Fintorogva nevetek csak föl. - Igen, ez elég béna lett. - Préselem össze az ajkamat, nagyon elgondolkozva, hogy mivel tudnálak fölülmúlni, hogy mi lenne az az egyetlen jól elhelyezett mondat, amitől a falra másznék, aztán csak elnevetem magam. - Oké, tudok rosszabb szakítós szöveget. - Megköszörülöm a torkomat, aztán megint elnevetem magamat, hogy utána a vonásaimat a mosolygósból egészen komollyá varázsoljam, csak a szemem nevet még, így fordulok feléd a szempilláim alól pislogva, mintha nagyon bánnám a dolgot. Beleharapok az ajkamba, megállítalak a mozdulatban, aztán elnevetem magamat. - Várj, ehhez túl részeg vagyok, megpróbálom még egyszer. - Megköszörülöm megint a torkomat, lehajtom a fejemet és próbálok nagyon-nagyon átszellemülni, de tudod nem olyan egyszerű, amikor így nézel rám, vagy ilyen közel vagy hozzám, vagy éppen ilyen ruhában vagy.
Hatalmasat fújtatok, újra bűnbánóan sajnálkozó tekintettel. A kezeimet megjátszott idegességgel dörgölöm a nadrágom anyagába, aztán morzsolgatni kezdem, mintha nagyon feszült lennék, de igazság szerint bele kell harapnom a nyelvembe, hogy ne essek ki újra a szerepemből. Kell vagy egy perc, hogy ténylegesen elmúljon a nevettető érzés a mellkasomból.
- Beth.. ez nem a te hibád, de nem lehetnénk inkább csak barátok? - Közben persze az illúzió valahol elakad, mert én még a vége előtt elnevetem magamat és csak szabadkozva húzlak magamhoz, hogy a fejemet egy másodpercre a hajadba fúrhassam. - Na jó, nem tudok jobbat kitalálni, időt kellene adnod hozzá. - Csóválom meg a fejemet kissé elhúzódva. Azt hiszem sosem szakítottam még senkivel lerázósan, inkább mindig csak olyan közös megegyezésre kilyukadva léptünk ki a dologból, meg aztán amúgy sem voltak soha komoly kapcsolataim, amiből kínosan kellett volna kilépnem.

De nincs is kedvem erre gondolni, inkább gyorsan a térded alá nyúlok, hogy fölkaphassalak, és egészen a medence fölé tarthassalak, persze megadom neked az esélyt, hogy menekülhess, elég erősen húzlak a mellkasomhoz, hogy bármikor visszaállíthassalak a lábaidra.
- Komolyan? - Nevetek föl. - Komolyan az egómra támaszkodva akarod megmenteni magad? - Szalad föl nevetősen a szemöldököm a magasba. Nem gondolhatod komolyan, hogy ezzel meg tudnál győzni arról, hogy ne dobjalak be. A boros próbálkozásod azért sokkal jobb, de még mindig nem az igazi azt hiszem. Azért elgondolkozom a dolgon, mert a bor mégis csak bor. Lerakhatlak, kikaphatom a kezedből és belelökhetlek, nem igaz? És akkor még rendesen be is rúghatunk. - Jó igazad van. A bor sokkal fontosabb. - Lépek egyet hátra, hogy magam mellé helyezhesselek, a kezemet meg várakozva nyújtom feléd, hogy add ide az üveget, mert egyrészt innék belőle, másrészt egészen biztos meglöklek, ahogyan elengeded. A szememben ott csillog a csintalan mosoly, de azért belekapaszkodom a derekadba, mielőtt neked támadna olyan remek ötleted, hogy meglökj, még a telefonomat is a kezembe kapom és szorongatom. - Ne is álmodj róla! Még csak ne is álmodj! -

- Hahaha, csak igyekszem egy kis színt csempészni az életedbe – nyújtom Maddoxra a nyelvem, na nem mintha egyébként ne lenne elég színes az élete nélkülem is, de azért egy picikét most hadd áltassam magam ilyenekkel. Inkább minthogy beismerjem mennyire pocsék ötleteim vannak a mai este folyamán, de azért tegyük hozzá, hogy Ő mégis mindenben partner aminek gondolatára most egy kicsi melegség kúszik a gyomromba és egészen kellemes érzésekkel tölt el, olyanokkal amikben túlságosan is régen volt részem.
- Én nem sajnálnám a pénzt egy takarító brigádra, mert az tuti, hogy nem vállalom a ház kipofozását – elmosolyodok és egy pillanatra megengedem magamnak, hogy megrohamozzanak olyan képek amin ugyanitt állunk csak pár évvel idősebb fejjel – mondjuk legyen 15 – és a különböző korú gyerekek vihogva futkároznak, én meg aggódom, hogy a legkisebb le ne essen a létráról, a faház meg gyerekkorunk pompájában díszeleg és minden a lehető legtökéletesebb, sőt még annál is több. De mindezt csak pár másodperc erejéig mielőtt jönne a felismerés, hogy mindenféle gyerekekre vonatkozó tervről már akaratomon kívül lemondtam tizenhat évesen amikor azt hittem képes vagyok valakit visszahozni a halálból anélkül, hogy fizetnem kelljen érte.
- Miért, ennyire béna lett? - vigyorgok Maddoxra még mielőtt a tósztot ünnepélyesen elszavalnám és meghúzom az üveget, ha anyám látna minket valószínűleg kiszaladna a világból, de jelenleg ez teljes mértékben hidegen hagy. Utána átnyújtom az italt és figyelem ahogy Maddox se fogja vissza magát közben már egészen felmelegít belülről az ital, nem véletlen van olyan csicsás üvegben – mint a minőségi borok nagy többségének ezt a bort se kell literszámra fogyasztani, hogy megérezze az ember.

