sister in crime

Talán van rá magyarázat....
Az idő táncot lejt körülöttem, egy-egy pillanatra látom a tökéletesen megmunkált testét, a bőrének fényes felületét, ami alatt dagadó izmokat a bőrén felsejlő sötét árnyékok jeleznek. Aztán a pillanatot hűvös, tengerszagú szél mos el, mintha az évezred legszebb festményén húznám keresztül a vizes ecsetem. A körvonalak elmosódnak, mintha rezegne, mintha robbanna. Álltában mozog és a szemem nem bírja követni.
Talán nem az idő az, talán én táncolok.  A jobb lábamat magam elé téve újabb és újabb pörgésekbe ugrok, olyan erő vonja magával a testem és húzza a belsőm, amit nem lehet megállítani. A szemgolyóim hátrafordulnak és a fejem belsejét vizsgáztatják. Az elsuhanó gondolatfoszlányokat simogatják. A bal lábam újra meg újra a magasba emelkedik, hogy ne veszítsek a lendületből, hogy a pörgés ereje ne hagyjon alá. A belső sötétségen néha átvillan egy kép, születésnapi torta eperkrémes habja, meleg sárga fénnyel égő gyertyák, gondosan széttépett ajándékcsomagolások kiterítve a padlón. Egy néma kacagás képe, és ahogy megakad, a lendület úgy lassul a belsőmben pörgő kép. A szívem dobogása és a filmvetítő berregése egy és ugyanaz. Ba-dumm. Egy pillanatra megállítom, térdre hullok.
Először a gödröcskéket látom meg. Ba -
Aztán az örök győztesek tűze villan a szembogarában. -dumm. Cipzár hangja.
Íves ajkak húzódnak szét és ragyogó mosoly csillan fel. A húsos nyelv könnyedén mozog a szétnyílt ajkak között. Egészen pontosan tizenkilenc boldogszületésnapot búg egyszerre fülembe, mintha édesapák tömkelege hajolna át a vállam felett egyszerre. A hangja mélyen rezonál a gyomromban, kemény, szürke kő, amit leejtettek egy feneketlen kútba.  Tartok attól, hogy megáll a kép, hogy nem ízlelhetem tovább az emléket és az emléket átfonó félelmet. A vállaimra simuló izmos karok - finom barnák, mint a legízletesebb grillcsirkén roppanó bőr, kemények, mint a márványba öntött görög mítoszok- nem simogatnak, habár innen, tíz év távlatból szinte úgy tűnik. Szinte gondoskodó, aggódó.
Lenyomnak. Sós íz pereg az ajkaimról.
Szorítanak a székhez. Ba-dumm.
A megálló szívemet előre rántja a gépszíj és a pillanatnyi feszengés és félelem elpárolog.
A táncoló idő, ez a formátlan, éjjel felébresztő ízé pedig tovább pörög, kecsesen kalandozva az emlékeim között.

Talán van rá ésszerű magyarázat...
Verejtékben fürödve ébredek és a tőlem karnyújtásnyira lévő éjjeli lámpára tenyerelek. Fény. Közben néhány könyv és a fülbevalóm zajosan a földre hullik és elnyomja a tüdőmből szabaduló zilálás hangját. Mielőtt megszoknám a szobámra telepedő puha fényt leszorítom a szemhéjaimat és csendesen mantrázni kezdek, egy kört rajzolok a nyirkos lepedőre.
A nagyi áfonyalekvárjának íze robban a számban.
Egy négyzetet rajzolok a lepedőre.
A kövek ismerős hűvössége lepi el a koponyám
Háromszögként siklik végig az ujjam a selymen.
Az erdő magányos illata tölti fel az orrlyukaimat.
A talpam tompán érkezik meg a hideg márványpadlóra, a könyveket leguggolva teszem vissza az éjjeliszekrényre és a vizespoharammal a kezemben indulok meg a fürdőszoba felé. Osonásnak hívnám, először a talpam puha része éri a követ, mintha magas sarkúban járnék, aztán finoman leteszem a sarkam is. Így, pontosan kimért és megtervezett léptekkel haladok a fürdőszobám felé. Nem mintha lenne valaki, akit felébreszthetnénk. Akár menekülhetnék is, tovább zilálva, rémálmokat üldözve.
