Ha a boszorka fejébe látnék, először is, kinevetném. Őt, Jessamine-t, aki olyan idős, olyan bölcs, olyan fantasztikus boszorkány és annyi mindent tud az életről, a hatalomról, a természetről és annak ajándékairól, törvényeiről... Jessamine-t, aki szerint a családom átokként tekint a képességeimre, aki talán mégsem ismeri annyira Krakowski vadászait, mint hiszi. Ugyanis az anyám volt az, aki el akart nyomni engem, és, bár ez új információ volt számomra, egészen más megvilágításba helyezte a történteket, és Marzena viselkedését, gondolatait, tetteit és szavait. Marzena, a boszorka, az anyám volt az, aki félt tőlem, nem az apám, aki minden természet adta erejével támogat engem, amióta az élete része vagyok. Hasonszőrű akart elnyomni, nem pedig azok, akiknek valóban félniük-, és tűzzel-vassal üldözniük kellene.
Ha a fejébe látnék, foggal-körömmel védeném a családomat, az embereket, akik felneveltek, akik mellettem álltak, akik megvédtek, akik akkor is szerettek, amikor nem voltam épp szerethető.
De nem vagyok képes a banya fejébe látni, így nem is utálhatom a helyzetet még jobban, mint, amennyire már amúgy is teszem.
Bólintásom az övének tükörképe. Ebben egyetértünk, és megegyezünk. Amikor azt mondja, hallotta mi történt – Marzenával, aztán az erdővel -, felvonom egyik szép ívű szemöldökömet. Ha hallotta, hát miért igyekszik annyira a felszínre hozni az erőmet, miért akarja oly’ annyira a pokolban tudni magát? Azt a pusztítást talán még ő sem tudta volna visszaszorítani, megzabolázni, elfojtani és megállítani. Hiszen én magam, az okozójaként sem voltam képes rá!
- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – most már én sem kiabálok, sőt, a hangom hideg és halk, mint egy éles jégszilánk. Komolyan kérdezem, és kézzelfogható, hihető választ várok, mert engem nem fog megvenni olyan nyálas, szívhez szóló dumával, hogy mert Ő bízik bennem, mert Ő hisz bennem – ez az egész nem hit és bizalom kérdése.
- Nem könnyebb – javítom ki -, hanem helyes döntés – most lehet, hogy úgy tűnik számára, hogy félek attól, ami bennem lakozik, de nem így van. Én a következményektől félek. Attól, amit még magamnak sem igazán merek bevallani: hogy olyanná válok majd, mint, amilyen az anyám volt, akit megrészegített és magával ragadott a mágia, a sötétségbe rántotta, és csupa rossz dologra akarta-, és használta is a természet adta ajándékot. Ezt persze nem kötöm a nő orrára, és én magam is elhessegetem a puszta gondolatot magát.
- Aha – bólintok egykedvűen, és elfordulok Jessától, a kisváros felé pillantok. Még vagy egy napi járásra van innen, és a Nap pár óra múlva elkezd leereszkedni az égen, az idő pedig még hidegebbre vált, és akkor már fele ilyen kellemes sem lesz a közös kis sétánk. – Menjünk – pillantok vissza rá a vállam fölött. – Egy vámpír tizedeli az embereket – emlékeztetem a nőt, hogy mi amúgy nem azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk – és ezzel egyidejűleg elindulok, neki pedig muszáj lesz velem jönnie, mert innen már egyikünknek sincs visszaút. Valószínűleg Jessamine legnagyobb sajnálatára.
Ez is a teszt része: egy bizonyos pontról kell elindulnunk, és, ha nem megoldható a tömegközlekedés, akkor bizony más módon kell eljutni az adott helyszínre, ahol meg kell ölnöm a bestiát. És most úgy hozta a sors, hogy a hegyekben kell végigmasíroznunk, az év egyik leghidegebb szakaszában. Aki kitalálta, nyilvánvalóan okkal tette: a tűz, bár felolvasztja a havat és a jeget, a hideg néha mégis olyan, mintha elnyelné a fényét, és a melegét. Éppen csak azt nem vette számításba a bizottság, hogy nem óhajtom használni az erőmet a vadászat során; ettől persze nem kényelmesebb, vagy kellemesebb a fagyos szél, a lábszárközépig érő hó, és a hideg idő.