Felsikkantok ahogy hirtelen az ölébe kap, talán a bor vagy talán csak az hogy kicsit megint elbambulva figyeltem ahogy kortyolja az alkoholt, a lényeg, hogy nem gondoltam bele, hogy a mögött a mosoly mögött amit most rám villant valami hátsó szándék is lakozik. Szerencsére a borosüveget nem ejtem el így csak Maddoxra vigyorgok, nem ficánkolok és iszok egy újabb kortyot majd még egyet. A fejemet a mellkasára hajtom és egy pillanatra le is hunyom a szememet, hogy tökéletesen rá tudjak koncentrálni a szívverésére. Békés. Még így félig becsiccsentve is az.
- Még ebből a szögből is milyen tökéletes az arcéled– dünnyögöm ahogy haladunk a medence felé és a mutatóujjam végig is húzom az említett vonalon, közben kicsit ki is szárad a szám ahogy az ujjaim a bőrét érintik. Gondolatban már jóval messzebb járok, talán a bor már most megtette a hatását és kellemesen mámoros ködöt varázsolt az agyamra. Végül ahogy a medencéhez érünk felfogom, hogy itt most valami nagyon jó indokot kell találnom arra, hogy miért ne végezzem csurom vizesen és lázasan kutatok a fejemben, de a medence meg Maddox kettőse miatt már megint másfelé járnak a gondolataim, olyan helyeken ahol annyira nem is lenne nagy probléma ha mindketten a vízben kötnénk ki.
- A bor. Ki fogom önteni a bort ha most behajítasz – pillantok fel rá de közben rájövök, hogy ez egészen szar ürügy arra, hogy letegyen a vízbehajításról – Azt meg ugye csak nem akarhatod, hogy pazaroljuk a piát – vigyorgok mellé és nyomatékosításképp a számhoz emelem az üveget közben már eszembe jutnak azok a videók ahol a férfiak tökéletesen megmentik a pohár/üveg sörüket miközben beleesnek a medencébe. Talán borral is kivitelezhető. Közben pedig már lélekben készülök a vízbe csapódásra.

Vicsorogva húzom csak el a számat a nem tetszésem jeléül, persze a végén nevetéssé torkollik az egész. Hidd el ezerszer izgalmasabb dolgokat is el tudnék képzelni a száddal, mint hogy felfalj, mármint ha éppen olyan értelemben akarnál felfalni, ahogyan Megan Fox tette abban a filmben, ahol természetesen halál dögös volt, és az ember még csak rendesen haragudni sem tudott rá. Persze amikor a hűtőt kezdte el fölfalni, az azért eléggé kiábrándító volt, de hát mindenkinek vannak hibái, úgyhogy azért eléggé elnézem neki a dolgot,szóval az nem valami izgi dolog lenne, tudsz te sokkal jobb dolgokat is.
- Lehet nem is tudok ördögűzős szövegeket. - Gondolkozom el ezen egy pontig, közben pedig úgy méregetlek, mintha azt várnám hogy azért csábítottál ide, mert szeretnél felfalni, és egy kicsit úgy is nézlek, mintha ezt elhinném, hogy aztán felnevessek és magamban megint Megan Foxra gondoljak. Egyébként én jó csajnak tartom, de ezen a ponton lehet, hogy kínos lenne ezt bevallani, úgyhogy inkább csak hallgatok.
Meg amúgy is nehéz lenne bármi értelmeset mondanom a bortól meg a közelségedtől. Kicsit megszédít, és én közelebb is hajolok, belélegzem az illatodat, meg a derekadról egészen a csípődig vezetem a kezemet, hogy akkor itt és most teljesen elfelejthessük ezt az egész ördögűzős dolgot, és áttérjünk valami ezerszer izgalmasabbra.
Megcsókolnálak, de tényleg, de valami megmozdul a sarokban, és a pillanat csak úgy elszáll, hiszen van ennek az egésznek egy furcsa, félelemkeltő vibeja, elvégre most beszéltünk arról, hogy megszáll téged valami, úgyhogy én mégis csak a sarokba bámulok, hunyorogva meresztem a tekintetemet, hátha látok ott valamit, persze elég sötét van ahhoz, hogy semmit se lássak, te meg máris menekülőre fogod, pedig én rá akartalak venni, hogy nézzük meg mi van ott. - Jobbnál-jobb ötleteid vannak ma Beth, mi történt veled? - Incselkedem veled, de azért vissza-vissza bámulok a sarokba amíg te lemászol.
Még vetek egy furcsa pillantást a sarokba, mielőtt utánad ugranék. Guggolásba érkezek körülbelül fél magasságból, aztán persze onnan fel is pillantok rád, felegyenesedve meg a térdeimet kezdem el leporolni, mintha amúgy számítana egyáltalán. - Hát azért remélem, hogy nem nekem kell majd kitakarítani a kölyköknek. - Fintorodok el, ahogyan visszapillantok a faházra, aztán pedig rád érdeklődő incselkedéssel. - Most ezzel a szöveggel akarsz kidobni? - Kuncogok föl persze totál komolytalanul, és én is  a borosüvegért nyúlok, hogy legalább három vagy négy kortyot húzzak le. Aztán villantok feléd egy hatalmas mosolyt, mielőtt hirtelenségből a vádlid alá és a lapockáid fölé nyúlva az ölembe nem kapnálak. - Oké, mondj legalább egy jó indokot, hogy ne dobjalak ruhástól a medencébe! - Kaján vigyorral pillantok le rád, a szemeidben látom az alkohol jótékony hatásának lágy ködét, sietős léptekkel kerülöm meg a bokrokat, hogy a medence közelébe juthassunk, és egészen a szélén állok meg, mint aki készen van rá, hogy tényleg belehajítson. Az ajkamba harapok, persze elég szorosan tartalak, magamhoz ölelve, hogy ne tudj kificánkolni az ölelésemből, persze, ha nagyon ficánkolnál is a vízbe esnél, úgyhogy ezt talán úgy hívhatják, hogy patt helyzet.

