Nem azért nem tud levenni a lábamról a férfi, mert nem tud, vagy nem tudna, hanem mert én nem akarom. Egyrészt tényleg, komolyan nem azért jöttem ide, hogy felszedjem őt, vagy egy másik, szép férfit, másrészt pedig... mi értelme volna? Igen, ismerem ezt a pillantást, láttam már, ahogy hozzá hasonlóan végigmértek férfiak, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem simogatja az egómat az ilyesmi – bennem is van némi gyengéd nőiesség, kár volna tagadni.
- Akkor, minden bizonnyal, rossz helyre születtem – felelem, immár angolul, puha élcelődéssel a hangomban. Tulajdonképpen soha nem bántam, hogy a Sors oda szánt engem, ahova, és akkor, amikor. Átverhetjük magunkat azzal, ha nem jön össze valami, ha hoppon maradunk, ha elvesztünk egy csatát, legyen az bármekkora jelentőséggel bíró is, egyszóval, ha elromlik valami az életünkben, hogy rossz volt a timing. De a timing soha nem rossz. Ott vagy, ahol lenned kell, akkor, amikor ott kell lenned – és erről nem nyitok vitát senkivel sem. Az élet így hozta, okkal. Azért, hogy tanulj valamit, hogy jobb legyél, hogy több legyél ezáltal. Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy semmi sem jó, ki kell tartanunk, mert a Sorsnak általában mindennel és mindenkivel terve van. Ez az én nagy és bölcs életfilozófiám. – Nem passzolna hozzám ennyire, ha nem gyakoroltam volna – folytatom -, pár évig London és Párizs között ingáztam, úgy tűnik, ragadt rám a múzeumok poránál egy kicsit több is – újabb mosoly. Megállapítására is csak bólintani tudok, mivel egészen közel jár a valósághoz. – Egzotikus aligha. Orosz, német, olasz... – tűnődök; tulajdonképpen az ukránt is megértem, meg a spanyolt is, de több hibát vétek bennük. – Latin – na, ez az, ami általában ki szokta verni a biztosítékot másoknál. Igazság szerint jó hasznát veszem, ha éppen olyan műtárgyakkal foglalkozom, melyek még latinul íródtak, az élet egyéb területén nem igazán, sőt, egyáltalán nem.
A helytelenül varrott tetoválásokon azért jót derülök magamban.
- Ugyan, kérem – legyintek. – Nem vagyok valamiféle elkényeztetett, kékvérű maca – nyugatom meg. Ez részben hazugság, mert a felmenőim között, réges-régen akadtak méltóságok, részben pedig azért igazság, mert nem szoktam sem én, sem a családom bármely tagja ezzel hencegni. Rég volt, talán igaz sem volt... az iskola sem annyira elit, hogy az etikettnek külön órát tartsanak. Előbb tanultam meg, hogy hogyan kell egy bestia szívébe ezüst tőrt, vagy karót szúrni úgy, hogy annak biztos halál legyen a vége, semmint, hogy melyik evőeszköz követi a másikat egy ötfogásos vacsora alkalmával; jobb, ha ennyiben maradunk.
Aztán nevetek.
- Egyszer megnézném azt a festményt. Félre ne értsen, nem kívánok lábtörést önnek, de most aztán igazán kíváncsivá tett – kisebb-nagyobb sikerrel elfojtok egy mosolyt. – Hát, igen... könnyebb rásütni egy ilyen magasztos címet, egy alantas dologra, mint elismerni, hogy ég és föld a kettő, és belátni, hogy utóbbira nincs semmiféle magyarázat, vagy gondolat, vagy érzelem a vászon és a festék mögött – szomorú, de ezek tények. Hányszor látni olyasmit, hogy semmitmondó képek kerülnek ki ilyen-olyan galériák falaira, kiállítás címszóval, jobb (?) esetben egy titokzatos, sokat ígérő címmel, rosszabb esetben pedig egyetlen, hasonlóan semmitmondó szóval jellemezve az alkotást.
- Művésznek cseppnyi jóindulattal sem nevezném magamat – régen szerettem rajzolni, és festeni, de manapság már nemigen lelem benne sem örömömet, sem megnyugvásomat. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ceruza, ecset a kezemben. – De beletrafált. Részben. És ön? – kérdezek vissza, de nem fejtegetem tovább részemről, ha nem érdekli, ha beéri ezzel az információ mennyiséggel. Nem szokásom fárasztani a beszélgetőpartnereimet. Sosem tudtam, hogy mennyire kíváncsiak, úgy igazán, és mi az, amit illemből kérdeznek meg. Most már, felnőtt fejjel, tudom, hogy többnyire nem kíváncsiak igazán.