A mutatóujjammal kapcsolom fel a világítást, egy korty hideg víz, kettő. Hallom, ahogy visszhangzik a nyelésem hangja a zuhanyzó üvegkabinjáról a tükörképem felé. A szabad kezemmel megcsípem az arcom, elmosolyodom. Nem kell reszelős hangon emlékeztetnem magam arra, hogy csak egy álom volt kislány. Pontosan tudom, hogy már régóta nagylány vagyok.
A mosolyom őszinte, elzárom a csapot még egy harmadik korty erejéig a csillogóan világos fürdőben állok és a fehér háttérrel összeolvadó zavart tükörképemen merengek. Aztán visszaosonok a szobámba. Az üres pohár visszakerül a helyére, a testem felveszi a korábbi pózt, belegördül a matrac lankáiba. Bekapcsolom a tévét és agyzabáló mesékkel tartok maratont addig, amíg vissza nem alszom. Ugyanoda, az idő keze nyomán faragott álmok hullámai közé.  

Talán mindig ilyen volt.
Belesüppedek az étkezőszék adta kényelembe, a derekam a kiindulópontja annak az egyenesnek, ami a gerincem mentén szalad végig. Anyára mosolygok, apára, a nővéremre. Az esti kalandokat már régen megrágtam, kihánytam és megbántam. - Jó étvágyat -  anya kedves hangja az. Ma reggel kivételesen tiszta a tekintete, nem torzítja semmilyen belső féreg.
A nővérem arcán kiütköző meleg gyűlölet lángjánál melengetem a lelkem. Katonák vagyunk. .
Ő irányítani akar, számokkal fogócskázni, logikus érvek alapján meggyőzni mindenkit arról, hogy lássunk mindent úgy, ahogy ő: feketén és fehéren. Kedves mosolyt eresztek felé, nem bocsánatkérés, a fejében zsongó gondolatok elismerése: igen, megint lefeküdtem apa egyik üzlettársával. Igen, élveztem.
Az ajkaim lassan összezárulnak a villa körül, aztán milliméterenként kihúzom a számból, de nem engedem el a tekintetét. Egy számára ismeretlen hadviselés ez. Valami, amitől felfordul a gyomra. Hallom ahogy a világoskék blúza alatt küszködik, hogy a nyakára aggatott gyöngysor a torkába szorítja a kitörni kívánó hányást.
- Viszont mindenkinek - mondom miután lecsúszik a csirke a nyelőcsövemen, pépesre rágott falat. Talán a hangom indítja el a sárga lavinát, nyikorog a szék lába az étkező padlóján. A nővérem futva indul el a mosdó felé - apa és én mozdulatlanul ülünk, a fehér tányéromra rakott, művészien elrendezett salátával törődöm, ő pedig a rizsszemeit kergeti. Egyedül anya feje mozdul aggódón,  addig követi a nővérem sietős lépteit, amíg látja a testét, aztán már csak azt halljuk ahogy becsapódik a háta mögött a fürdőszoba ajtaja.
- Ugye jövőhéten is eljössz? - anya törékeny arcán bájos mosoly csüng, megsimogatom a kezét és egyetlen puszit lehelek az arcára. - Minden vasárnap jövök anya. - elengedem, apa pedig a ház felé irányítja de nem megy vele. Minden rendben van? Várakozón pislogok párat, sietettni probálom a szemeket, hogy pörögjenek gyorsabban a homokórában. Anya hallótávolságon kívül van öt lépés múlva.
Négy.
Apa levegővételei remegtetik a dobhártyáimat.
Három.
Nem lépések, tompa csoszogások a finomszemű kövön.
Kettő.
Rátalál az arcomra egy szempár.
