Olek & Sergey

because freedom is a lonely road

Többször éreztem már azt az életem során, hogy egy felsőbb hatalom, a sors, valamiféle isteni lény vagy egyszerűen a körülmények - a jelen helyzetem szempontjából ez szinte mindegy is -, kíméletlenül meg akar szivatni. Most viszont úgy vagyok vele, hogy minden eddigit túlszárnyalta… A hátam közepére sem kívántam Washington D.C.-t, még úgy sem, hogy érdeklődve követtem az eseményeket, amelyek az első negyedévben zajlottak ebben a szerencsétlenül járt városban, ám betérni ide: nem, köszönöm, jó nekem a nyugati part északi csücske. És jó okom volt távol tartani magamat. Önmagában az is éppen elég frusztráló volt, hogy egy országban voltam a boszorkánnyal, de legalább tisztes távolságból, nem kellett közvetlenül foglalkoznom a nő nekem hagyott kis figyelemfelhívásaival, félre tudtam őket tenni, amíg a saját feladataimat intéztem. Ezzel el tudtam magamban számolni, még ha a klán nem is biztos, hogy ennyire könnyedén vette volna mindezt. Szemmel tartottam a biztonság kedvéért persze a boszorkányt, az öcsémmel, és ez egy jól működő megoldásnak látszott. De amikor Olek hivatott, nem számítottam arra, hová akar küldeni, vagy inkább vinni, mert kivételes módon ő maga is csomagolt. Esélyem sem lett volna nemet mondani, ha egyáltalán megpróbáltam volna, de nem próbáltam meg, így aztán repülőre szálltam én magam is. Jogos a kérdés, miért nem szálltam szembe Olek utasításával: nos, nem azért mert ő a vezetőm a klánon belül ezen a kontinensen, sokkal inkább azért, mert felnéztem rá. Gyerekkoromban keveset hallottam róla, de miután én is egyike lettem az árnyaknak, sokat meséltek róla a családban, mint követendő példát. Bár nem ölünk ok nélkül, a vámpírlét elég komoly indokot adott velem szemben mindenki kezébe, én viszont bizonyítani akartam, hogy a létezésem mikéntje nem változtatja meg a személyiségemet. Felnéztem Olekre, amiért neki sikerült, és tisztelem mai napig. Az élet fintora, hogy abba a darázsfészekbe küldött, ahová a legkevésbé sem vágytam.
A bázis nem feltűnő, beleolvad a külvárosi miliőbe, én pedig bizonytalanság nélkül sétálok rajta végig, követve a szagokat. A kezemben egyetlen akta, nem túl vaskos, de minden információt tartalmaz, amire Olek kíváncsi volt a várossal kapcsolatosan. Évek óta dolgozom neki, és dolgozom vele, sok útra küldött már el tárgyalni, amihez mindig is jó érzékem volt. Két koppantás az ajtó, egyetlen pillanatnyi várakozás, majd benyitok az új irodájába, és az asztallal szemben elhelyezett székek egyikébe ülök. - Minden megvan, amire kíváncsi voltál - biccentek felé, arcomon halvány mosoly, alig észrevehető, elégedett vagyok, ki ne lenne az, ha néhány gyors hét leforgása alatt feltérképezte volna az egész város jelenlegi erőviszonyait.