Violet && Tatiana

I survived because the fire inside me burned brighter than the fire around me

Elegem van mindenből, legfőképpen az idióta fiatal boszorkányokból, akik azt hiszik, hogy mindent megtehetnek. Lucius biztos próbál majd lecseszni, amiért ilyen kemény voltam velük. De ha ennyire nem tetszik neki a rendszer, akkor tanítson ő. Én anélkül is megvagyok és köszönöm szépen a terveimet elérem. Persze ez mind apró gondolatfoszlány a fejemben, hiszen az elmém nagy részét a fájdalom tölti ki. Mi a francért kellett feloldanom újra a pecsétet? Persze az erőm segítségével így is elláttam volna a bajukat, de egy kis demonstrációt akartam tartani. Túl lőttem a célon, minden szempontból. Ezért is jöttem a zöld boszorkányhoz. Tudom, hogy ő az egyetlen, aki segíteni tud a bajomon vagyis csak róla tudok, hogy készít különböző főzeteket. Fél szemmel látom, ahogy föl-le futkározik a lakásában. Ha lenne elég erőm talán még meg is dicsérném a kellemesen berendezett kis fészket. Igazi boszorkány tanya az otthona, ami megnyugtatóan hat elmémre.
- Hogy az a ... - kezdtem volna szitkozódni, ahogy a sebemre helyezte a növényeket. De mielőtt folytathattam volna sziszegve tettem kezem az övé helyére, ahogy kérte. Természetesen ezzel csak az időt akarja húzni. Régen én is éppen ezt tettem, miközben össze forradt a sebem. Most nem sikerült egyedül ellátnom és hegesedni sem akar igazán, bármit csinálok. Hallom a kérdését, de össze kell szednem minden erőmet ahhoz, hogy értelmes válasz jöjjön ki a számon.
- Ez lehetett a negyedik alkalom... talán... - félig hangosan gondolkodom hosszas levegővételek közepette. Biztos vagyok benne, hogy a negyedik alkalom volt. Nem sűrűn teszem ezt, amit a hosszú évek bizonyítanak a legjobban. Valamit kell kezdenem a pecséttel, talán újra formálni, hogy kevésbé legyen ártalmas az egészségemre. Egy biztos. Szükségem van rá, ahogy arra is, hogy néha napján feltörjem. Látom, amint a jól bevált mozsarat magához kapja és a megfelelő főzetet készíti. Ha nem lennék ilyen szar állapotba biztos hangosan felnevetnék, így csak egy apró mosolyt csikarok ki magamból. Megrázom a fejem konkrét válasz előtt.
- Nem ígérhetek olyat, amit nem tudok betartani - adok hangot a véleményemnek, miközben pontosan tudom, hogy az következő alkalommal ennél is súlyosabb lesz a helyzet. Akár az életembe is kerülhet a következő feltörés.
- Előbb állítsuk el a vérzést, aztán beszélünk a többiről - teszem hozzá jelezve számára, hogy nyitott vagyok egyéb alternatív megoldásokra is. Nagyon remélem, hogy a segítségemre lesz abban, hogy egy kis változtatást eszközöljek a mintán. Muszáj használnom az erőmet, de nem eshetek túlzása. Azzal ellent mondanék az ősöknek, melyek az erőmbe kerülhetnek. Nem foszthatnak meg attól, ami megkülönböztet az összes többi szánalmas embertől.

Violet && Tatiana

I survived because the fire inside me burned brighter than the fire around me

Most már tudom, hogy nem kellett volna ilyen messzire elmennem, mégis kénytelen voltam megfékezni azokat az idiótákat. Lesz hozzájuk még egy két keresetlen szavam az edzéseken. Előre látom, hogy jól megdolgoztatom őket és direkt egy csapatban lesznek. Nem szeretem az ilyen rednbontásokat, a koven nem erről szól. Egységben az erő. Ezt kellene megérteniük, hiszen erre képzem ki őket, legalábbis a töbséget. Luciusnak szüksége van egy csapatra, akivel az erejét fitogtathatja, míg én ennél sokkal többet szeretnék. Hatalomra van szükségem, hogy apránként bennük is elvessem a lázadás magját. Elegem van belőle, hogy egy vámpír irányít mindent és a drága első boszorkányok semmit se tesznek ez ellen. Ha kimondatlanul is, de az ő alárendeltjei vagyunk. Mindezek a képek csak homályosan élnek elmémben jelen esetben, hiszen a forradás okozta fájdalom mindent elnyom. Egyre nehezebben veszem a levegőt hála a vérveszteségnek, bármennyire is próbálom tartani magam kicsit összerogyok az ajtaja előtt. Morgásomat követően résnyire nyílik az ajtó, így egyből szembe találom magam a félénk boszorkával, akinek elég jó híre van. Még sosem találkoztunk igazán, csak hallomásból ismerem és a főzetei egészen jók. Szükségem volt a segítségére, hogy elálljon a vérzés és gyorsabban gyógyuljon a seb.
- Kö...szö..nöm - hatalmas erőlködések és levegővételek árán nyögöm ki az invitálására és segítségére. Feltehetőleg a nappalijába tessékelt, bár szemeiem előtt egyre nagyobbak a fekete körök. Egy kis mosoly bújkál a szám sarkában látva a sötétséget, ugyanakkor kínomban szívesen felnevetnék, hiszen tudom, hogy ezek mind csupán az ajulás előtti állapot velejárói. Hallom a hangját, végig száguldoznak rajtam a kérdései, ha jobban lennék biztos felnevetnék rajta, de most csak megrázom a fejem, miközben óvatosan megfogom a bal kulcscsontom hátha azzal eltudom állítani a véezést. Felesleges cselekedet, de jobbnak tűnik mint a semmi. Közben ő felém tolja a fotelját, amit készésgesen el is fogadok, elengedve magam bele is huppanok. Valószínű, hogy az azúr fotelja vérvörösre festődik, hogy aztán bíbor nyomot hagyjon maga után. Így sokkal kényelmesebb az állás jó sok erőt kivett belőlem. Felnézek rá, hogy a lehető legjobban össze szedve a gondolataimat elmagyarázzam neki.
- Egy pecsét, mondhatni átok, ami elnyomja a bennem lévő mágia nagy részét. Én tettem magamra évekkel ezelőtt - felszisszenek, ahogy belém nyilall a fájdalom, két hatalmas levegővétel után megpróbálom folytatni - Képes vagyok feloldani és elzárni azt. A forradás sosem múlik el igazán. Nem akar elállni a vérzés - az utolsó szavakat már csak suttogom, miközben félre húzom a ruhám pántját és a hajamat, hogy ha szeretné megtudja vizsgálni az égett területet.
- Van rá valamid? - teszem fel a kérdést pár perc csend után. Kezdek kifogyni a szavakból, minden egyre tompább ahogy az álsötétség átveszi a hatalmat a testem felett. Ugyanakkor a fájdalom nem csillapodik, érzem, ahogy egy újabb csepp vér fut végig a testemen. Kifutunk az időből.

