegyikkel foglalkozni, tizenötfelé szakadni, rohanni, együtt sírni, együtt nevetni, mesét olvasni, megetetni. Mindent aminek egy szülő meg kell, hogy feleljen de legrosszabb esetben is maximum két gyermek számára. Ennek a számnak többszöröződését már sokkal nehezebb elviselni. A folytonos és soha el nem múló aggódás amikor belépek az óvodába, majd a megkönnyebbülés mikor elhagyom azt. Imádom a gyerekeket, bánni is tudok velük, ők is imádnak engem, de mindenki elhiheti, hogy ez nem egy könnyű feladat. Idegileg tesz tönkre anélkül, hogy te magad észrevennéd. Aggódásban és félelemben élni nem jó. El sem tudom képzelni mit éreznék, vagy hogyan tudnám elviselni ha például egy aprócska lélek élete száradna a lelkemen. Azért mert csak egy pillanatra levettem róla a figyelmem, hogy valaki mást istápoljak, vagy mert az illemhelyre kell mennem és nem tudom tovább tartani... Vagy mert rosszul aludtam a sok idegeskedés miatt. Néha úgy érzem, hogy kell egy kis szünet, hogy valami mást kell keresnem. Még harminc sem múltam és máris kezdem úgy érezni, hogy végem.
- Lexi néni, Lexi néni! - A gondolatmenetemből kirángatva, Melanie már húzza is a kezem, hogy menjek vele. Kíváncsian lépkedek utána, vajon mit ügyeskedett ezúttal? - Nézd, ezt neked rajzoltam! - Már nyomja is az orromba a papírt, amin egy kislány, feltehetőleg Mel és egy nő, feltehetőleg én, áll kézenfogva. Az ilyen pillanatok azok, melyek a szívemet melengetik és próbálnak meggyőzni arról, hogy talán mégsem tévesztettem pályát annyira. Talán van még itt esély, csak hozzá kell szoknom. - Köszönöm, csillagbogár. - Felelem a lánynak egy kedves mosoly kíséretében, minek köszönhetően ő megölel. Nekem pedig a szívem szakad meg a kislányért, akinek szülei alkoholisták és a hét szinte minden napján elfelejtenek érte jönni. Melanie nem egyszer jött be hozzánk zúzódásokkal, sírva, én pedig nem egyszer jelentettem már az ügyét a gyámügyiseknek. Nem tesznek érte semmit. A lány már engem tekint anyjának, ha tehetném bizisten örökbe is fogadnám. Mondjuk ami késik nem múlik...
- Ááááá! - A visítás hallatán úgy ugrok fel, mint egy anyatigris, szinte azonnal a baj forrását keresve. Amíg azt meg nem találom, szinte minden lehetséges baleset felvillan a szemeim előtt. A hangokra extra érzékeny vagyok, olyannyira, hogy még álmomból is képes vagyok felugrani és azt hinni, hogy valami baleset történt. Még akkor is ha az a bizonyos hang odakintről jön egy vidám ifjúsági csapat ékszakai bulizásából... Az ablakom alatt. Ez talán a legrosszabb része annak ha egy óriás város központjában helyezkedik el az ember. Viszont valahol féltékenység is bújkál bennem. Szívesen lennék még az a tinédzser aki a húgával együtt bulizza át az egyetemi időszak szinte minden egyes éjszakáját. Évekkel ezelőtt még sokkal lazább voltam, emiatt húgom sokszor harap is, hiányolja a régi Lexit akire legjobb barátjaként tudott tekinteni. Folyamatosan arra ösztönöz, hogy változtassak, hogy menjek el tanulni, hogy dolgozzak egy bárban, igazából bármit, csak szabaduljak. De vajon nem vagyok túl idős? Nem késő ehhez már?