margherita Lágy, letisztult, finom, gyengéd, törékeny. Minden nőnek van egy ilyen oldala. A törődő, a kedves, az empatikus, aki képes hajnalban felkelni palacsintát, cipót vagy rétest sütni, hogy aztán a szeretteinek örömet okozzon. A gondoskodó anya, aki egész éjjel a beteg gyermeke mellett virraszt. Az őszinte, teljes szívvel szerető nő, aki bármit képes megtenni érted. //A margaréta koktél sem rossz.// girasole (napraforgó) Élénk, vidám, boldog, élettel teli. Élvezi az életet és a lehető legtöbb ideig néz a nap felé. Hagyja, hogy az kellemesen cirógassa, melegítse, olykor akár meg is égesse, mert azzal is csak bizonyosabb, hogy él. Talán, néha akkor is mosolyog, amikor legszívesebben sírna és talán akkor is kedves, amikor meg akarna fojtani. Talán mindenkinek a kedvére szeretne tenni néha. orchidea Szépséges, változatos, különleges, erős, ugyanakkor érzékeny, főleg a nagy változásokra. Talán, kicsit kényes is. Nehezen tűri, ha más közegbe kerül, nehezen változtat, nehezen alkalmazkodik. Sosem tudhatod, mivel teszel jót vagy éppen mivel ártasz neki, amíg ki nem ismered alaposan. Talán ő sem tudja. ninfea (liliom) Hajlamos sokkal nagyobb terhet venni magára, mint amennyit elbír de, ha beleroskad is cipeli tovább. Nyugodt, kifinomult, barátságos, szelíd, végletekig tűrő de, ha egyszer kihozzák a sodrából, veszélyessé is válhat. rosa Hűség, romantika, tisztelet, szeretet. Mindezeket képviseli. Nagy társaságban is megél, mint egy bokor, de képes magányosan is megmaradni a lábán. Létezésének nem függvénye, hogy társasága legyen, de tény, hogy azt jobban kedveli, mert erősebbnek érzi magát. Ha pedig egyedül marad, még mindig ott vannak a tüskék, hogy megvédjék.

Önéletrajz

A Toszkánai Nagyhercegség területén születtem 1772-ben, amikor a spanyolok uralkodtak Itália nagy része felett, de már a Habsburgok is fenték rá a fogukat. Bár ez számomra, aki egy hatalmas szőlészeten nőtt fel, nem igazán volt fontos. Az én életem a végeláthatatlan mezőkről, a szőlő tőkékről és a játékról szólt, amihez voltunk elegen, hiszen öt testvérem volt. Én voltam a legkisebb, de sosem éreztem úgy, hogy emiatt kivételeztek volna velem. Amikor elég idős lettem, ugyanúgy kivettem a részem a munkából, mint a többiek, később pedig boldogan indultam a városba szórakozni a nagyobbak kíséretében. Mosolyogva emlékszem vissza ezekre az időkre, bár szomorú a felfedezés, hogy ezek az emlékek egyre jobban elmosódnak az idő előrehaladtával s csak részletek maradnak fenn. A sós levegő és a virágmezők illata, az azokon szorgoskodó méhek robajának hangja, a must íze, a kék ég és a tenger látványa, a nevetés hangja. Vagy éppen a félelem, a rettegés érzésére, a pánikszerű menekülésre, mert bizony minden változik, minden alakul és formálódik, így a boldog idők is múlandók. Egyszer eljön a perc, amikor szedni kell a sátorfádat, hajóra szállni és elindulni az ismeretlenbe, már pedig, amikor harcok dúlnak és már sehol sem tűnik biztonságosnak, akkor ezt teszed. Mented, ami menthető, óvod a családod és, ha kell, több ezer kilométert teszel meg a jó lét reményében.