- Pénz beszél... – elhúzom a számat, és megvonom a vállamat. Régen az emberek azért alkottak, mert adni akartak vele, és nem elvenni. Adni, szépséget, gondolatot, érzelmet, egy történet töredékét; egyetlen csodás lélekszilánkot az emberiségnek saját magukból. Most a hírnév, és az ezzel járó pénz az, ami mozgatja őket többnyire, amennyire én észrevettem. Mert, hát, hogyan is lehetséges, hogy a mocskos téglafalak oldalait ’firkáló’ graffiti művészek csak suhancok, ennek a tehetségtelen ficsúrnak meg hízik a mája ettől az egésztől, mert ’művész úrnak’ titulálják, és az est végére még egy szép, zsíros összeg is ütheti a markát. Apám mondogatja gyakorta, hogy sáros a kéz, amelyik a sorsot húzza – és ennél fájdalmasabb és nagyobb igazságot még életemben nem hallottam a társadalomról, amiben élünk.
Halkan nevetek.
- Igyunk a vegánokra – és emelem a csupán félig telt pezsgős poharamat rájuk, meg a művész úrra, meg erre a hitvány bagázsra, és erre a csodálatos estre. Félig-meddig rá, és rám, no, meg a találkozásunkra – és ezzel magamhoz is veszem azt a pár korty maradék italt.
- Ég óvja azt a galériát, amelyik ezekre lecsap! – a kérdést komolyan veszem, nem magamra, és a válaszomat sem viccnek szánom. – Nem – ingatom meg a fejemet. Folytatást talán várok, személyiségemből adódó kíváncsiságom révén, de mivel nem kapom meg, nem firtatom. Nem érzem úgy, hogy jogom volna hozzá, s el is engedem a régi ismerős gondolatát.
A meghajlás ily’ mértékű, tökélyre fejlesztett változatával talán csak romantikus, történelmi filmekben találkoztam. A pillám sem rebben, ajkam szegletében hamiskás mosoly játszadozik, nem azért, mert őt tartom nevetségesnek, vagy a mozdulatot, hanem azért, mert az én fejemben ütött szöget egy gondolat.
- Kalina Krakowska, és el sem tudja képzelni, hogy milyen jó a memóriám – nyújtom felé a jobbomat, míg opálos lélektükreimet az ő olíva íriszeibe süllyesztem. Hosszúnak tetsző másodpercekig nem eresztem pillantását, s csak aztán nézek el lopva mögé, majd mellé szegődök, onnan is végigpásztázom az emberek arcait. Elképzelésem sincs róla, hogy hol lehet Dane, akinek éppúgy fürdőznie kellene az elért sikerben, mint Steele-nek. Nem hiszem, hogy kiszivárgott volna, hogy ide jön valaki, hogy itt leszek, hogy merényletet hajtsak végre ellene, hogy kivégezzem. Türelemre intem magamat, várok még, de már nem sokáig.
- Szereti Washingtont? Franciaország után eléggé nagy fordulat – vonom fel az egyik szemöldökömet, mert pontosan tudom, milyen más ez itt, mint odahaza, a vén Európában.

Nem mondom, hogy egy egészen kicsit sem lepnek meg az idegen, nem kevésbé idegen nyelven csengő szavai, de élből válaszolok rá franciául. Nem nagy erény, az én világomban, az enyéim között nyilvánvaló, hogy nem csak egy idegen nyelven beszélsz, hanem legalább három-négy másikon. Az persze más lapra tartozik, hogy én beszélek olyan nyelven is, amely már holt, és az orvosokon kívül aligha beszéli más. A véletlen furcsa játéka, hogy éppen ezt az egyet mindketten beszéljük a férfivel – az angolt leszámítva, értelemszerűen.
Nem zavar, hogy végig mér, de zavarba hoz, még akkor is, ha nem mutatom ki; arcomat-, mellkasomat nem futja el a pír, pilláim meg sem rebbennek, opálos íriszeim rezzenéstelenül fürkészik az ismeretlen ismerős vonásait, mimikáit, mozdulatait. Érzem a parfümmel vegyülő szesz halovány illatát, és nem vetem meg; ezt másképpen nem is lehetne kibírni, ha az ember amúgy nem munkaügyben lenne itt, e jeles eseményen. Van benne valami, ami a reneszánsz nagyok alkotásaira emlékeztet; színek felülmúlhatatlan gazdagsága, mozdulatok, érzelmek természetessége, költőivé finomuló légkör.
