pártállásom: ellenálló

Sötét éjszaka kerekedett a tó melletti erdőben. A Hold csillagként tündökölt az égen, teljes kövérségében, mikor tisztogatni indultam. Bastien csatlósai ilyenkor az erdő legmélyebb bugyraiban táboroztak, várták áldozataikat, kiket megölhetnek, vagy ami még ennél is rosszabb, táborukba emelhetnek. Bastien a legősibb vámpír, aki mesterséges úton vált azzá, ami. Ezt már tudtam gyermekként is, mikor az apám nagy bőszen mesélte vadász történeteit. Azt hittem mind csak mese, de nem mese volt, apám élt, mikor Bastien átváltozott, talán még jóban is voltak. Ki tudja? De a világ azóta elkorcsosult. Már semmi sem szent, az ember behódol, vagy meghal. Sosem osztottam ezeket a nézeteket és ezért léptem apám nyomdokaiba. Most az én kezemben az ezüst lövedékes fegyver és a karó. Az én kezemben a jövőm. Élek, vagy halok. Rajtam áll. Harcolni fogok, míg az életem hagyja, ezt a fogadalmat tettem. Harcolok azok ellen, akik Bastien nézeteit követik, akik szerint egy halandó élet játék. Mindet megtalálom. Lemészárolom!
Egy jó órája bolyongtam az erdőben, mikor neszre lettem figyelmes. Betáraztam ezüsttel, felhúztam a puskát és vártam, mikor süthetem el. Meg is jelent az áldozatom, egyből a szívére céloztam. De lassú voltam és figyelmetlen. Mögülem ugrott ki egy szörnyeteg és rám vetette magát. Minden erőmből próbáltam levakarni magamról és végezni vele, de a földre kerültem. A pillanat töredék része alatt véste belém fogait, szinte feljajdulni sem volt időm, majd csend kerekedett. Még egy pillanatra felültem és körülnéztem. Nem volt körülöttem senki. A fájdalommal maradtam magamra, ami oly’ módon hasított a mellkasomba, hogy azt hittem nekem ott és akkor végem. Majd minden elsötétült és nem hallottam semmit. Itt a vég, csak erre tudtam gondolni. Most egészen biztos meghalok. Egy farkas volt. Nem. Egy szörnyeteg.

Túl éltem és két héttel a történtek után kétszer olyan jól éreztem magamat, mint előtte. Habár a támadásnak nyoma maradt a mellkasomon, más nem emlékeztetett rá. De zavaros volt minden. Tudtam, hogy ha megharap egy vérfarkas két opció lehetséges. A végleges halál, vagy az átváltozás. Így nem is csoda, hogy kivert a víz minden percben, mikor a hallásom élesebb volt és a kontaktlencsémre sem volt többé szükségem, amit addig használtam. Rosszul voltam magamtól és a tudattól, hogy mivé válhattam. A Holdtöltétől pedig egyenest elfogott a pánik. Új volt ez az egész és próbáltam nem is foglalkozni vele. Éltem az életemet továbbra is és eljártam vadászni, minden este. Ezúttal egy személyre vágyott a fogam, arra, aki megkeserítette az életemet. De nem találtam, talán menekült előlem, talán csak én voltam figyelmetlen. Egy biztos, tökélyre fejlesztettem az állóképességemet is és a vadász ösztöneimet is. Előnyt formáltam a kialakult helyzetből és sokkal jobban elkezdtem edzeni magamat. Gyakoroltam. Volt, hogy galambok látták a kárát, volt hogy üres üvegek.
Az első átváltozásomat követő hetekben úgy éreztem itt a vég. Kezdtem bekattanni, ugyanis a bizonytalanság folyton-folyvást ott lebegett a fejem felett. Hogy nem emlékszem mit csináltam a másik állapotomban, nem tudom kit bántottam, vagy kit nem. Ez a bizonytalanság rányomta bélyegét az életemre, nem vágytam társaságra. Egyszerűen jobb és könnyebb volt egyedül, mint közösségben, vagy párkapcsolatban. Végül a kegyelem döfést egy sorstárs hozta meg. Egyik este, mikor az erdőben jártam ismét, sikolyokra lettem figyelmes. Egy nőt kerített markai közé egy Bastien -hoz hasonlatos vámpír. Mire odaértem, már a vérét itta és a látványtól még a gyomrom is felfordult. Előrántottam egy karót a lábam szárán lévő zsebből és rávetettem magamat. Egyenesen a szívébe döftem a fakarót, majd elrántottam áldozatától. A földre rugaszkodva álltam meg, majd valami olyasmi hagyhatta el a számat, hogy – Elment az eszed, te nő? –, ugyanis elég csúnyán pillantott vissza rám a hölgy. Aztán már nem is emlékszem hogyan, de eljutottunk a névcseréhez is és megtudtam, hogy hívják. Beszélgettünk, sokat. Elmondtam neki, hogy mi, vadászok, továbbra is azért vagyunk, hogy az embereknek nyugta legyen az efféle szörnyetegektől. Persze azt nem említettem meg, hogy több mint egy hónapja én is közéjük tartozom. Az teljes sokk lett volna neki, így a végére. Elég volt ezt kihevernie. Továbbá elláttam a sebét is szakszerűen és haza kísértem biztonságban.
Utána valahogy sokszorozódtak az események, mert nem volt időm arra gondolni ami velem történt. Caroline-ra összpontosítottam, mert valahogy minden áron szeretett volna segíteni és hozzájárulni a munkánkhoz. Én magam sosem verődtem csapatba, pedig köztudott, hogy a vadászok nem járnak egyedül. Így valahogy örültem is a dolognak. Úgy voltam vele, most talán végre mellettem is lesz valaki, akivel vadászhatok. Azonban volt egy kis bökkenő, méghozzá, hogy nem tudta megóvni magát. Ezen pedig sürgősen változtatni kellett valahogyan. Így, vagy úgy. Persze Ő is vágyott arra, hogy kiképezzem, így nem volt nehéz, nem kellett külön az engedélye. Elkezdtem beavatni a dolgainkba és az edzés menetét is elárultam, amit személyre szabottan otthon is eltud végezni. Persze készségesen felajánlottam, hogy nálam is gyakorolhat. Még pár kölcsön fegyvert is biztosítottam neki mindehhez bízva benne, hogy egyik éjszaka majd nem fordul ellenem, ha elő jönne az állatias énem. Ugyanis továbbra sem árultam el neki mi vagyok. Magam előtt is szégyenlem, nem hogy más előtt. Ráadásul milyen fényt vetne a vadászokra ha ez kiderülne?! Továbbá óva intettem egyelőre a terepen való tartózkodástól. Jelen pillanatban pont elég kielégítő, ha csak az infó áramlik közöttünk. Amíg nem tudja magát megvédeni, jobb ha nem vadászik. Bár tudom, egyszer ennek is eljön az ideje, túl makacs ahhoz, hogy a háttérben maradjon.