Your old money

Belesüpped a kádba – ő túl vékony, a habok meg túl nagyok, bekebelezik. Úgy érzi, hogy az életében is teljesen elmerül, mint ebben a langyosra hűlt vízben, ami már nem cirógatja a testét, nem búgja a megnyugtató szavakat, hiába merül alá, hiába csavarja a víz feketére a tincseit, hiába fújja a buborékokat…
Ajkakra, szavakra, barna szemekre gondol – régen önmaga tükörképét látta bennük, minden csupa kapkodó és bujdosó csók volt, ma meg már… semmi.
Rágyújtana egy cigarettára – igen, kapar érte a tüdeje -, de csak még mélyebbre merül a vízben, az orra lóg ki, hogy némi oxigénhez jusson. Mert Franco említése, a puszta gondolata is kieszi a tüdejéből a levegőt, ha arra gondol, hogy az egész kapcsolatuk egy romlott McDonald’s-os sajtburgerre emlékezteti; kívülről nem látni rajta semmit, tartósítva van, de ha összehasonlítjuk az eredeti, frissen kicsomagolt változattal, látni rajta, hogy szépen össze van szottyanva. Ezt akár vehetné szó szerint is, ha Franco lepedőakrobata teljesítményére gondol – ám nem veszi sehogyan, helyette a víz alá mászik és csak a tüdejéből kifújt oxigén buborékjai sejtetik, hogy ott van.
Pedig mostanában kétszer annyit rágózik, kétszer annyiszor mossa a fogát, ha cigarettára vetemedik, mert valamibe el kell fojtania a stresszt és már túl sok húr bánta ezt a feszült helyzetet a Stradivari-ján. De egy mentolos illatfelhő sem ébreszt már Franco göndör fürtjeiben – ja persze, a nadrágjában – semmit, pedig te tunkolnád belé a sültkrumplit fagyiba mártva; – világ legjobb dolga - az sem kell neki.
Szétrobban a tükör.



Szereti a bort, azt a fajtát, amelyikből az étteremben nem tudsz egy pohárral kérni; mert olyan drága, minőségi és ízés, hogy egy palackot kell belőle venned, az ára XS-es méretben tartja a pénztárcádat.
Ő pedig olasz, kötelessége, hogy szeresse a bort, napíze van, toszkán tájak dalolnak, szerelmesek a borospincében – minden, ami neki nem jár ki. Úgyhogy issza, hátha részegen beképzel magának valami hasonlót. Csalódottságában nem csak, hogy beképzel, de még rá is vetemedik; ráadásul kettősláttással, a legjobb barátnőjére, aki a nevét a mézről kapta – Honey - és úgy is burkolja be őt egy éjszakára.
Aztán meg nem nyugszik, hogy milyen torzszülött ő, ettől most már a női nem hódolójának számít? Talán az ő hibája mindaz, hogy Franco már nem kívánja? Újabb dolog, ami miatt rághatja a körmét, csodás nőhöz képest kevésbé csodás, girbegurba karmokkal áldotta meg az ég – hát még harapdálja is őket.
Úgyhogy aznap este kétszeresen teszi magát oda, egyszer a padré előtt, mert most az ő hete van, egyszer pedig Franco előtt, érezve a kényszert, hogy bizonyítania kell mindenkinek; hogy ez az egész nem is az ő hibája.
Erre Franco-nak még csak fel sem áll.



Már ott tart, hogy a szülei válásáért is ő a hibás.
Már ott tart, hogy véresre vakarta az oldalán megjelenő kis hullám alakú anyajegyet; most onnan kacsint a világra, a medencéje éles metszete mellől. Franco vette észre először – már a nevéből is teljesen elege van -, vagyis ő mondta ki először.
Gina már azóta tudja, hogy ott van, amióta kiment a bokája tizennégy évesen Tsajkovszkij-ra való balettozás közben – egy álmot ki kellett húznia a listáról. Azt senki sem tudja, hogy annyira pörgött a zenére, hogy szétrobbant a tükör, a feje felett a villany, ő maga pedig ott feküdt a kör közepén – mert hogy a szilánkok élesen feléje álltak, de egy sem érte őt. Összetakarított, azt mondta, beleveszett a táncba, megszédült, elesett, betörte a tükröt, meg megrántotta a bokáját.
Közben el sem esett, a föld lépett ki alól, a tükröt meg betörte – ebben nem hazudott -, csakhogy érintés nélkül, mintha valami pórázt engedett volna ki a karmai közül, hogy hadd szabaduljon rá a világra.



Most Gina fél, ha nem nőne újra a körme, már egy sem lenne.
Enni nem tud, néha a haját is rágja.
Kapaszkodna egy emlékbe, egy gyerekkori barátba – Franco -, csakhogy az olajba van mártva, az ő keze meg tűz és egyre messzebb úszik tőle.
És mindig, mindenért magát hibáztatja.