Egy család tagja voltam, mégis, jóval több mindenkit tartottam családom részeként, mint a szüleim. Mindenem a családom volt: velük lélegeztem, ismertem minden rezdülésüket, gondjukat, bajukat, s rájuk is számíthattam, ha gondom volt. Kiskoromtól fogva besegítettem, kezdve a kisebb munkáktól, ám ez is büszkévé s boldoggá tett, hiszen azokért tettem, akik fontosak nekem és akiket szeretek. Sosem voltam egyedül, ami megnyugvással töltött el. Természetes számomra az osztozkodás, mert ugyan nélkülözni sosem nélkülöztünk, abba nőttem bele, hogy csak így tudjuk fenntartani a családunkat s magát a közösséget is. S a mai napig nincsenek olyan igényeim, hogy birtokolni akarok valamit, a pár személyes holmimon kívül. De ha látom, valakinek nagyobb szüksége van rá, odaadom neki. Mások azt mondták, hogy a nagy szívem miatt. S én meg tudom, hogy azért, mert tudom, milyen fontos osztozni, megosztani, amink van, azokkal, akiknek szükségük van. Mára ez az összetartó érzés elveszett. Nem azért, mert a családom kilökött magából. Olyat sosem tenne, olyan összetartó erővel bírtunk, amely bármit képes átvészelni. Kivéve, ha azokat a gyökereket, amelyek hozzájuk fűztek, nem kitépik, hanem egyszerűen elvágják. A fákkal együtt. Érzem a hiányukat. Mintha mezítelen állnék egy hóviharban, szabadon kitéve az elemek dühének, s még csak összekucorodni sem tudok, mert nincs talaj a lábam alatt, ahová addig a gyökereim tartottak. Mérhetetlenül dühödt vagyok, ez hajt előre, máskülönben ott maradtam volna velük, hogy mire kiérnek hozzánk, én se létezzek többé. De valakinek bosszút kell állni azért, hogy volt szíve, lelke egy olyan családot, közösséget kiírtani, akiknek az élete az összetartásról és támogatásról szólt. Mert meg fogom tenni, s akarom, hogy szenvedjen. Úgy, ahogy én szenvedek azóta, hogy hazatérve megláttam a családomat. Mérhetetlen fájdalmat érzek, melyet hiányuk és az üresség okoz. A családom mindig mosolygott rajtam, s főleg mióta először átváltoztam. Nyáron a tejfölszőke hajam, barnára sült bőröm ütközik vissza bundásomon, télen a barnásabbá sötétedő, világos bőröm, s az ősz némi vöröset színez a hajamba, utóbbival adva meg egyedül a lehetőséget a rejtőzésre, míg a többi esetén... emlékszem a jókedvű nevetésekre és a derűre, ami felőlük áradt, mikor kiszúrtak, szinte rikítóan nem odaillő bundámmal, vagy hajammal, hogy lám, hamar lebuktam. Annika égkék kacagása mind közül kihallatszott... De lehet, már ezen örömöket is csak elképzelem magamnak, hogy elrejtsem a fájdalmaim.

Önéletrajz

- Neked nem is megy a három! - A folyóból hallom Annika kuncogását, ahogy várakozik rám a vízben. A fa egyik vastagabb ágáról nézek rá, ami némileg a víz fölé hajlik.
- Dehogynem, csak figyelj! - Azzal elrugaszkodom, a fa ága még van annyira vékony, hogy dobjon rajtam egyet és ezzel magam alá tudom vonni a lábaim, hogy átkaroljam őket.
- Két és fél, két és fél! - még fel sem érek  a víz felszínére, már hallom a győzedelmes nevetését. Mire kisöpröm a hajam a szememből, addigra már a part felé úszik. Vékony, szikár teste, napszítta bőre van, szöges ellentéte annak a kékes fehér, már majdnem szürke színtől, amilyennek először megpillantottam. Nem tudom, mennyi lehettem pontosan, de azóta hat telet megéltünk, s szétválaszthatlanok lettünk.
A fű és a víz illata lengi mindig körbe, tegnap este is, amikor az égzengés a takaróm alá zavarta, hogy ott keressen menedéket a dörrenések előtti villanásoktól. Aznap este a szüleim mással voltak elfoglalva, így Annikáéknál tölthettem az éjszakát, aminek, mostanában visszaemlékezve, csak mi örültünk, a szüleink annyira nem. Csak voltunk elég makacs természetűek, hogy végül engedjenek.

A kert lett a kedvenc foglalatosságom, s nem csak, mert ez adta a család fő élelemforrását. Szerettem nézni, ahogy a magból és palántákból ehető zöldség, gyümölcs sarjad, ahogy évről-évre terjednek, megújulnak. S szerettem az erdőben gyűjtögetni. Minden szegletét töviről-hegyire ismertem, becsukott szemmel is hazataláltam.

Egyszerre voltam izgatott és féltem. Elmúltam tizennyolc és ezzel a cselekedettel végleg felnőttként fognak kezelni a közösségben, amire már régóta vágyok.
Hiába készültem fel a fájdalomra, az, ami akkor beborított, emberfeletti fájdalommal szakadt rám. A vörös szempár félelmetesen meredt az enyémbe a becsukott szemhéjam mögül, miközben annyit fogtam fel, képtelen vagyok kontrollálni a testem mozgását. Féltem attól a szempártól, nem akartam, hogy közelebb jöjjön. Minden erőmmel azon voltam, hogy eltoljam, elfordítsam a fejem a látványtól, s ahogy megtettem, éreztem, amint a testem gyengül. Ennyi lenne? Nem megyek át a próbán? Annika hangja jutott el hozzám. “Bízok benned, menni fog!”
Próbáltam egy mély levegőt venni, erőt merítve Annika szavaiból.
“Megvagy!” Borostyánszínű íriszpár bukkant fel a semmiből, s ösztönösen nyújtottam ki gondolatban a kezeim felé.