Már-már visszarántom az itt és mostba, s ez megmosolyogtat.
- Ön túloz – hölgyekhez illő, teátrális legyintés illene a szavakhoz, de az most elmarad, mivel én igencsak messze vagyok az úrinőktől. Egy másik korban talán én voltam az, aki ezeket az asszonyokat megmenti a szörnyetegtől. Ebben a világban, s ebben a korban maximum egy picsának tűnhetek, aki még azt sem hagyja, hogy a férfi viselje a tökeit, és úriemberhez méltón bókoljon. Már majdnem sajnálom a férfit. – Köszönöm szépen, jól esik ezt hallani egy vérbeli franciától – ismétlem utána az egyértelmű állítást önnönmagáról, még mindig mosolyogva -, de nem. Szeretek tanulni – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat.
Míg a férfivel beszélek-, majd amikor az egyik festményt nézegetem, és próbálom megérteni, és megfejteni, az egyébként iszonyatosan egyszerű alkotást, szemem sarkából figyelem az egyként mozgó, zsizsegő tömeget, abban is azt az egy vámpírt keresem, mint egy ragadozó, mely a magas fűben lapulva válogat lehetséges prédái közül a mit sem sejtő csordában.
Felkapom a fejemet, egyik szemöldökömet felvonva fordítom arcomat a férfi felé.
- Az orrába szökött a pezsgő? –felé fordulok, teljes testemmel, ajkam szegletében játékos mosoly bujkál. Számomra az ő nevetése sem kevésbé meglepő, mint számára az én hasonlatom. Élettel teli hang ez, olyan, amit sokan irigylésre méltónak vélnek, főleg ezekben a keserű, sötét időkben, amik mostanság a városra ereszkedtek. – Csak nem a megfelelő helyről-, és szögből nézte, ez volt a probléma, semmi egyéb – könnyeden csendül hangom, de mindketten tudjuk, hogy nyilvánvalóan nem vele, és nem az ő látásmódjával van a probléma, hanem azzal, hogy ezek a képek nem egyebek, csupán rakoncátlan, és tudattalan ecsetvonások, értelem, érzelem, gondolatiság nélkül.
Hasonlatát hallva negédes kacaj szökik ki ajkaim résén.
- Ez a munkám, muszáj értenem hozzá, és néha más szemmel kell néznem a műremekeket, nem csak puszta csodálattal adózni előttük, és azok előtt, akik életre keltették őket – magyarázom. Most sütöm le a pilláimat először, csupán egyetlen villanás erejéig, éppen csak azért, hogy odaadásomat és alázatomat fejezzem ki irántuk – az igazi művészek iránt, akik többé, szebbé és gazdagabbá tették ezt az istenverte planétát. – Lehet valami szép, még úgy is, hogy nem érti – újra a szemeibe nézek, el sem eresztem a pillantását -, de van olykor, hogy akkor lesz igazán szép, gyönyörű, és akkor ragyog teljes pompájában, ha érti, ha ismeri. Minden vonását, minden színét – és, míg arról beszélek, ami színeket és fényt csempész unott, szürke életembe, zord vonásaim ellágyulnak egy gyorsan tovaillanó másodperc erejéig.
- A pezsgő teszi, és a hasonló-hasonlót vonz elve, azt hiszem – most rajtam a sor, hogy a szememet forgassam, miközben a karcsú, aranylón gyöngyöző pezsgővel telt pohárba kortyolok; a buborékok végigtáncolnak a nyelvemen.
- Csak találgatok, nem ismerem Mr. Steele-t, nem tudhatom, mi járt a fejében. Valószínűleg éhes volt, amikor a ’Hang’-ot festette – sokatmondóan felvonom az egyik szemöldökömet. – A címet pedig az magyarázza, hogy már alig várta, ahogy a bacon sercegve megpirul a serpenyőjében – nyilván nem gondolom komolyan mindazt a sületlenséget, amit kimondok.
- Hm... – búgom, nem töprengek sokáig, és látványosan sem. – Munkaügyben vagyok itt, mondhatjuk így is. Részben a kíváncsiságom hajtott ide. És önt? – most tudatosul bennem, hogy még a nevét sem tudom a legkellemesebb embernek, egyetlen, intellektuális mentsváramnak ebben a szörnyűséges veremben.

