stranger

Nem ismerek olyasfélét, hogy Krisztus előtt és után. Nem ismerek Istent sem, Jehova számomra sosem jelentett támaszt. Mindent, amit a közemberek Istenben keresnek, abban a lányban rejlik számomra aki két éve az ágyam sarkán megpihenve pityergett. Nekem ő volt a mindenség. Az időszámításom pedig utolsó szívdobbanásom előtt és utánra szűkült. A két idő tökéletes ellentéte egymásnak, ami megrémít. Mintha egy párhuzamos univerzumba kerültem volna, ahol magam sem tudom ki vagyok én.
Mindenki azt hajtogatja, hogy az idő minden sebet begyógyít. Így ebben a formában ez egy megfelelő eszköz arra, hogy a menthetetlenek is menthetőnek érezzék magukat egy időre. De a lelki szemeim előtt felállított homokóra egyre csak pereg, minden homokszem szép lassan elfogy azon oldalról, amit én reménynek neveztem. Az idő maga a remény, mindkettő megfoghatatlan, én mégis érzem ahogy kezeimből egyre inkább eltűnnek. Két év telt el, minden elmúlt és változott, csak a bennem rejlő vihar tűnik állandónak a világban.

Alkarjaimat az íróasztalnak támasztom, hogy elgémberedett alsó tagjaimat megmozgathassam. A régi fa úgy reccsen pihe súlyom alatt, mintha ő is érezné a világ terhét amit a vállaimon cipelek. Tekintetem szobám  egyetlen fényforrására emelem, a vörös számokat vetítő digitális órámra. Este hét óra és tizenhárom perc. Hajszál híján pontosan három órája szorongatom a tollamat a kezemben, de a levél csaknem halad. Mit is mondhatnék valakinek, aki azt se tudja élek vagy halok-e?!
A kislámpám kapcsolójának apró csattanó hangja szinte fülsüketítő erővel bírt a csendben. A némaságban még a nemlétező szívdobbanásaimat is reprodukálta megborult agyam.

"Kedves,

Szia.

