hope in the darkness

Sosem állt mögöttem igazi stabil háttér, ennek ellenére nem vallottam magamat problémás szerzetnek. Sokkal inkább voltam egy kis nyíló virág, amelynek túl sok nyelvet adott a jó isten, és nem féltem kimondani, amit gondoltam, de nem estem át egy bizonyos ló túloldalára sem. Ezt viszont nem a szüleimnek köszönhettem. Minden tőlük telhetőt megragadtak, hogy hol ilyen, hol olyan módon megnehezítsék az életemet, de ismerjük a vadon törvényeit: egy állatot nem könnyű betörni vagy megszelídíteni. Nekik sem sikerült engem...

2016.
Rám soha senki nem mondhatta azt, hogy nem vagyok egyedi stílussal rendelkező, modern felfogású lány. Ha valahol bárkinek is keresnie kellett, minden bizonnyal nem a pompom lányok közé kellett sétálnia. Mindig is utáltam azokat a színes szoknyákat, és ösztöndíjra sem pályáztam soha.
Nem, az én helyem a bajkeverők oldalán volt, mindenki tudta, hogy ahol baj van, ott én is ott vagyok. Ne érts félre. Soha nem ártottam senkinek, nem gúnyoltam senkit, nem firkáltam össze az igazgató autóját, és nem írogattam sértegető üzeneteket a mosdó falaira. Az én rosszaságom fogható arra, hogy még fiatal vagyok, valamint hogy a humorom eléggé páratlan. A móka éltet, és ez néha átlök egy bizonyos egyenesen, melyből nem tudok csak úgy visszakanyarodni... már több, nagy hibát követtem el.
- Boldog születésnapot, Barb! - gondoltam magamban, mikor hazaértem, és táskámat egyszerűen a sarokba vágtam. Nem szerettem a szobámban tárolni, és aki ismert, tudta jól, hogy nem a tanulásból fogom életem palotáját megépíteni. Tizenöt évesen egy normális fiatal csak úgy álmodozik, de én nem vehettem ki a részem ebből. Már az is kész küzdelem volt, hogy a másnapot megéljem néhány viharos nap után...
Halkan felsóhajtottam, mikor a fürdőbe léptem, és a tükör előtt megállva még az ajtó felé fordulva meggyőződtem arról, hogy bezártam magam mögött a zárat. Megvolt a magam kis titka, s mikor odakintről azt a kegyetlen és semmivel nem törődő ordibálást kellett hallgatnom, a saját fájdalmammal próbáltam kontrollálni azt, hogy ne veszítsem el teljesen az eszem, és ne másban, hanem saját magamban tegyek kárt. Ekkor általában a borotvapenge került napvilágra, majd miután fájdalmam élesedésével minden, ami bennem tombolt, egyszerűen enyhülni kezdett, én magam is megnyugodtam. A vér mindig egyszerűen folyt le a lefolyón, nem hagyott nyomot maga után, de a lelkem annál inkább. Minden egyes vágás után tudtam azt, hogy lehet ennél még rosszabb is.
Lehunytam a szemem, és ebben a helyzetben engedtem meg magamnak azt, hogy sebezhető legyek. Ma a fél napot ismét az igazgató irodájában töltöttem, amiért megtéptem egy csajt. Hát igen, azokért a szőke hajszálakért igencsak kár. Kinő majd újra, nem? A szüleim ezúttal emiatt veszekedtek. De már hozzászoktam. Egyáltalán nem törődtek azzal, hogy én magam milyen körülmények között fejlődöm mentálisan. Főleg ha nem mozgott egy tequilás üveg a képben.
Mikor azon a sötét estén baj történt... közel hat évvel ezelőtt... akkor is veszekedtek. Mocskos szavakat vágtak egymás fejéhez. Nem figyeltek a járni tanuló húgomra... a veszekedés hevessége miatt nem hallották, ahogyan Sophia kiabált, sírt... csak akkor figyeltek, mikor az a kis test legurult a lépcsőn, és már nem volt mit tenni. Hiába vitték kórházba, a húgom meghalt. A szülők persze egymást hibáztatták. Azóta nem vagyok hajlandó őket anyának és apának hívni, még akkor sem, mikor szemtől szemben kell velük beszélnem. Nem érdemlik meg ezt. Annyi szülő küzd azért, hogy gyermeke legyen... és ezek nem becsülték meg.

2020.
Azóta minden megváltozott. Benőtt a fejem lágya. Megkomolyodtam, beértem. Mégis, képes voltam bajba sodorni magam. Van valami, ami fúrja az oldalam... belül. Minden nap erre ébredek. Az űrre. Valamit elfelejtettem. Viszont egy férfi arca újra és újra felvillan. Mosolygott. Megmentette az életemet három vámpírtól. Sosem láttam még férfit így verekedni. És valamiért éreztem, hogy nem akkor találkoztunk utoljára.