Jó talán ha valaki, akkor Maddox pont fel tudna sorolni egy pár alkalmat amikor nem éppen voltam jól nevelt lány. Sőt minden voltam csak jól nevelt nem, de hát az ember nem lehet egész életében illemtudó, néha azért feszegetni kell a határokat.
Ahogy mászok felfelé a létrán és a szemem elé tárul - már amennyire a sötétség engedi - a faház jelenlegi állapota egyre inkább gondolom úgy, hogy nagyon szar ötlet volt, hogy majd itt tökéletesen elmenekülthetünk a családi-üzleti vacsorától, a kellemetlen kérdésektől meg a szúrós tekintetektől amiket eddig kaptunk.
- Jaja, de lehet, hogy azelőtt felfalnálak mielőtt eszedbe jutna egy alap ördögűzős szöveg - oldalra billentem a fejem és elmosolyodok, közben persze kénytelen vagyok hunyorogni kicsit a vaku fénye miatt - Mint abban a filmben, ahol Megan Fox férfiakat zabált - kicsit kiszélesedik a mosolyom, talán egy picikét eszelősre de persze nem szándékozom felfalni Maddoxot. LEgalábbis nem úgy, ahogy azt Megan Fox tette abban az iszonyúan szar filmben.
Foghatnám arra a pár pohár borra a bénaságomat, amit még bent fogyasztottam el de igazából valamiért Maddox társaságában nem törődök annyira azzal, hogy minden lépésemnek, gondolatomnak, lélegzetvételemnek tökéletesen kellene lennie. De azért talán egy picit befolyásolja a mozgás koordinációmat a bor is, maradjunk inkább ennyiben. Szerencsére azonban még mielőtt ténylegesen orra esnék Maddox karjai már körbe is zárnak én pedig olyan erősen kapaszkodok belé mintha Ő lenne az egyetlen biztos pont egy hatalmas földrengés közepén. Ahogy közelebb hajol egy pillanatra még a lélegzetem is visszafojtom, várva, hogy az következzen amiről remélem, hogy be fog következni de végül mégsem történik semmi a levegőt is kifújom egy csöppet mérgesen. Majd tudatosul bennem, hogy ott a sarokban valami tényleg megmozdult és ezek szerint a faház már nem csak a mi birodalmunk.
- Hallottam - bólintok bár a hangom sokkal bizonytalanabb, mert ha Maddox külön nem kérdez rá akkor valószínűleg nem is tulajdonítok neki jelentőséget - Szóval szerintem ez egy tökéletes jel volt arra, hogy lefújjuk ezt a borozást - az ujjaim még mindig a karjain pihennek miközben a tekintetem a hang feltételezett irányába esik, mintha bármit is ki tudnék venni a sötétből - Mit szólnál ha nálad folytatnánk? Vagy esetleg a medencénél? - igazából most már bármi más megfelelne, ami egy picikét elszomorít de talán itt az ideje annak, hogy a gyerekkori menedékünket elengedjem és elfogadjam a tényt, hogy ez az öreg viskó már sose lesz olyan, mint anno. Mint ahogy én se leszek már az a kislány aki itt játszott és ahogy Maddox sem az a nyurga kölyök aki a partnerem volt minden csínyben.
Végül valahogy csak sikerül elengednem a karjait és megtalálnom az egyensúlyom, hogy utána sokkal óvatosabban mint az előbb, meginduljak a létra felé útközben felkapva a bort is. A cipőimet ledobom majd utánuk mászok, leérve pedig alaposan leporolom a ruhámat és még egy utolsó szomorkás pillantást vetek a házikóra.
- Azt hiszem ideje búcsút mondani és elfogadni, hogy ezt már csak a gyerekeink élvezhetik ki igazán - sóhajtok fel aztán tudatosul bennem, hogy mit is mondtam - Mármint nem feltétlen a mi gyerekeink, hanem a tiéd meg az - itt elhallgatok mert nagyon kényes terepre léptem és nem ez itt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy beavassam Maddoxot a szomorú igazságba így végül csak hamisan elnevetem magam és megrázom a fejem - na, mármint érted - hogy ne legyen még kellemetlenebb a szituáció a borosüvegre siklik a tekintetem és egyetlen gondolatfoszlánnyal kirepítem a dugót az üvegből - A faházra, a gyerekkorunkra meg .. ránk - emelem meg az üveget és megszégyenítve a minőségi borfogyasztás etikettjét, iszok egy nagy kortyot az üvegből majd átnyújtom Maddoxnak.