Ha őszinte akarok lenni (márpedig miért is ne akarnék?), a festményekkel még annyira-, és úgy sem foglalkozom, mint azok a férfiak, akik egy jó menet reményében fűzik a szebbnél-szebb hölgyeket, és mindazt, amit látványosan kínálnak, vagy a gold diggerek, akik nagy szakértelemmel csodálják alkalmi partnerük, avagy áldozatuk fizimiskáját – a Hermes nyakkendőt, a luxus karórát, meg a Maserati kulcsát. Persze... én is egy férfit keresek a tömegben, akit elkaphatok majd a közeli, sötét sikátorban, az épület mögött, és ráébreszthetem arra, hogy voltaképpen én vagyok a végzete.
Dane sehol. Kétlem, hogy bujkálna, nincs oka, nem tudja, hogy valaki vadászik rá. Hiszen minden olyan nyugodt, és békés a grandiózus partin, hogy azt öröm nézni, és hallgatni. Kéjes mosolyok, és aprócska, buja érintések, finom szürcsölések, nagyon enyhe, kifejezetten kellemes alkoholmámor, halkan duruzsoló méhkas, csendes, bábeli zűrzavarrá minősülő beszélgetések, negédes nevetés vegyül a parfümtől nehéz levegőbe.
És idegen szavak. Franciák, ha egészen pontosak akarunk lenni. Idegen hang. Idegen ajkak közül szöknek. Idegen archoz társulnak. Halovány mosoly játszadozik vérvörösre festett ajkaim szegletében, és nyelvén válaszolok neki, még az előtt, hogy angolra fordítaná amúgy értett szavait:
- Nem kell bocsánatot kérnie, én nem egy kiállítási darab vagyok, amit csak nézni szabad – és rámosolygok. Hangszínemből érezheti – éreznie kell! -, hogy nem rosszindulatúan mondom, éppen csak ilyen a stílusom, a habitusom – és ez még franciául sem hangzik sokkal lágyabban, éppen csak szebbek a szavak.
Csak most, amikor kérdez, pillantok az egyik festményre, amely nem is esik tőlem olyan messzire. Ellököm magamat a faltól, és a férfi mellett elhaladva, őt megkerülve állok meg mellette, és ezzel egyidejűleg a festmény előtt. Nem is pazarolom azzal az időmet, hogy hátrébb lépjek, hogy messzebbről csodálhassam a művet, mert semmi értelme sem lenne.
Elveszem a felém nyújtott pezsgőt.
- Köszönöm – biccentek röviden, de le sem veszem a tekintetemet a színesre mázolt vásznakról. Mert mindazt, ami itt történt, és, amit a nyüzsgő tömegek most ünnepelnek, és, ami holnap egész D.C. előtt megnyílik, az nem egyéb, csak egy dilettáns kis pöcs pepecselése.
- Az ott – állammal az adott kép irányába bökök (melynek a címe egyébként ’Hang’), s még mielőtt fojtatnám a gondolatmenetet, belekortyolok a hűvös pezsgőbe, amit az imént kaptam – pont úgy néz ki, mint egy – összevonom a szemöldökömet, a homlokomat ráncolom, és a megfelelő szót keresem - bacon – bököm ki végül. – Egészen olyan érzésem van a képekkel kapcsolatban, mintha az absztrakt expresszionizmus és a minimalizmus torz, korcs kölykei lennének. Modern, de mégis olyan... átlagos. Egyszerűek, mint egy-egy darab kő. Sőt, mi több, unalmasak – csak most pillantok újra a férfire. – A tömegeket, azt hiszem, inkább az ingyen pezsgő-, és a remek társaság vonzotta ide – újabb vállrándítás; nem érdekel különösképpen a vendégsereg, én nem egy Instagram story miatt vagyok itt, nem azért, mert egy barátnőm elrángatott ide, de még csak nem is a képek felhozatala csalogatott ide ma este. De ezt az ismerős idegennek nem kell tudnia. - Ad Reinhardt-, vagy Karel Appel hatással lehetett a Maestróra, de... sajnos inkább hatnak olcsó, ráadásul ügyetlen másolatoknak, semmint inspiráció forrásnak.

Amikor a tükörbe nézek, nevetségesnek találom a nőt, aki visszanéz rám. Legszívesebben a kezeimbe temetném az arcomat, vagy a hajamba túrnék, végső elkeseredésemben, de akkor mindent elrontanék, és kezdhetném elölről; a sminket, meg az izzó-vörös fürtjeim belövését. Mindezzel nem mondom, hogy sokat dolgoztam, de nem keveset, jobb is, ha ennyiben maradunk. Nem vagyok én ehhez az egész csilli-villi, kiöltözős, hetyegős, bájvigyorgós színészkedéshez hozzászokva – és, ha nem lenne egyértelmű, a híve sem vagyok. Nem is tudom, mikor voltam utoljára hasonló szituációban. Mondhatnám azt, hogy a szalagavatómon, de, hé! A vadász iskolában nem tartanak szalagavatót!