Én pedig fellélegzek. A gazdagsággal együttjáró kirakat-patyolat-tisztaság nem nekem való. - Minden rendben van? - csak egy szülő aggodalma csöng a hangjában. - Kell pénz? - Miért dolgozol? Nem akarsz hazaköltözni? - Igazán. Semmi szükség erre. - rázom meg a fejem tiltakozón, feszülten mosolyogva, egy apró puszi a bal orcámra. - Azért, mert szeretem a múzeumot, néha kell a csend apa.
Egyetértően bólint, előrehajol és egy apró puszit nyom a bal orcámra. Utoljára megszorítja a bal vállamat, fáj és elenged, én pedig úgy ahogy, beülök a taxiba és elhajtok a loftlakásomba, amit apám fizetett, a bútoraimhoz, amit apám fizetett, a kilátásomhoz, amit apám fizetett.
És egy centet sem sajnálok.

Talán csak kitaláltam.
De tényleg. Egy értelmes ember azt gondolná, hogy nem lesz magától ilyen. Biztos van egy bántalmazó apa, vagy egy sérült anya, egy irányításmániás nővér, aki mindig bánt. Hogy kellett lennie valamilyen zűrzavarnak, hogy a dominó eldőljön, és elkezdődjön. Valaminek el kellett indítania a forgást, nem? Önmagától nem kapcsolhat be valami.
A vállamat dörzsölöm, fáj.
Egy hangosan kiabáló apa, egy folyton fájó anya, aki rengeteg szeretet akart adni, de túl labilis volt bármihez.
- Sosem kellett azt bizonyítanom, hogy boldog vagyok - vonom meg a vállam - mindig boldog vagyok. - a mutatóujjammal a halántékomra bökök. - Csak meg kellett szelídítenem az időt. Azóta minden működik. - csak a meglepetések nem. A kinyíló ajtóra pislogok és előrenyújtom a kezemben szorongatott csomagot; nem beszélek magamban, dehogy!
De a sok zűrzavar között mindig volt nekem egy Oakleym. - Spagetti. - köszönés helyett a mellkasa előtt egyensúlyozok a tésztával. - Én ettem egy adagot, de tudod, hogy a többi csak rám romlana... odaadnám a macskámnak, de nem ehet szénhidrátot. - elhúzom a számat, az utolsó szót úgy ejtem mintha valami francia eredetű varázsszó lenne, amit órákon keresztül gyakoroltam a tükör előtt. - Rajtad meg úgy is elfér - megszakítva az egyhelyben toporgást besétálok a lakásba. - Egyedül vagy ...? - a tekintetem finoman körbetapogatózik a lakásban, hogy élő, lüktető árnyékokat keressen. - Voltam otthon. - folytatom tovább a csevegést miután beinvitáltam magam és letettem a kabátomat az egyik alkalmatosságra, amit másra éppen senki sem használt. - Büfi - a nővérünk egyik gúnyneve - sikeresen kiadta magából anya csirkéjét. - a kacagásom nem ragad át Oakra, de érzem, hogy magyarázatot vár. Szerintem nem világosították fel arról, hogy hogyan kell történetet mesélni és élvezni... vádlón megforgatom a tekintetem és folytatom az ízletes részletekkel. - Igazán nem kellett volna az agyamban turkálnia már megint! - darálom miközben megcélzom a konyhát, hogy keressek egy villát és néhány száz kalóriát a bátyámba imádkozzak, na meg persze magamba. - Nem tehetek róla, hogy rossz hatással van rá, de örülhetne, hogy ingyen pornóhoz jut minden adandó alkalommal - suttogom már halkabban, de ezerfogas vigyorral az arcomon. Mielőtt Oak megszólalhatna, meglengetem az orra előtt a villát és mint egy varázspálcával a mikró irányába hadonászok. - Nyugi, csak megkóstoltam.... ezért nem is értem a nagy hűhót. - a csipőmmel a konyhapultnak dőlök és várakozón Ora sandítok. – Na és te, te hogy vagy?