- Most megmentettél attól, hogy szégyenteljesen bevalljam, nekem is vannak hibáim. - Vigyorodom el egészen oldalról pillantva rád, mielőtt a mosolyom nevetésbe fulladna, kicsit meg is lököm a vállammal a válladat, de tudod  csak olyan finoman, ahogyan a barátok szokták. Aztán persze inkább lebámulok a földre, azt hiszem még véletlenül sem akarok arról beszélgetni veled, hogy hány különböző alkalommal és hol csaptam szét magamat, mert azt hiszem elég ciki lenne, ha kiderülne, hogy ezekről te mégis csak többet tudsz, mint én, elvégre azt hiszem a legtöbb esetben végig ott voltál valahol, csak nekem nem mindig tűnt föl, hogy hol, és ez az a rész, ami igazán kínossá tenné ezt az egész beszélgetést.
Elfintorodok, aztán csak megrántom a vállamat. Jobb napjain amúgy tudom kedvelni is a nevelőanyámat, de a legtöbb napja nem elég jó ahhoz, hogy megtegyem -A fejébe vette, hogy le fogja cserélni a bútorokat a házban, és azt hiszem nem akarom tudni, hogy ez mennyibe fog kerülni. - Meg hát ez nem is igazán az én hatásköröm, úgyhogy csak megrántom a vállamat. Azt hiszem anya nem ilyen volt, de róla már annyira megfakultak az emlékeim, hogyha akarnám se tudnám visszaidézni, hogy milyen feleség volt, vagy egyáltalán milyen anya, az emlékeim nem lennének elég beszámíthatóak róla, mert valahogy az évek során csak jó dolgokat tudok visszaidézni, vagy kevésbé jókat, de például már nem tudnám megmondani, hogy hogyan szaladt ráncba az orra, amikor dühös volt.
- Hát hajlamos vagyok elfelejteni, hogy milyen jól nevelt lánnyal van dolgom. - Kacsintok még le rád a létráról, mielőtt teljesen föl nem másznék az egykor egészen otthonos, mára már viszont porlepte fészekbe. Valahogy nagyon nem így emlékeztem rá, nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de gyerekként ez a hely sokkal nagyobbnak és menőbbnek tűnt. Ha úgy tartotta kedvünk az öcséinket kizártuk, vagy ugráltattuk őket, hogy feljöhessenek akár csak egy percre is, hogy aztán úgy zavarjuk el őket, hogy a sírás kerülgesse mindkettőt. Most valahogy mégsem arra a helyre emlékeztet, inkább valami elhagyatott házra, amitől a hátamon feláll a szőr.
- Az elég menő lenne. - Bámulok rád, megvilágítva téged is a vakuval. - Megidéznénk valakit, aki aztán megszállna téged, nekem meg valami nagyon kemény ördögűzést kellene végrehajtanom, amíg te a falon mászol. - Nyilván csak viccelek, félredöntött fejjel, de közben a szemöldökömet úgy húzogatom le-föl, mintha valós opció lenne, hogy mindez megtörténjen. Mondjuk ha jól emlékszem van itt valahol egy olyan társasjáték, amivel a húgomat ijesztettük halálra legalább egy tucatszor, pedig csak az erőnk segítségével mozgattuk a betűk fölött azt a fa cuccot, aminek a nevét még azóta sem sikerült megjegyeznem.
- Meghitt borozgatás. - Hümmögök egy párat kínos mosollyal.
Igazából ezer másik helyet el tudnék képzelni, ahol ezt most megejthetnénk, de nem leszek seggfej és nem fogom azt mondani, hogy akkor inkább lépjünk le. Inkább türelmesen várok rád, hátha magadtól döntesz úgy, hogy mégis csak jobb lenne lépni.
Hátrább akarok lépni ahogyan felém mozdulsz, de te sokkal hirtelenebb mozgást végzel, nekem csapódsz, én pedig rögtön utánad kapok, a kezeim a derekadra szorítanak rá, persze nem túl erősen, inkább csak úgy, mintha akkor már el sem akarnának engedni. A telefonom közben hangosat koppanva esik le a vakus oldalára, így minimális fényt hagyva kettőnk közé.
Igazság szerint ezen a ponton én már eléggé rád koncentrálok, nem a külvilágra, bent is legalább két pohár bort elfogyasztottam, meg aztán tudod hogy megy ez köztünk. Csak bámulom a szemeidet, aztán a tekintetem lecsúszik a szádra.- Semmi baj. - Súgom egészen visszafogott hanggal, egészen közel hajolva, hogy megcsókoljalak, csak aztán valami éles hanggal zörren meg a sarokban, és a pillanat úgy elszáll, mintha itt sem lett volna soha. - Te is hallottad? - Fordítom oda hunyorogva a fejemet miközben még mindig nem vagyok hajlandó elengedni a derekadat.

- Biztos vagyok benne, hogy nem voltam jelen mindegyiknél – elnevetem magam ami végül alábbhagy amikor Maddox megemlíti a lányt az olcsó piros ruhában meg a közös italozást...és hányást. Nem is firtatom tovább a témát, persze ez nem azt jelenti, hogy egyébként nem vagyok tisztában vele, hogy – jó talán nem pontosan – mi történhetett az ivás és a hányás közötti időszakban, de nem is akarom különösebben hallani a szájából a teljes sztorit – Rendben, kívánságod számomra parancs – egyezek bele végül, hogy a madarak és a hányás mellé temessem.

- Legalább van ami nem változik – apró mosoly kúszik a számra, ahogy a nevelőanyját említi – Láttam, hogy megint egy új Cartier nyaklánca van, az a nő hi-he-tet-len – megrázom a fejem, mintha egyébként akkora problémának tartanám azt az új nyakláncot, amit egyébként már én is kinéztem magamnak. Mintha amúgy én nem ilyesmikre költeném a családi vagyont, de hát ha az embert ennyire felveti a pénz – meg azért tegyük hozzá, hogy meg is dolgozott érte – akkor miért is ne? Ettől függetlenül a faházat igazán karban tarthatta volna a nevelt gyerekeire való tekintettel. Na nem mintha az én anyám foglalkozna ilyesmikkel. Talán ezért is jönnek ki annyira jól.

Talán mégse volt életem ötlete, hogy nézzük meg a faházat és a kezdeti lelkesedésem is megcsappant egy picikét amikor megpillantom a házat, ami kicsit sem hasonlít arra a kellemes, barátságos menedékre ami az emlékeimben él. Fenébe is. Szúrósan nézek Maddoxra amikor tökéletesen utánozza a meglepődésem, de a makacsságom még mindig sokkal erősebb így el is hessegetem azt a gondolatot, hogy talán forduljunk vissza, holnap hívjunk ide pár szakembert akik rendbe rakják a faházat és majd jöjjünk vissza később.