Két év telt el, több, mint 730 nap, mióta láttuk egymást. Tudom, eltűntem, te szeretted volna tartani valamiféle módon a kapcsolatot, véglegesen én szakítottam meg. Valójában nem tudom szeretnél-e még hallani felőlem valaha, de az egyetlen reményem ami maradt, hogy te is viszonozod azt a hiányt amit elválásunk okozott. Ha nem is, akkor legalább szeretnéd tudni miféle sorra is került az életem.
Nem volt lehetőségem neked teljes rálátást adni arra, ami bennem lezajlott. Az időnk csekély volt, nekem mennem kellett, nem volt alkalmam megnyílni előtted. Talán nem is akartam, hogy tudj arról mi jár a fejemben, hiszen az csak aggodalmat okozott volna. Egy részem pedig biztos abban, hogy szemtől szemben sosem tudtam volna neked kifejezni a sötét érzelmeim, hiszen Te tudod a legjobban miféle művésze voltam ezeknek elrejtésében. Így akkor a szemedbe hazudtam, hogy minden rendben, amiért most bocsánatot kérek. Megpróbálom neked ebben a levélben összefoglalni röviden, nem szeretném az időd rabolni. Biztos elfoglalt vagy.
A babacsörgőt hamar leváltotta a karó a kis kezeimben, hisz apám már gyerekkorom óta azt sulykolta belém, hogy mindegyik olyasfajtának vesznie kell. Ők halálra vannak ítélve, most pedig egy vagyok közülük. Undorodom magamtól. Ez a változás teljesen szembemegy mindennek, amit eddig a létezésem képviselt. Nem akarok meghalni, hiába lehetne az a megoldás minden gondomra. Talán fals remények élnek bennem, de még van. Az utóbbi időben gyakran ismételgetem magamban ezt a kis szót, talán magamat nyugtatgatom, nem tudom. Elkalandoztam, tudom... Szóval, most még minden szar, őszintén szólva. A saját családom ellenségévé váltam, és rémálmok gyötörnek. Mi van, ha egyszer anyám fog velem szemben állni és könnyekkel a szemeiben kivégezni? Ha az eszemet használom, igazat adnék neki, de a többé nem dobbanó szívem mégsem képes befogadni a tény, hogy képes lenne rá. Az is meglehet, hogy csak a legrosszabbat nézem ki belőlük, látván milyen kegyetlenek tudnak lenni. Egyszóval, félek visszatérni, félek meghalni, de a létezés is egy pokol. Érted a dilemmám? Sem élni, sem halni nem szeretnék.
Egyszóval nem élem a fénykorom. Fél évet kértem tőled, hogy összeszedjem magam, hogy valahogy az élőholt létemből a holt eltűnjön, de nem volt elég. Megígértem, hogy akármi is történjék, hat hónap múlva visszatérek, de nem tettem. Nem szerettem volna, hogy csalódj bennem. A hat hónap négyszeresére nőtte ki magát és enyhe szégyenérzettel bevallom, csak mostanában lett biztos az életem. A jelenemről pár szót szólva: Egy csapat fiatallal élek, akikről fogalmam sincs mit gondolnak rólam. A napra nem léphetek, különben porrá válok, így éjszaka dolgozom. Bizony, talán most egy kicsit büszke leszel rám, megdolgozom a napi betevőmért. Nem mintha kenyérre lenne szükségem, hogy csillapítsam telhetetlen étvágyam, de a lakótársaim érdekében el kell játszanom, hogy valamennyire ép ember vagyok. Egy ép halandó. Hiába élek maszkban, nem vagyok egyedül, bár a magányt nem szünteti a társaság amit ők biztosítanak nekem. Hiányzol. Nehéz hazaérkezni és nélküled lenni.
Nem haragszom rád, soha nem is voltam rá képes. Sebet ejtettél rajtam, mikor kilökdöstél életed ajtaján, de nem haragszom érte. Megértem a döntésed, megértem minden szándékod. Nem magadra gondoltál, hanem rám, ami teljesen tükrözi mennyire önzetlen vagy - egy angyal, ahogy én hívnálak. Életben vagyok, biztonságban. Végre ki merem jelenteni, hogy úgy érzem hamarosan egyről kettőre léphetnék... léphetnénk. Te vagy a Nap, én pedig a Hold. Ellentétek, arra kárhozottak, hogy egymás nélkül éljenek, néha mégis találkoznak. Ahogy mi is egy szép napon, ígérem. Egy tavaszi napon, egy virágzó cseresznyefa alatt, mint mikor barátnőmnek kértelek. Aznap megígértem, hogy akármerre sodorja életünk csónakjait a nagybetűs élet, én melletted leszek. A mi történetünk nem ért még véget az én felemről, szóval ne csüggedj, a mi napfogyatkozásunk is elérkezik. Türelem, türelem. Vigyázz magadra, bár szeretném, hogy tudd, én helyetted is vigyázok rád."

A papírt úgy tartottam hosszú ujjaim között, mintha valamiféle nemes dolog lenne. Harmadjára olvasom át csődöt mondott próbálkozásom, hogy bevalljam neki érzelmeim. A tinta néhol kezem által elkenődve csúfítja az összképet, néhány szó teljesen kivehetetlenné vált gyorsírásom miatt. Olvashatatlan baromság. A legnagyobb barom pedig az, aki azt hiszi ez érdekelni fogja őt ennyi idő után. Én vagyok a barom.
A lap két sarkát megragadva egy egyszerű mozdulattal semmisítem meg a lapot. Cafatokra téptem, remélvén ezzel a negatív érzések is hirtelen eltűnnek. Percekbe telt, mire megszállott módon apró papírfecnikbe formáltam át groteszk szerelmes levelem, de bennem ugyanaz maradt. Mela nem törődik már, Mela továbblépett.
Testem megrázkódott ahogy szemeim hirtelen nedvessé váltak. Ujjaim kócos, göndör fürtjeimbe fúrva bámultam magam elé, ahogy hagytam, hogy férfihez nem méltóan elmossák fájdalmaim a könnyeim.

A Nap meg a Hold nem véletlen nincs kéz a kézben. A Hold kioltja a Nap fényét, helyét pedig felveszi a komor sötétség. A Hold elnyomja a Napot. A Hold elpusztítja azt, ami a Napot Nappá teszi.