Vágyom haza. Oda, ahová már nem tudok és nem is akarok menni. Azt hittem, a fájdalom majd idővel elmúlik. De minden rájuk emlékeztet, s arra a helyre, ahol felnőttem. Hiányoznak. Egyre üresebbnek érzem magam, elkeseredettebbnek, és ezzel egyidejűleg még jobban el akarom kapni Őt.
Ez a város pedig nem lehetne idegenebb, mint bármi más. Szép kertek, szép házak és amit érzékelek, az nem a béke és szeretet. Az összhang a világgal és magunkkal, egymás igazán támogatása.
De már a legelső perctől kezdve nem mutathattam ki mindezt. Az emberk kíváncsiak, s tudni akarnak mindent másokról. S megtanultam nem megnyílni előttük, már csak azért sem, mert hamar továbbálltam mindenhonnan, amit nyomra bukkantam.

Ma közelebb jutottam még egy fokkal ahhoz, hogy végre leárjam mindezt. De pihennem volt szükséges, rengeteg ember között kellett figyelnem, s ez kimerített. A gondolkodásból a telefon csörgése riaszt fel. Nem kedvelem, a hangját sem. Kiveszem, s felveszem, ez már egészen jól megy. Majd meglepetten veszem vissza a szemem elé a készüléket. Miért az én nevem van rajta? Nem annak a neve van rajta, aki velem akar beszélni? Értetlenül szólok bele, s már az első mondat után megértem.
- Azt hiszem igen. Sajnálom. Nekem nagyon egyformák.... igen, persze, merre tudunk találkozni? A … - a szó nem jut eszembe, de Martin máris mondja. Tényleg! - pavilonoknál, persze, természetesen! Szi... - a vonal megszakad, értetlenül nézek rá. - a.
Nem ez az első eset, s tudják, hogy odaadom a készüléket nekik. Hátradőlök a padon, s már érzékelem is, hogy valaki oson, s mire felocsúdnék, addigra egy négylábú már az ölemben is van, fejét az államnak dörzsöli.
Nem vagyok meglepett, inkább csak elriasztani nem szeretném. A vadak, úgy láttam, annyira nem mernek közel jönni hozzám, elvégre nekik ragadozó vagyok.
A háziállatok mások. Vagy egyből szeretnek, ez az esetek többségében igaz, vagy kiszimatolják, hogy valami nem stimmel velem, nem igazán embernek tudnak megítélni, s zavarukban inkább támadnak.
- Hello – nézek a macskára.
Itt is sok illat van, mégis megérzem, ahogy egy ember közeledik, s végül be is igazolódik, megérinti a vállam, de addigra már a macska is arra néz, farkát lusta ütemben, hullámzó mozgással sepregeti a térdem.
Értetlenül pillantok a nőre. Ez is valami formula lehet, sokan mondják. Haragudni nagyon nehéz dolog, hiszen az energiát köt le. És a macska nagyon kedves volt.
- Nagyon kedves a macska... Ray – az akcentusom mindig jelen van, nem is foglalkozom vele.
- Nem szokott? - cirógatom meg az álla alatt, ahol tudom, szeretik, dagasztani is kezd. - Pedig kedves tőle.
Észbe kapok, ahogy Rayért nyúl, s elveszem a kezem tőle. Nem lett volna szabad hozzáérnem.
Szíven ütnek szavai. Ennyire látni rajtam, hogyan érzem magam? De az nem a gondterheltség. Vagy az lenne? Jobban kellene vigyáznom. Az emberek szeretnek kérdezni. De ez mégis más, mint otthon volt. S mégis más, mint ahogy a többi ember kérdezte eddig. Érdeklődéssel pillantok rá.
- Elnézést? - gondolkodva pillantok egy másodpecre a földre, majd megértem.
- A mobil telefon – már éppen a zsebembe tettem volna, el ne hagyjam, hiszen nem az enyém. - Sosem tudom megkülönböztetni a munkatársam mobiltelefonját az enyémtől, és néha az övét viszem el. Most is ez történt. Fel is hívott, hogy majd vigyem vissza neki – ő tudja az enyémet használni hívásokra, nem … rögzítettem? Ami titkolni valóm van, az mind a fejemben van és a szívemben.
Észreveszem az ujjain a foltokat. Annika keze is mindig ilyen volt, mikor belemerült a rajzba. Szerettem rajzolni, s most is szoktam néha, de Annika ügyességét sosem múlom felül. És most már nem is fogom. Nyelek egyet, félretolva az érzéseket, s rámutatok a kezeire.
- Rajz? - Nem tudom, akar-e beszélgetni. Számomra a legtöbbször vagy a muszáj beszélgetések, amik elől menekülök, vagy olyan beszélgetések, amiktől remélem, közelebb juthatok a célomhoz. Most egyiket sem érzem, mindössze csak az utóbbit remélem.

ToJade