Amikor szürkülni kezd, sátrat bontunk.
- Ez nem igazán a te tereped, ugye? – kérdezem Jessát, aki nem épp olyan embernek tűnik, aki kedvtelésből erőkben sétálgat, és kempingezik a szabadidejében; ő sokkal nagyvilágibbnak tűnik, valakinek, akit egyszerűbb a metropoliszok fényeiben elképzelni, mint itt, a fák között.

A napok hetek sűrű és hideg folyamává lényegültek. A nappalok egyre rövidebbek lettek, az éjszakák pedig egyre hidegebbek, míg a fák haldokló, barnás levelei a földre hullottak, és füstös, eső illatú esszenciával öleltek magukhoz az ősz utolsó, meleg napsugarai. A Lengyel Tátra késő ősszel, kora télen már-már teljes, hideg, ezüstszürke és vakító fehér pompájában tündököl, míg a fű a völgyekben még most is sötétzöld és sűrű, az apró települések, és városkák pedig úgy ragyognak éjszakánként, mint egy-egy ékszeres dobozka.
A tény, amikor apám közölte velem, hogy az első, igazi vadászatomra nem mehetek el egyedül, olyan volt, mintha csak nyakon öntött volna egy vödör, jéghideg vízzel. Azt hittem, mostanra elnyertem a bizalmát. Ha nem is azzal, hogy iskola elsőként végeztem az évfolyamon, akkor azzal mindenképpen kiérdemelném a belém fektetett hitét, hogy nem mentem el az Államokba anyámmal. Hogy hűséges voltam. Hogy maradtam. Akár az életem árán is. Soha nem árulnám el a családomat, és nem hoznék rájuk szégyent, nem hiszem, hogy az első adandó alkalommal bajom esne, beharapnának, vagy, rosszabb esetben, meghalnék. Nem. Az anyám nagyhatalmú, erős boszorka volt életében, meg akart ölni, ha meg tudott volna – de nem tudott.
Naivan azt hittem, hogy már rég bizonyítottam a rátermettségemet, de úgy tűnik, hogy ennél nagyobbat aligha tévedhettem volna. Ez pedig elkeserít, és csalódott vagyok, és meg sem tudom mondani, hogy kire haragszom jobban: az apámra, amiért nem hisz bennem, vagy magamra, amiért – valahol, valamikor – okot adtam a bizalmatlanságra, vagy arra, hogy megkérdőjelezze a képességeimet és a tudásomat.
Jessamine üvölt velem, megint. Mióta eljöttünk Lublinból, hogy én levadásszam a vámpírt, amelyik rettegésben tartja az itteni falvakat, ő pedig azért, hogy felügyeljen engem, párszor már megtörtént ez – bár, őszintén megvallva, nem igazán értem, hogy miért olyan fontos ez neki, miért érdekli annyira. Én pedig csak bólogattam, karót forgatva ujjaim között, vagy egy fenyőnek támaszkodtam, vagy belerúgtam egy kavicsba, vagy hóbuckába.
Egészen idáig nem foglalkoztam vele. Nem akartam beszélni vele, nem akartam vitatkozni vele, nem akartam, hogy a bőröm alá másszon, vagy a fejembe, a szívembe akarjon látni.
- Elég! – valósággal kirobban belőlem a hang, hosszan zengő visszhangot hagyva maga után, még sokáig csengve fülemben. Egy tapodtat sem mozdulok, és megvárom, hogy felém forduljon, rám nézzen, és figyeljen rám. – Arra még nem gondoltál, hogy oka van annak, hogy nem engedem szabadjára – egy pillanatra elhallgatok. A Poklot – ezt akarom mondani, de pillantásomat elkapom róla, és kissé lesütöm, majd a távoli hegyormokat fürkészem. – Az erőmet? Van fogalmad róla, hogy mi történt, amikor a legutóbb megtettem, hm? – csak most vájom újra acélszín pillantásomat az ő óceán kék lélektükreibe. - Hallottál róla? Elmesélték? Azt hiszed, hogy csak azért, mert boszorkány vagyok, nem tudok élni, és túlélni a hatalmam nélkül? – halkan és röviden nevetek. – Mert, ha igen, akkor nagyot tévedsz. Tudod – vagy, legalábbis azt hiszem, hogy tudja, tudnia kellene -, talán a mágia nem minden.