2019
Oppløya kihívásnak tűnt számomra, noha nem értettem, mit is kell, vagyis miért is kell oda mennem, s mindenről beszámolni, ha hazaértem. Meg akartam felelni, és semmit sem akartam elmulasztani.
Kisebb sokk volt számomra a település. Mintha egy teljesen más világba kerültem volna. Zajos, gépekkel, szagokkal, mozgással teli világ, az emberek mégis elszigeteltebbek voltak egymástól, mint mi.
A változások közötti időben mentem el. Az átváltozás fájdalmas volt és idegen.
A hazatérés előtti második éjjeltől rémálmok kezdtek gyötörni. Haza akartam menni, levágni azt a kötelező időt, amit kiírtak, hogy teljesítsem. Ám tudtam, ha idő előtt térek haza, az azt jelenti, elbuktam ezt a próbát. És én kitűnőre akartam teljesíteni a küldetést.

Már az erdő széléről éreztem a szagot. A feszültséget. A csendet. A zsebemben lévő kezemben ott lapult Annikának szánt ajándékom, s ez az izgatott várakozást azonnal felváltotta a veszélyérzet. Rohanva közelítettem meg az otthonunkat, hogy aztán csak álljak egy ideig. Nem csak a tél vált fagyossá és mozdulatlanná dermedve, hanem én is.
Tudtam, akik kint feküdtek a hóesésben, már elkéstem, hogy bármit és bárkit is megmentsek.
Szívem a torkomban dobogott, belül nyűszítettem, úgy rontottam a nyitott ajtajú házunkba, hogy aztán ott is csak álljak, szoborrá dermedve. Nem. Nem akarom elhinni, ez nem lehet!
Lerogyok anya mellé, felismerhetetlenné tört teste és a rászáradó vér takarja őt, ám az illata még körbelengi.
- Anya.... - ujjaim reszketőn nyúlnak felé, mikor érzékeny fülemet megüti a távoli szirénák zaja. Idejönnek.
Elkapom a kezem, feszülten figyelek. Megtanultam hallgatni az ösztöneimre és most csak egy érzés tör utat felém a fájdalom és a fájdalom fájdalmának közepébe. Fuss!    
Még időben el tudtam rejtőzni, ők nem láthattak, ám én némán, arcomra lassan odafagyó könyekkel néztem végig, ahogy felmérik a terepet és újabb emberek érkeznek. Megrezzenek, amikor azt látom, hogy páran az erdő irányába tartanak. Újból elfog az érzés, lábaim ösztönösen mozdulnak, nesztelen surranok, minél messzebb és gyorsabban el innen. Már messzebbre járok, mikor a fák között egy idegen szag csap meg. Felmordulok belül és a szagot elkezdem követni. A morgásom erősödik, ám meglepetésemre egy helyen szó szerint megszakad a nyom. Ezt a szagot éreztem a házban is. Pár percig állok mozdulatlanul, s elkezd összeállni a kép.

Meg foglak találni.

És amit adtál nekem, ezerszeresen adom vissza!


Messze vagyok az otthonomtól, ami már nem létezik. A kocsma sötét, emberszagtól bűzik és olyan zajos, mint a morajló víz, noha nem olyan megnyugtató. Keserű ránc gyűrődik a szám sarkában, az utóbbi időben rendszeresen otthonra lelt arcomon.
Megint lecsúsztam a lehetőségről, és érzem ahogy a távolság egyre növekszik az elkövető és közöttem. S ezzel együtt növekszik elszántságom, keserűségem és bosszúvágyam. Nem volt joga ezt tenni! Azt viszont már korábban megtanultam, hogy ha beszélek a közösségünkről, bajba kerülhetek. És most már értem, miért. Így nyíltan nem nyomozok, nem hoztam szóba az esetet.

Kellemesen fog közre a hideg, ahogy kilépek a reptér épületéből. A hideg éltet, hiába szeretem a nyarat. A város, ahonnan jöttem és ahová érkeztem, idegen. Idegen a gépeikkel, az embertömeggel, a természet hiányával. Mintha vakok lennének a körülöttük világra. Még inkább elveszettnek érzem magam ezzel. Nem csak, mert semmi olyannal nem rendelkezem, ami ebben a világban természetes. Nincs mobilom, sem egyéb technológiai eszközöm. A repülésre is  csak a bosszúm volt képes rávenni és ugyancsak koncentrálnom kellett a felszállásnál. A levegőben azonban ott volt a hasonló érzet: nem köt semmi a földhöz.
Koncentrálni már csak azért is volt nehéz, mert mindazok, akik segíthettek volna a kontrol gyakorlásában, már mind halottak. Nincs viszonyításom arra, hogy kinek mennyire megy könnyen, egyedül kellett rájönnöm mindarra, amit most tudok, s nem tudom, mi az, amit még nem tudok, s ismerek.
Jó hosszú idő eltelt azóta, hogy nyomon vagyok. Mindig le-lemaradva egy-egy lépéssel, ám ahogy most kiléptem az épületből, megszáll a bizonyosság: végre utól fog téged érni a bosszúm. Szenvedj és fizess azért, amit tettél. S nem, nem lesz könnyű és gyors halálod. Az túl egyszerű lenne.


Vajon mit szólnék, mihez kezdenék arra a hírre, hogy Annika mégsincs az áldozatok között?