Nagy levegőt veszek. Felszívom magam, ha úgy tetszik.
Félreértés ne essék, nem sajnáltatom magamat, vagy csinálok úgy, mintha valamiféle grandiózus csatára készülnék, mert nem. Nem hiszem, hogy sokáig kihúzná... csak megyek, meg jövök. Ez a terv. Nem időzök ott, csak annyit, amennyit feltétlenül muszáj.
Kocsit küldtek értem, épp úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, kísérőm nincs. Már csak az hiányozna! Egy kolonc a nyakamba. Mintha ez az egész baromság nem lenne éppen elég. Tudom, hogy furcsán hangozhat, hiszen más nők ölnének azért a gyémántért, ami a nyakamban van – és, ami van vagy egy kiló -, vagy a méregzöld ruháért, vagy azért, hogy ilyen helyekre járhassanak, ilyen emberekkel szürcsölgethessék a kibaszott cosmót, de én nem ’más nő’ vagyok. Én ennek éppen a szöges ellentéte vagyok. Engem csak feszélyez ez a gönc, nem kevésbé a gyémánt. Higgye el, győzködtem a társaságot, aki ezt kitalálta, hogy ugyan, miért is ne lehetnék pincér, hogy sokkal jobb lenne, mert olyan helyekre is bejutnék, ahová mások, az egyszerű vendégek nem. A válasz úgy hangzott, hogy így jobban el tudok vegyülni. Elvégre... mit számít még egy, sokadik szép arc a tömegben, nem igaz?
A múzeum egyik termében holnap fog nyílni egy kortárs festő kiállítása, és ma, D.C. elit krémje-java ezt ünnepli. Csak és kizárólag meghívóval lehet bejutni – elvileg. A kortárs festő Mark Steele, újdonsült vámpír, Bastien Monaghan egyik milliomos kis katonájának, Eric Dane-nek, az új, aranytojást tojó tyúkja – jelentések szerint, még a kiállítás nyitása előtt százezreket keresett Dane Steele-n. Utóbbival nincs nagy baj, azt leszámítva, hogy úgy falja – csak átvitt értelemben, egyelőre - a nőket és a férfiakat, mintha ez éltetné, előbbivel már sokkal inkább. Kezdjük például azzal, hogy nem Steele volt az első, akit (akaratán kívül) átváltoztatott, és ő még a szerencsések között tudhatja magát, mert Dane előszeretettel vadászik emberekre, boszorkákra, akiknek az összeaszott hulláját még csak el sem tünteti gyalázatos tetteinek helyszíneiről. Nagyképű, és ostoba pénzhajhász szarházi.
És itt jövök én a képbe – ténylegesen és átvitten is: belépek a nehéz, kétszárnyú diófa ajtón, magas sarkúim öblösen koppannak a vérvörös szőnyegen. A kabátot lesegítik rólam az egyik oldalról, a másikon azonnal ott terem egy pincér, ezüst tálcával, aranylóan gyöngyöző pezsgővel. A terembe érve színpompás madarakhoz hasonló nők, nehézkes, fűszeres parfümfelhőben úszva, és – többnyire – fekete öltönyös férfiak nevetgélnek, és koccintanak borostyán színű scotch-al telt, szépen metszett kristálypoharakkal. Dane-nek se híre, se hamva, attól függetlenül is, hogy ő az est egyik házigazdája – szponzora biztosan.
Átható, acélszín íriszeim kutatón pásztázzák az emberek alkotta húsmasszát, a vámpír után kutatva. A helyiség egyik falához húzódok, csupasz hátamat a tölgyfaborításnak vetem. És várok. Mint egy ragadozó a prédájára. Türelmesen. Nyugodtan veszem a levegőt, s még csak a szívem sem ver hevesebben, mint amúgy. Tudom, hogy miért jöttem, tudom, hogy mit akarok, és tudom, hogy hogyan fog végződni az est. Mitől kellene tartanom?
Tehát várok.
Türelmesen.
Előlem úgy sem bújhat el, innen úgy sincs menekvés.
(...)
Olíva színű íriszpárral találkozik pillantásom.