- Tudod, a neveltetés – kedvesen a középső ujjam mutatom neki de közben azért jól is szórakozok a fintorán, ahogy még ilyenkor is megjelenik az az apró kis gödröcske az arcán amit egészen az utóbbi hónapokig nem is tartottam annyira dögösnek – inkább csak cukinak. Most viszont Maddox egész lénye valahogy átalakult – vagy éppenséggel bennem alakult valami át, amit még teljes mértékben nem tudok hová rakni. Figyelem ahogy megindul a rozoga lépcsőkön és közben a tekintetem elkalandozik a formás fenekén, amin pont úgy feszül a nadrág, hogy az ember képtelen egy pár másodperc erejéig nem bámulni azt a feneket.

Felsóhajtok amint eltűnik a figyelemelterelő fenék a kis lyukon és amint meghallom Maddox hangját, hogy odafent tényleg olyan állapotok uralkodnak, amihez a vékony anyagú, sötét alapon fehér csíkokkal tarkított ingruhám nem éppen a megfelelő. Ettől függetlenül azért megindulok én is a lépcsőn és elfogadom a felém nyújtott segítőkezet, hogy beléphessek a gyerekkorunk birodalmába .

- Jézusom – nézek körbe ahogy felérek és az a minimális látvány, amit Maddox telefonjának fényénél ki tudok venni a kisház belsejéből eléggé lohasztó – Inkább tarthatnánk itt valami kemény szellemidézős estet kis véráldozattal meg hasonlókkal – ledobom a pokrócot a padlóra, ami nem is annyira jó ötlet mivel akkora adag por száll fel a levegőbe, hogy rögtön el is fog a tüsszögés – Legalább a bort megihatnánk itt aztán igazából vissza is mehetünk – mondom lemondóan miközben még mindig próbálom feltérképezni a helyiséget – Az öcséd elég erőteljesen fog csuklani, ha tényleg ellopta innen azt az olajlámpát – közben én is előveszem a telefonomat és pont bekapcsolnám rajta a zseblámpát, amikor sikeren megbotlok valamiben – ami valószínűleg az egyik régen felcipelt babzsák lehet, legalábbis remélem – még szerencse, hogy a bort már leraktam így mindkét kezemmel kereshetek megfelelő kapaszkodó után, hogy ne végezzem arccal a padlón. Maddox pedig pont kapóra jön és csak reménykedni tudok, hogy nem esek rá akkor lendülettel, hogy őt is felborítsam.
- Bocsi – motyogom miközben igyekszem visszanyerni az egyensúlyomat, de még mindig erősen kapaszkodok az izmos karokba és olyan erővel csap le rám a hirtelen közelsége, hogy már annyira nem is zavar se a por, se a sötét, se az, hogy a sarokban valami szintén megmozdul.

Hát nem én leszek az, aki ezt a témát feszegeti, mert habár tökre úgy néz ki, hogy nem teljesen mondasz igazat - ugye emlékszel, hogy gyerekkorunk óta ismerjük egymást, ami azt jelenti, hogy pontosan tudom hogyan mozdul az orrod, amikor hazudsz -, de biztosan nem fogom rád erőltetni, hogy vallj színt, és leginkább nem azért, mert jófejségből kérdeztelek csak, hanem azért, mert ha te azt mondod, hogy minden rendben van, akkor az biztosan úgy is van. ( Még akkor is, ha tökre nem úgy néz ki. Tényleg meg kellene tanulnod irányítani az orrod.)
Aztán nevetni kezdek, ahogyan anyukád utánozom, igazából az apámat is el tudnám játszani, még a hangomat is tudom úgy mélyíteni, ahogyan ő, de nem fárasztalak vele, mert az arcomra odaragad a mosoly, és csak szomorú szemekkel nézlek, ahogyan magadat ölelgeted, és tényleg az az érzésem támad, hogy te az előbb nekem nagyon nem mondtál igazat. Úgyhogy csak a cipőm orrát kezdem el bámulni, elvégre nem vádaskodhatok veled szemben. Ha el akarod mondani, majd úgy is elmondod, ha meg nem akarod, akkor meg még mindig megölelhetlek, reménykedve, hogy attól jobban leszel.
Aztán felnevetek, és olyan értetlenül nézek rád, mint aki nem tudja, hogy ilyenekre miért emlékszel. - Ugye nem emlékszel minden alkalomra, amikor hánytam? Az elég kínos lenne. - Kicsit zavaromban is nevetek, mert hiába tűnt egy ponton természetesnek előtted ilyeneket csinálni, most egy kicsit mégis furcsa élt vesz. - Tia Becks. - Idézem föl a lányt ronda piros ruhában. - Együtt ittunk, aztán meg.. - aztán meg a szobámban bevettünk egy-két bogyót, mielőtt egymásnak estünk volna, és utána minden csak úgy megtörtént, erről pedig neked nem igazán kell tudnod, nem hiszem, hogy nagyon kíváncsi lennél a részletekre, meg aztán elég furcsa ilyenekről beszélni veled, amióta te meg én ilyen dolgokat csinálunk szabadidőnkben. -.. aztán meg együtt hánytunk. - Fejezem be kelletlen éllel. Nem szeretek neked hazudni, főleg nem akkor, amikor tudom, hogy tudod mi történt, hogy a dolgok még véletlenül sem ilyen sorrendben következtek. - És azóta már eltelt egy csomó idő, úgyhogy temess csak nyugodtan oda. - Legyintek végül nagylelkűen, mielőtt a kezedért nyúlnék.
- Ja, biztos, hogy nem. Apának nincs ideje ilyen hülyeségekre, a nevelőanyám meg sokkal inkább szereti elkölteni a pénzét más dolgokra, mintsem munkásokra. - Rázom meg a fejemet, és mellé egy kicsit a vállam is megrántom. Ha anya még itt lenne, egészen biztosan kitakarította volna minden évben, sőt nem csak kitakarította volna, hanem szépen rendben is tartotta volna. Szerintem a faház, már haldokló állapotban van, a festék biztosan megkopott, és talán már nem is biztonságos fölmerészkednünk.
Megtorpanok, a szemöldököm a magasba szalad, mielőtt át nem venném az üveget meg a pokrócot, aztán persze a tekintetem követi a kezedet, de a pillantásom elkalandozik a combodon, és mire felém nyúlsz, hogy visszavedd, amit az előbb ide adtál, nekem egészen más dolgok járnak a fejemben, mint a faház meg a cipőd.
- Hű bizony. - Utánozlak csípőre vágott kézzel, és már azt szeretném neked mondani, hogy inkább menjünk vissza a házba, és húzzunk fel egészen a szobámig, mert ott nincs por, nincs sötét, van tévé, és van ágy, de te nem éppen úgy nézel ki, mint akinek most arra van szüksége, hogy Netflixet bámuljon borozás közben.
- Kösz, ez annyira udvarias tőled. - Fintorgok rád, mielőtt vissza nem nyomnám a bort a kezedbe és a kis deszkalépcsőkön el nem kezdenék fölkapaszkodni.
Az ajtót odafent belököm, és továbbra is fintorogva föl nem nyomnám magamat. Egészen sötét van, úgyhogy a telefonomért nyúlok, hogy a vakuval világítsak körbe szörnyek után kutatva. - Hát Beth, azt hiszem nagyon nem az alkalomhoz vagy öltözve. - Térdelek le, hogy a kezemet nyújthassam feléd a kis lyukon keresztül. - És gyertyák sincsenek, szóval ez egy elég sötét és kísérteties buli lesz, bár azt hiszem lennie kell majd valahol egy olajlámpának, ha csak az öcsém ki nem lopta. -