Violet && Tatiana

I survived because the fire inside me burned brighter than the fire around me

Egyetlen ünnap volt a boszorkány rítusok közül, amit ki nem állhattam. Szent Iván éj. Ilyenkor legrövidebb az éjszaka és a sötétség nem tud úgy kibontakozni. Ezt a napot lehetne nevezni a gyengepontomnak, hiszen ilyenkor érzem a legkevésbé a bennem munkálkodó erőket. Túlságosan hosszúvá nyúlik a nap, mely olyan meggondolatlan tettekre sarkall, melyeket próbálok elnyomni magamban. A koven az első számomra, így arra ösztönzöm a fiatal boszorkákat, hogy ünnepeljük meg ezt a jeles éjszakát. Az undorom és az utálatom próbálom elnyomni magamban, hogy ne lássanak gyengének. Az ő szemükben erősnek kell maradnom. A Kúria kertjében hatalmas tábortüzet rakunk, hogy a tűzbe dobáljuk kívánságainkat. Körbe táncoljuk a tábortüzet kérve az őseink szellemét, hogy segítsének vágyaink teljesülésében. Az ősi elemek erejét is kérjük áldjanak meg minket, hogy munkák eredményes legyen. Míg a tűz szunnyadni látszik a koven tagjai egymást segítve gyakorolni kezdik a képességeiket. A mai este folyamán csak nézője vagyok az eseményeknek, a szertartás levezetését követően a háttérbe húzódtam. Nem állt szándékomban a mai nap folyamán bármit is tanítani nekik, inkább hagyom hadd bontakozzanak ki. Aztán az események felgyorsulnak, ahogy két egymással rivalizáló warlock szóváltásba keveredik, ami hamar átvált harcba. Fogalmam sincs hogyan jutottunk idáig, az agyam teljesen átkapcsolt. Gondolkodás nélkül oldottam fel a kulcscsontomon lévő pecsétet, hogy szabad teret engedjek az igazi erőmnek. Hagytam, hogy a sötét enegriák magukba szippantsák a két gyermeket, hogy aztán a magasba emelve tanítsam őket móresre. Ahogy az életükért könyörögnek, megígérve, hogy töbet ilyen nem fog előfordulni egy apró mosolyra húzódik az ajkam. Remek. Könnyedén engedem el őket, hogy a földre zuhanjanak kisebb sérülésekkel.
- Mindenki menjen a hálókörletébe vagy haza. Mi egy család vagyunk, akik támogatják egymást. Többet ilyet nem akarok meglátni. Megértettétek? - hangom haragtól telt, mire csak egyöntetű igen fut végig a társaságon. Egy halk shaj hagyja el ajkaimat, mire a fájdalom veszi át az uralmat a testem fölött. Az erőm egy részét újra vissza zárom, de mintha minden egyes alkalommal egyre kisebb szeletét tudnám irányítani. A frissen felszakított sebből ömlik a vér, ami vörössé festi ruhám színét. Nem fogok boldogulni egyedül, segítségre van szükségem. Mintha kiesett volna az idő és mire megint magamhoz tértem már az ajtaja előtt álltam. Egy kis tábla jelzi, hogy nincs ügyfélfogadás, de azzal mit sem törődve verni kezdem az ajtót. Érzem a résekből kifolyó füst szagát, amiből pontosan tudom, hogy a lakásban tartózkodik. Reménykedni tudok, hogy ajtót nyit, míg én egyre kevesebb erővel a félfát támasztom.
- Nyisd ki az ajtót - dörömbölök megint egy morgással megspékelve. Most nem tudok udvariaskodni, ahhoz túlságosan éget a sebem.