Ne haragudj, kicsi Franco, de ahogy elkezded sorolni az órád nevét – amit szerintem nem kezdenél el, ha a lelked mélyén nem vágynál társaságra – a telt ajkaimmal az arcomra festett szolid mosoly hamar elszabadul és önkéntelenül is elnevetem magam. Láthatóan nagyon szórakoztatónak talállak. És nem, valóban nem veszem az adást, hogy le kellene lépnem.

- Francisco. – Kolumbiai akcentussal ízlelgetem a nevedet, még ha nem is így mutatkoztál be. Látom, jól nevelt fiú vagy, még ha próbálsz is ennek az ellenkezőjéről tanúskodni, de azért ennyire lelkes ne legyél attól, hogy társaságot kaptál. És még a felét sem tudod. Figyellek még néhány másodpercig, épp csak simogatlak a tekintetemmel, mértékletesen véve szemügyre a vonásaidat, aztán az italomba kortyolok és úgy dőlök hátra a lépcsőn, mintha mindig is ismertük volna egymást és a jelenlétem a legkevésbé sem lehetne zavaró. Fél könyékkel megtámaszkodom néhány lépcsőfokkal fentebb, az egyik lábamat pedig elnyújtom a lépcsőkön lefelé és köszönöm, így megvagyok.

- Add a tenyered. – Makacsnak tűnsz a hallgatásoddal, amit percek múltán megunok, miután eleget nyalogattam a tarkódat a szemeimmel. Úgyhogy fel is ülök, kortyolok egy finomat az italomból, majd leteszem magam mellé a másik oldalamra, hogy utólagos engedelmeddel megfogjam a kezedet és tenyérrel felfelé, magam felé húzzam. Ha hagyod, akkor cirógatva húzom végig két ujjamat a vonalaidon. Tudod, nagyon jól elő tudom adni, hogy értek valamihez. Mondhatni ebből élek, és ha már itt tartunk, – az egyik nagynéném halottlátásból élt. Ilyen alapon felteszem, nekem is megy a tenyérjóslás. Érdekel? – Ne gondolj tolakvónak attól, hogy ilyen könnyen érintelek vagy ilyen érzékin bánok veled. Az emberek mindig is erre vágytak tőlem, én pedig idővel azt hiszem, tudat alatt is hozzásimultam ahhoz, hogy finom érintésekkel érhetek el a legtöbbet.

Sosem voltam nagy rajongója az efféle összejöveteleknek. Jobban kedvelem a felszínes fogadásokat és borkóstolóval egybekötött kiállításokat. Persze enyhít a helyzeten, hogy a házibuli egy ilyen csodás otthonban lehet. Könnyedén nevezhetném vityillónak is a helyet, de bűn lenne az otthon helyett más szóval illetni. Főleg így, hogy az egyik tágas folyosón haladok végig, elsétálva néhány szállingózó, jól szórakozó fiatallal szemben és a falra függesztett képeket figyelem. Egy-egy képnél megállok és elidőzök, belekortyolok a martinimba, majd lépek a következőhöz, mintha csak egy galériában lennék. A szemeidet a nagyanyádtól örökölted. Ez minden családi képedről visszaköszön.
Időközben elfogy az italom, ez pedig azt jelenti, hogy ideje a társaságodba fúrnom magam. Így is egészen régóta járom szellemként az otthonodat, hogy megismerjelek kicsit, hol korodbelikkel flörtölgetve, hol az egyik nevelőapáddal társalogva a hallban kiállított, vagyonokat érő vázáról. Még az igazán szűkre sikerült, két szavas beszédedet is meghallgattam, aminek a végén levedelted a kezedben tartott pohár pezsgőt. Igazán kifinomult, mondhatom.
Szóval egy újabb pohár, minőségi martinivel indulok a keresésedre. Nem mondom, hogy könnyű, mert így itthon mindent beleng az illatod, megkérdezni pedig nem akarok senkit. De megtalállak az egyik hátsókertbe vezető, félreesőbb lépcsősoron ücsörögve, mert az órád sajátos kattogása már akkor a fülembe ette magát, amikor először elsétáltam melletted. Nem szeretek a szívek dobogására hagyatkozni, abból túl sok van. Mindig találni kell valami mást. Egy sajátos, fanyar illatot, egy kényszeres szokást, jelen esetben egy vityillót érő karórát.
Leülök melléd és úgy pillantok rád, mint egy földre szállt angyal. Az láthatóan nem különösebben érdekel, hogy jó eséllyel nem azért üldögélsz itt egyedül, mert társaságra vágynál. Akkor én itt most minden lehetséges értelemben hívatlan vendég vagyok. – Szép óra. – Először akaratlanul is elmerülök kicsit a szemeidben, majd az órádra pillantok, ami idevezetett hozzád. Átveszem a másik kezembe az italomat, hogy kezet nyújtsak. – Még nem ismerjük egymást, Ibiza vagyok. – Reméljük nálad is ér annyit a bájom, mint hogy is hívják, Blakenél. Dícsérő szavakkal illette a nyakamban lógó ékszereket is, de azt hiszem, a gyomorszájig kigombolt lenge ingem vonzotta odáig a tekintetét.