- Persze - ezt igyekszem a legmeggyőzőbben előadni, mert nem érzem még, hogy most itt lenne az ideje az ilyen mély dolgokról való beszélgetésnek, minthogy mennyire labilisnak találom a családom és a polgármester között létrejött egyezményt. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben mintha azt vettem volna észre Maddoxon, hogy Bastien felé húz a szíve. Nem, erre a beszélgetésre még korántsem készültem fel – de talán egy jó üveg bor elfogyasztása majd meghozza a hangulatot.
Csak a szemem forgatom a kérdésére, valóban nagyon vicces ahogy szinte látni lehet az apján amint felmegy benne a pumpa. Az én apám pedig pont az ellentéte – hideg és nyugodt amíg társaságban van aztán pedig később, amikor eljön a lebaszás ideje akkor úgy zúdul rád a haragja, mint egy cunami vagy egy hurrikán amit az anyámról neveznek el. Képzelhetitek, hogy az milyen károkat tudna okozni.
- Naa, lássuk – egészen fellelkesedek és közben egy kicsit meg is melengeti a szívem, hogy Maddox még most is képes feleleveníteni a gyerekkori – egyik – kedvenc szokásunkat, amikor épp a szüleinket utánoztuk. Meg kell hagyni még mindig jól csinálja. Elnevetem magam és tapsolok. A korábbi viharfelhőket ez a kis apró közjátéka messzire űzte és legszívesebben most jó szorosan megölelném ezt a srácot, de akkor kénytelen lennék elmagyarázni neki, hogy miért is vagyok hirtelen ennyire hálás. Úgyhogy csak valami pótcselekvést csinálok a kezemmel: először ökölbe szorítom az ujjaimat majd kiengedem és végül továbbra is nevetve átkarolom magam.
- A madarak mellé, rendben – bólintok halálosan komoly arccal – Bár nem tudom emlékszel-e rá, hogy a tizenhatodik születésnapodon odahánytál majd utána az a szőke csaj is odahányt, aki egy nagyon ronda piros ruhában jött – elfintorodok előbb Maddox hányásának emlékképétől majd inkább az említett lány aznapi szettjétől, ami ugyan jóval rövidebb volt, mint amit én valaha is megengednék magamnak de ezzel az én szememben mégsem a dögös hatást érte el hanem az elképesztően olcsó ribanc szintet. Bár azzal is tisztában voltam, hogy a fiúk nem így gondolták – ahogy azzal is, hogy talán csak azért nem tetszett a lány ruhája, mert láthatóan jobban érdekelte Maddoxot, mint én. Akkor még szerettem azt hinni, hogy kicsit féltékeny vagyok – egészen addig amíg rá nem jöttem, hogy ez hülyeség. Elvégre Maddox látott egy bokorban pisilni tízévesen.
- Egyébként egészen jó kis takarító bűbájokat tudok – jegyzem meg miközben a tekintetem az összefonódó ujjainkra esik és egy hatalmas mosoly terül szét az arcomon – Azért remélem nem bontatták le a szüleid, elvégre az egy műemlék – lebiggyesztem az alsó ajkam közben hagyom, hogy magával húzzon a kert felé. Útközben még a hónom alá csapok egy pokrócot is amit az egyik kerti széken találok a faház felé menetelve.
- Várj egy pillanatot – megállásra késztetem és amint ez sikerül is átnyújtom neki a pokrócot meg az üveg bort – Talán nem a megfelelő cipőt választottam az alkalomhoz – kicsatolom a szandálom pántját és kibújok a magassarkúból ezzel egy tizenkét centis zsugorodást kiváltva – Mehetünk – a szabad kezem nyújtom, hogy visszavegyem a pokróc és a bor közül valamelyiket majd tovább indulhassunk a kert leghátsó része felé, ahol a fák már sokkal sűrűbbek, mint bárhol máshol.
- Hű – igazából először csak ennyire futja, ahogy megpillantom a faházat ami jelen állapotában egy egészen ijesztő kísértet járta viskóra hasonlít mintsem egy barátságos kis menedékre, ahol két fiatal boszorkány – jó, néha három amikor megengedtük Balzacnak, hogy csatlakozzon hozzánk – szinte minden nyáron minden hétvégén csupa olyan dolgot csinált, amit a korabeli gyerekeknek nem szabadott volna.
- Csak utánad -

