Gazdag polgári családban születtem Angliában Edward és Marie-Anne Wells első fiú gyermekeként. Apám ragaszkodott a kifogástalan neveltetéshez, a nagy utazásokhoz, amelyek során megismerhetem majd a világot. Bár anyám mindentől óvni kívánt, ám túl kíváncsi gyermek és kamasz voltam, így apámra hallgattam, hosszú ideig olyan is akartam lenni mint ő. Talán minden kisfiú az apjára akar hasonlítani, én sem voltam különb másoknál, s úgy vélem, ez így is van rendjén.
Ám amikor egyetemre küldtek, nem úgy választottam, ahogyan azt apám szerette volna, én pedig makacs voltam és kitartottam az emberi psziché megismerésének vágya mellett. Így ismerkedtem meg későbbi mesteremmel, Sigmund Freuddal, aki egészen lenyűgöző, új és sokak által – mai napig – vitatott elméletekkel állt elő. Bécsben hallgattam az egyik előadását, amely után kiválasztott néhány másik társammal együtt és kikérdezett minket, mégis miért voltunk ott, mit akartunk kezdeni a hallottakkal. Minden szavára emlékszem, amelyet hozzánk intézett: azt mondta gyakornokot szeretne, egy segédet maga mellé, s közölünk valaki talán megfelelő lehetne. A lehetőség, hogy Freud mellett dolgozhatnék egészen magával ragadott – s persze mindegyik másik fiút is.
Őrült versengés vette kezdetét, ám a gyermeteg kiszolgálásban, körül ugrálásban én nem vettem részt. Tanonccá kívántam válni és nem szolgálóvá, a csoporttársaim pedig azt gondolták kiszálltam a versenyből és feladtam. Helyette azonban Sigmunddal társalogtam az előadásai után, eszmét cseréltünk, merengtünk, filozofáltunk, olykor csak hallgattunk, és a parkban sétáltunk. Rajongtam érte, éppen úgy ahogyan kisgyermekként anyámért, majd kamaszként apámért. Osztottam a professzorom gondolatait. Sohasem kért vagy utasított arra, cipeljem a táskáját vagy akár csak a kabátját. Bár felnőtt ember volt hozzám képest, mindig is egyenrangúnak éreztem magamat mellette. Mindig Rowannek szólított.
Hónapok teltek el így, amikor a kis csoport előtt bejelentette engem választ maga mellé. Emlékszem két fiú kikelt magából, s amikor Sigmund rendre utasította őket, dühöngve távoztak. Többé az előadásokon sem láttuk őket. Én egyszerűen csak hálás voltam.
Évekig voltam Sigmund mellett, idővel persze rájöttem, miért éppen akkor és ott keresett maga mellé új segédet, ám a történtek nem az én problémáim voltak, így egyszerűen nem törődtem velük, s nem is zavartattam magamat miattuk, egyszerűen csak kitartottam a professzorom nézetei és elképzelései mellett. Ezt sohasem hálálta meg, élete végén sem. Hogy ez fájt valaha is? Nem, nem hiszem. Másmilyen ember volt, tőle az ilyesmit nem lett volna korrekt elvárni sem.
Huszonöt éves voltam, szinte már öreg apám szerint, amikor megházasodtam Bécsben. Magdalena nem kedvelte sem Sigmundot, sem pedig a pszichoanalízisről szóló elméleteit, és tudtam, hogy nem nézte igazán jó szemmel, hogy én teljes vállszélességgel kiálltam a professzorom mellett, ám valahogy mégis… ezt leszámítva működni látszott a házasságunk. Egészen persze a háborúig, amely úgy látszott elsöpör majd mindent, azonban senki sem sejtette a pusztítás mértékét. Elmúltam harminchét, amikor besoroztak, és emiatt haza kellett térnem Angliába. Sigmundot úgy kellett rábeszélni, jöjjön Londonba, de végül sikerült, s ismerve a későbbi eseményeket, különösen jó döntés volt, ahogyan Magdalena és a fiam, Arthur számára is… Nem viseltem volna el a tudatot, hogy a nácik elhurcolják őket. Vagy éppen Sigmundot.
Bár megkaptam a behívómat, soha nem mentem a frontra. Helyette Amerikába hívtak előadni, ami számomra nevetségesnek tűnt akkor, hiszen háború volt, ám Sigmund ragaszkodott hozzá, hogy a másik kontinensen is megismertessem a pszichoanalízis alapjait szakmával. Ő addigra már beteg volt, ha akart volna sem jöhetett volna velem, így hátra hagytam a professzoromat és a családomat is. Akkor még nem tudtam, soha többé nem látom egyiküket sem. Az előadásom rendben lezajlott, ám ott volt valaki a közönségem soraiban, aki egészen megbabonázott. Carmen olyan volt, mint egy látomás. Emlékszem, azt gondoltam, nem is szabadna léteznie olyasminek, mint ami ő volt. Mégis sóvárogtam a különleges hatalomért, az első perctől, ő pedig sóvárgott a vérem után. Hogy igazából hogyan is történt, az nem világos a számomra mai napig. Talán a véletlen okozta, vagy éppen nagyon is szándékos volt, de mire feleszméltem egy kocsma eldugott sarkában szívtam ki az életet egy férfiból. Sohasem éreztem ahhoz fogható eufóriát, mint akkor, amikor a vér belém ömlött, s éreztem, ahogyan ez élettel tölt meg, s mindez intenzívebbé, ragyogóbbá, vibrálóvá varázsolta a világot. Felfoghatatlannak éreztem, le nem írhatónak, olyasminek ami több volt bármilyen szexuális indíttatáson. Drága professzorom, ezért biztosan elzavart volna. Carmen bár már nem volt olyan, mint egy látomás, mindenre készségesen felkészített, ezért pedig hálás voltam neki. Öltünk, néha a magunk képére formáltunk embereket, akik pontosan ugyanúgy akarták ezt, mint mi. Néhány évtized után azonban elváltak útjaink, s azóta sem kerestük egymást. Éppen úgy, ahogyan a családomat sem kerestem meg soha… azt hiszem, úgy tudták vízbe fúltam az óceánon. Nem számított. Nem azért, mert nem szerettem volna őket, hanem azért, mert már nem ugyanaz voltam, akire szükségük lett volna. Szörnyű veszteségként éltem azonban meg, amikor megtudtam, Sigmund eltávozott az élők sorából.
Az elmúlt közel nyolcvan évben – bevallom – kevés érdekes dolog történt. Leszámítva egy-két érdekes alanyt, akiket megfigyeltem és analizáltam, és persze a természetfeletti „diadalmas” győzelmét Washington D.C.-ben, alapvetően unatkoztam. Természetesen létformámból fakadóan az ölés nem vesztett értékéből, éppen olyan katartikus élmény, amelyet egykori professzorom egészen biztosan szívesen tanulmányozott volna. Ámbár sohasem lehet tudni, mivel hoz össze egy éjszaka során a szerencsém, és talán éppen jól jött, hogy csak sodródtam azon az éjszakán: Lilith, vagyis Camille, túl izgalmas „páciensnek” bizonyul, hogy egyszerűen hagyjam elszökni a tekintetem elől.