· Idegen dallamok ritmusára mozdul a fiatal, mégis roppant mód idős warlock teste a villódzó fények ölelésében. A fényeket ezalkalommal nem a fivére rángatja, ő otthon pihen. Ellenben vele, akit tudásszomja abszurdabbnál abszurdabb helyzetekbe ránt. Épp úgy rántja, mint ahogy a zene buja ritmusával szinkronban rántja magához egy nő, vagy férfi, háttal csapódik a testnek így ő maga sem tudja hirtelenjében. A gyengéden fűszeres illat épp úgy tartozhat egyikhez, mint másikhoz. ·

Azt mondják, hogy csak akkor láthatod igazán a csillagokat, ha elsötétül az életed. De mi nem láttunk aznap csillagokat, számunkra már nem volt remény, csak a viharfelhőkkel menydörgő ég. Ó, bárcsak. Még az sem, csupán sziklák az anyaföld gyomrában. A szülőföldünktől a Holland Királyságig kúsztunk, onnan egy hajón megbújva a néhai kolóniákig, majd délre tartottunk volna.
Miért is gondoltuk, hogy van esélyünk? A Vatikán legképzettebb vadászai voltak a nyomunkban heteken át. Ott lihegtek, mert személyessé tettük. Mert kiképeztek minket. Mert mi boszorkányokként az ellenség orra alatt bújtunk el, míg ők a felszentelt vadászaikká tettek. A függetlenné vált kontinens déli részéig már nem jutottunk el, kelepcébe csaltak és egy barlangrendszerben temettek el, végtelen sötétségbe burkolva a saját életük árán. Az utolsó lélegzetemig azt gondoltam, hogy találok kiutat, de a csuklóimra tekeredett kötelek egyre csak mélyebbre vágtak, míg végül kimerülten zuhantunk együtt a porba. A sötétség engem tartott életben. Én pedig Őt.

· Levegőre van szüksége. Nem oxigénre, az alkoholmámorban úszó tömeg pulzálása kiszorítja az oxigént. Szimplán csak levegőre. Ezt pedig megadja neki a puszta tudat, hogy kint lehet az éjszakában. Hogy emberek lihegnek körülötte. Hogy mindenki zavaróan közel van, minden zavaróan fülledt, hangos, fémes, új… idegen. Ez a rengeteg impulzus érezteti vele, hogy él. A táncpartnere karakán módon ragadja meg a csípőjét és maga felé fordítja. Ő nagyot nyel, hisz nem tudja, mit kezdjen a nővel. Idegen számára minden mozdulat, aztán mégis a ritmusra bízza magát, azzal együtt mozdul. Így már látja, jóval magasabb a partnerénél. A természetes szépségű kishölgy tenyere pedig arcátlanul szalad fel az ő belsőcombján. Épp ott érinti meg, ahol Timsh atya és sokan mások annyiszor. Túl sokszor az ikeröccse helyett is őt. ·

Brunon kívül sosem kötődtem érzelmileg igazán senkihez. Képes voltam bárkit és bármit szempillantás alatt kivágni az életem lapjáról, hogy magunkat biztonságban tudhassam. Ott volt például Hilda. Alig töltöttünk el vele két évet, alig voltunk nyolc évesek, amikor a távolból végig néztük, ahogy boszorkányság vádjával egy farönkhöz láncolva a vízbe fojtják őt. Valóban volt mágia a vérében, csupán egy kevés, de volt, a felmenői tanításait pedig hűen őrizte. Befogadott minket az utcáról, sajátjaiként nevelt. Az egyetlen bűne pedig az volt, hogy kenőcsökkel kereskedett és gyógynövényekkel gyógyított másokat. Sosem álltam még olyan egyenes háttal, mint akkor, amikor a halálát végig néztem az ikertestvéremmel mellettem. Ösztönös reakció volt ez Bruno megtört sírására. Kézen fogtam, határozottan elhúztam onnan, és soha vissza sem néztem. Nem gyászoltam, az agyam automatikusan kapcsolt át a következő üzemmódra, ahol már csak mi ketten voltunk a világban.
De ha valaki, Liesbeth igazán közel állt ahhoz a kötődéshez. Ritkán találkozhattunk a londoni vadászkatedrális udvarán piknikezve, de ő is épp annyira kedvelt engem. Sosem felejtem az utolsó szóváltásunkat, amikor az Amerikába vezető hajóút előtt még utoljára megjelentem előtte árnyként. Figyelmeztetett. Érezte azt, aminek a megérzéséhez én túl elbizakodott voltam. A véget. „Kérlek, ne végezd úgy, mint Timsh atya. Árnyékba fulladt, mielőtt kilehelhette volna az utolsó szavait. Ha egy kicsit is számít, akarom, hogy tudd, sajnálom lett volna.”