Összeráncolom a szemöldökömet ott a konyhafalnak támaszkodva a hűtő mellett, a barna szemeimet pedig ráfüggesztem érdeklődve, nem túl kutakodóan, inkább csak kíváncsiskodva, olyan tipikus szeretném is meg nem is pillantással - mármint szeretném is tudni meg nem is,ha bárkinek valami más jutna eszébe - és igazán el is tudnám engedni a dolgot, elfordulva meg a telefonomért nyúlva, de aztán eszembe jut, hogy Beth egy csaj - mondjuk ezen azért nyilván egy kicsit sem kellett gondolkoznom, hiszen eléggé szembetűnően nőies vonásai vannak - és a nők néha annyira kiismerhetetlenek, hogy hiába próbálkozom, sosem tudom pontosan kitalálni, hogy mi lenne a legjobb lépés.Kicsit össze is préselem az ajkaimat elgondolkozva, hogy akkor vajon rá kellene-e kérdeznem a dologra, vagy csak némán tovább siklani fölötte, mintha meg se szólalt volna. - Minden rendben? - Kérdezek végül rá, mert arra jutok, hogy ez még mindig ezerszer jobb opció, mintha nem tettem volna meg. Meg azért egy kicsit érdekel is, de tudod, nem olyan egetvetően nagyon, elvégre nem néz ki rosszul, sőt elég vidámnak tűnik ahhoz, hogy ne akarjam olyan komolyan kezelni ezt a helyzetet. Inkább csak én is elmosolyodom.
- Vajon mikor fog felrobbanni az öreg? - A kérdésem leginkább csak költői, és habár néha nagyon-nagyon szeretem halálra idegesíteni, mégis csak ő az egyetlen szülőm, aki megmaradt, szóval valószínűleg elég nagy szívás lenne a nevelőanyámmal egyedül maradnom. Totális szívás.
- Imádom anyád életvezetési tanácsait! - Heccelem vigyorogva Bethet. - Igazából még idézni is tudom. - Ellököm magam a faltól, megköszörülöm a torkomat, aztán pedig egészen megkomolyodom, tekintetem a cipőmön pihentetem amíg sikerül összeszednem magamat, felvenni Beth anyjának állarcát, komoly és száraz mosollyal. A hangom egy kissé elvékonyítom, hogy a jelenet áthatóbb legyen. - Mondd csak Maddox, még mindig apád vállalatát irányítod? Nem gondolod, hogy egy kicsit gyerekes dolog feketébe öltözni, amikor feltüntették a meghívón a dress codeot? - A végére persze elnevetem magamat, gyerekes csínytevésnek álcázva élcelődésemet.
- Jézusom, szerintem brutál nagy lehet a por, de persze. - Hagyom, hogy Beth kihúzza a kezemből az italt, aztán pedig csak szemöldök ráncolva hallgatom a franciáját, egészen kellemes szimfóniája van. - Nem tudom, de ha megöl, kérlek temess el a hátsó kertben, oda ahova azokat a kismadarakat temettük. - Biccentem félre a fejemet, Beth közelsége mindig megrészegít, túl sok emléket szabadít föl. A kezéért nyúlok, ujjainkat olyan természetességgel fonom össze, mintha nem lenne semmi furcsa benne, hogy így vonulunk ki a hátsókertbe. -Egyébként nem vagyok benne biztos, hogy tényleg meg van még az a faház. -

