szerepkör

London, Egyesült Királyság, 1954.

A szobában mindenhol sörös üvegek és egyéb röviditalok üvegei hevernek szanaszét. Ahogy megpróbálok felülni hirtelen hatalmas fejfájás uralkodik el rajtam. Ennek hála az sem érdekel, hogy az új öltönyömön különféle foltok vannak, hogy a mellettem fekvő nő nagy valószínűséggel férjezett, hogy az Ernie nevű haverom sehol sincs, de a zsebórája az asztalon hever, amit mindig magánál hord. Csak arra tudok gondolni, hogy múljon már el az a fránya fejfájás és próbáljam felidézni, hogy mi történt előző este, habár tudom, hogy képtelen leszek rá. Gyakran történik ez meg velem. Talán túlságosan is gyakran. Az ital a hatalmába kerít és meggondolatlan dolgokat teszek, de már nem sokáig. Ez volt az utolsó estém Londonban. Ideje, hogy az életem új fordulatot vegyen. Még a mai napon összepakolom a legszükségesebb holmikat és elutazom az Egyesült Államokba. Olyan helyeken fogok járni, mint New York, New Orleans vagy éppen Washington. Helyek, amelyekről mi itt mindössze olvashatunk, ám nem láthatjuk a saját szemünkkel. Évek óta erre a napra készülök, ám megígértem néhai édesanyámnak, hogy az egyetemet még elvégzem. Valószínűleg azt akarta, hogy meggondoljam magam, ismerkedjek össze egy csinos lánnyal és alapítsak családot, ám ez nem az, amire én vágyom.

Pár órával később

A hajóra fellépve nem érzem magam idevalónak. Az emberek fennkölt hangon beszélnek, olyan játékokon játszanak, amelyeket még csak hírből sem ismerek.
- Mit hozhatok uram? – lép oda hozzám egy pincér, ám én csak intek egyet, hogy nem kell semmi. Én is legszívesebben a legjobb whiskyt kortyolnám, míg csinos hölgyeket fűzögetnék, talán urakat is, de nincs pénzem ilyenekre. Minden örökségemet elvitte a továbbtanulás és a féktelen italozás. Az elmúlt öt évemre nem igazán emlékszem.
- Miért ücsörög itt magányosan? – a rekedtes női hang hátulról szólít meg, így kénytelen vagyok átpillantani a vállam felett, hogy arcot is tudjak hozzá kapcsolni.
- Élvezem a gondolataimat – mosolyodom el, míg megkerül és leül mellém. Bőven negyven felett van már, de még mindig ugyanolyan vonzó, mint évekkel ezelőtt. Nem sokat fogott rajta az idő vaskereke.
- A nevem Florence – mutatkozik be egy bájos mosollyal, amit képtelen vagyok nem viszonozni.
- Maximus – nyúlok a keze után, s miután nem húzza el rögtön egy apró csókot nyomok a kézfejére.
- Nincs kedve velem tartani a táncterembe? – teszi fel a kérdést, mire csak bólintok és követem a nőt. – Járt már az Államokban?
- Nem, ez lesz az első utam, s lehetőségeim szerint maradok is ott.
- És van már terve, hogy merre és hogyan?
- Első sorban New Orleansba szeretnék eljutni. Tudja imádom a jazzt és olyan sok jót hallottam már róla!
- Tartson velem – ajánlja fel. Nem vagyok a legbizalmasabb ember, ám ennek a nőnek annyia kedves a hangja, hogy rögtön beleegyezek.

Washington, Egyesült Államok, 2010.

Florence sírja az utóbbi húsz évben eléggé megkövesedett. Időszakosan visszajárok ide leróni a tiszteletemet, hiszen ő volt az, aki bevezetett az új életembe. Ő volt az első ember, akiben megbíztam hiába nem kellett volna. Legalábbis megismerkedésünk után pár héttel ezt gondoltam, hiszen ő okozta a halálom, ám ezzel együtt erősebbé is tett. Tíz évig jártuk együtt az Államokat, s mindig vérengzés követte az utunkat. Nem maradt élve egy ép lélek sem, de valahogy mindig sikerült eltusolnunk a dolgokat, s a vadászokat lerázni. A hatvanas évek közepén viszont valami megváltozott, nem vágytam többé a kegyetlen öldöklésre. Mindössze egy kis nyugalmat szerettem volna, amit Florence mellett lehetetlen megtalálni. Elváltak utjaink, s 1986-ban hallottam utoljára róla, de már akkor késő volt. Egy férfi mesélte, hogy elkapták, s kegyetlen módon végeztek vele a vadászok. A szívem szakadt meg, hiszen nélküle akkoriban már csak egy idősödő férfi lettem volna családdal, teljes unalomban, tehetetlenségben.
Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Ő volt az egyetlen, aki képes volt kezelni a személyiségváltozásaimat, az őrült énemet. Egy részemet elvitte magával. A magány a mindennapjaim részévé vált, mióta nincs velem. Nem vagyok egyedül, de őt senki sem pótolhatja.