A tekintetem Maddoxon pihentetem miközben komótosan rágom a tökéletesen elkészített steaket, gondolatban azonban teljesen máshol járok és csak a testem van jelen a vacsoránál. Alberten meg a farkasokon tépelődök, hogy talán nem kellene ennyire félvállról vennem a tényt, hogy megtámadták egy teljesen nyílt terepen, teljesen hétköznapi szituációban. Jó persze valószínűleg a közreműködésem nélkül nem vetemedtek volna ilyesmire – bár tényleg semmi ártószándék nem vezérelt, mondjuk így a támadás utáni történéseket figyelembe véve talán egy picit megérdemelte Albert, hogy ráijesszenek. Csak egy picit. Mondjuk lehet egy kicsit kevésbé is lehettek volna elszántak azok a farkasok, mert akkor megkíméltek volna egy kellemetlen éjszakai találkozástól, de egy nüansznyit tényleg megérte. Ezt persze nem fogom bevallani senkinek. Az sokkal jobban aggaszt, hogy vajon mennyi ideig leszünk még képesek fenntartani ezt a semlegesség maszlagot, mennyi ideig bírja ki a Spellwood család, hogy ne álljon egyik oldalra se. Vagy inkább mennyi ideig nézi még el Bastien Monagham, hogy az egyik legveszélyesebb boszorkánycsalád nem áll mellette.
A másik pedig, hogy talán nem ártana valami tisztítófürdőt vennem, mert szinte biztos vagyok benne, hogy megátkoztak. Albert már nem is tudom hanyadik vámpír akinek akaratom ellenére borsot török az orra alá. Összevonom a szemöldököm ahogy próbálom felidézni, hogy vajon melyik boszorkány állhat az egész átok-téma mögött miközben robotként emelek még egy falatot a számba.
Egy pillanatra érzem, hogy valami megváltozik az asztal légkörében és zavartan nézek körbe. Először Maddox nevelőanyjára aki most éppen a szemével próbálja megölni a mostohafiát majd apámra aki kérdőn néz rám mire én csak felvonom a szemöldököm és a boromért nyúlok. Pont akkor emelem a számhoz amikor valaki bokán rúg az asztal alatt mire sikeresen félrenyelem az italt és ha eddig nem lett volna elég köhécselés az asztalnál akkor most én is hozzáteszem a magamét.
Kicsit fuldoklok az asztal szélébe kapaszkodva egyik kezemmel míg másikat a szám elé tartom és igyekszem úrrá lenni a rossz útra szaladt folyadékon, de végre Maddox eléri a célját és realizálom, hogy az egész köhögés-krákogás-bokarugdosás akciója azért volt, hogy rá figyeljek. Biccentek egyet alig láthatóan felé, hogy menjen csak, majd követem.
Elnézést kérek az asztaltársaságtól és magyarázok valamit a borról meg a friss levegőről, rámosolygok anyámra aki megint nagyon csúnyán néz rám ezért megjegyzem, hogy kicsit száraz volt a hús. Pedig nem volt az.
- Igazából csak teljesen máshol jártam – rámosolygok, ahogy kilépek az ajtón majd behúzom magam mögött, hogy a ház többi tagja ne halljon minket véletlenül sem – De természetesen örömmel segítek apád bosszantásában, nagyon vicces ahogy próbál koncentrálni miközben legszívesebben kitekerné a nyakad – nekidőlök a hűtő mellett a falnak és figyelem, ahogy kivesz egy üveg bort.
- És ezek a vacsorák csak egyre unalmasabbak lesznek – egyetértőn sóhajtok fel – De most legalább anyám nem osztott életvezetési tanácsokat, mondjuk talán mert még nem ivott eleget – jegyzem meg – Mit szólnál ha nosztalgiáznánk egy kicsit a faházban? Évek óta nem voltam ott – elveszem tőle a bort és felvont szemöldökkel olvasom fel a címkét – Ezért nem fog apád megölni? Mármint félre ne érts, isteni finom bor de azt hiszem ezeket szolgáljátok fel a nagyobb tárgyalások előtt – rávigyorgok és eszem ágában sincs visszaadni neki a bort – Ha meg is öl, legalább nemes célért áldoztad fel magad, de egyébként ne aggódj – közelebb lépek hozzá és szabad kezemmel megbököm az orrát, mint ahogy azt gyerekkorunkban is csináltam – nem hagyom, hogy bántsanak. Még szükségem van Rád.

Már vagy huszadszorra krákogok, utána pedig úgy bámulok Bethre, mintha legalább azt szeretném, hogy olvasson a gondolataimban, de hát Beth valószínűleg nem akar olvasni az én gondolataimban, vagy csak nem tűnik föl neki, hogy neki krákogok. Bezzeg az apám úgy bámul rám, mintha legalább a Sátán jelent volna meg személyesen, én pedig lesütöm a pillantásomat, mintha minden csak a legnagyobb rendben lenne és tudomást sem vennék róla, hogy folyton megzavarom a fontos társalgást, ami ki tudja, hogy pontosan miről is folyik, már vagy hosszú-hosszú percek óta a tányéromon szerteszaladgáló borsokat szurkálom a villámra félsikerrel, a boros poharat meg kicsit rendszeresebben emelem meg, és rákönyökölök bal kézzel az asztalra, amiért apa új felesége kezd el feltűnően hangosan köhécselni, és egyhamar az egész asztaltársalgás egy köhécselő-krákogó-kellemetlen pillantásokkal tűzdelt valamivé válik, ahol egymást szúrjuk undok tekintettel. Már nem is az a legfőbb cél, hogy Beth felfigyeljen rám, hanem inkább az, hogy halálra idegesítsek mindenkit, és ezen roppant mód szórakozom, mert hát apám bal szeme olyan izgalmasan kezd el tikkelni, amiből tudom, hogy percek múlva simán el is üvöltené magát, ha arról lenne szó, hogy csak mi vagyunk itt, de hát nyilván nem csak mi vagyunk itt, szóval csak összepréseli a száját, én pedig krákogok még egy utolsót, mielőtt komolyabban el nem kezdeném felhívni Beth figyelmét magamra.
Lejjebb csúszok a széken, egészen lassan, hogy az asztal alatt a lábammal belerúghassak a bokájába, aztán amikor sikerrel járok, a fejemmel az ajtó felé biccentek és egyszerűen csak feltolom magamat, megköszönöm a kellemes és feledhetetlen vacsorát, aztán az ajtó mögött türelmetlenül várakozom, amíg fel nem tűnik az ismerős lány.
- Valld be, hogy csak azért nem figyeltél rám, mert élvezted, hogy az apám majdnem felrobban dühében. - Biccentem félre a fejemet, mielőtt a hűtőhöz fordulva megszereznék egy édes és nagyon drága bort, aminek a nevét biztosan nem tudnám kimondani, sosem tanultam franciát és sosem akartam borok nevét kiejteni. Leginkább csak meginni akarom őket. - De most már muszáj lesz lelépnünk, mielőtt a villámmal szíven szúrom magamat. - Sóhajtok föl egészen színpadiasan. - Már vagy ezer éve nem voltam ilyen unalmas vacsorán. -