Mesélhetnék órákig az útról, mely során 1802-ben az Új világba érkeztünk, de számomra nem az utazás volt akkor a legérdekesebb. Húsz esztendősen, életemben először szerelmes lettem, bár ez a szerelem plátói volt és szelíd. A férfi a hajó egyik utasa volt, egy angol gróf, akivel rengeteg időt töltöttünk együtt a fedélezeten és mindenféléről beszélgettünk. Bele voltam betegedve a hiányába, ha épp a rossz idő miatt nem lehetett elhagyni a kabinjainkat és nem láthattam, hiszen a pillangók akkor is ott voltak a gyomromban. Pedig, soha nem történt köztünk semmi, csak egyetlen aprócska csók csattant el. Azt hiszem, az is csak a véletlennek volt köszönhető, mert többé nem ismétlődött meg a negyvenkét napos út során. Az anyám tapsikolt örömében, ő már a nászt látta lelki szemei előtt, de valójában a férfi már el volt jegyezve. Ezt mondjuk, már az ismeretségünk elején is közölhette volna, bár amúgy sem tápláltam hiú reményeket. Jó neveltetést kaptam, a családom (még odahaza) gazdag volt a Medici-ház távoli rokonaiként pedig tiszteletreméltó is, de azok jóval korábban kihaltak, a tisztelet pedig feledésbe merült. Mégis, mit akarhatna egy angol gróf bármit is egy olasz nőtől, aki épp az Új világ felé menekül a családjával? Ráadásul egy korcs is, bár ezt akkor még nem tudta rólam, csakis a családom és ez szigorúan őrzött titok volt. Nem olyan időket éltünk, hogy bölcs dolog lett volna bárkivel is megosztani ilyesmit és később sem kellett volna...

A családunk felmenői közt több boszorkány is volt, bár hatunk közül nem mind kaptunk mágiát. Ennek ellenére számukra is természetessé vált, hogy a családban vagyunk páran, akik különböznek tőlük. Azt hiszem, a két mágia nélküli testvérem még irigy is volt ránk, de sosem utálkoztak emiatt. Legalábbis, akkor még azt hittem. Azon a napon viszont, amikor éjjel értünk jöttek, bebizonyosodott, hogy a vér nem feltétlenül jelent egyet a hűséggel és a jóság nem menti meg a szeretteidet, na meg az is, hogy hiába vallasz és mártasz be másokat, attól még te sem úszod meg. A fivéremet elfogták, a menekülés reményében pedig jó pár boszorkányt bemószerolt, hiszen akkorra már megismerkedtünk az ottani ember és boszorkány közösséggel is. Az én életem, csupán annak köszönhető, hogy nem tartózkodtam otthon és a munkahelyemen figyelmeztettek. A kovenünk egy tagja sietett el hozzám, hogy segítséget kérjen, de elkéstünk. Nagyon sokan meghaltak addigra...

Az az este megváltoztatott bennem valamit. Tenni akartam azért, hogy segítsek más boszorkányoknak és ezzel nem is voltam egyedül. Voltak segítőim, akikkel úgy döntöttünk, hogy visszacsorgatjuk a mágiát minden vérvonalba és tenni fogunk azért, hogy többször ne kínozzanak meg a fajtánkból senkit. Egyik sem érdemelte azt, amit akkor kapott s bár mára már szinte elfelejtődött, hogy a boszorkányokat üldözték, mi még emlékszünk.

Egy ideig próbáltam még Amerikában élni, de a családom elvesztése túl fájdalmas volt. Nem igazán találtam a helyem, nem tudtam, hogy mihez kezdjek és hiába talált meg a szerelem is, képtelen voltam átadni magam az érzésnek, mikor olyan sok fájdalom volt bennem. Nem vagyok rá büszke, de Theodoretól végül, csak egy levélben köszöntem el, melyben megpróbáltam elmondani neki, hogy magányra van szükségem. Úgy éreztem, hogy vissza kell térnem a gyökereimhez, hogy ismét magamra találjak, így végül 1870-ben hazatértem. Elvonultam a világtól, mint egy remete és csakis a növényeimmel foglalkoztam. Mivel örökségem nem volt, így lassan sikerült csak összeszedni magam, de élveztem. Végre volt célom, még pedig az, hogy visszaszerezzem, ami egykor a családomé volt, miközben igyekeztem segítő kezet nyújtani a magamfajtáknak is. Ez kielégítőnek is bizonyult: volt családom, volt hova tartoznom és az enyém volt az a hely, amit mindig is imádtam.

Aztán értesültem arról, hogy mi folyik Washingtonban és úgy döntöttem, hogy eleget ücsörögtem tétlenül. Tudtam, hogy tennem kell valamit és fel kell keresnem a nővéreimet, hogy ismét közbe avatkozzunk, mielőtt még megismétlődik az a mészárlás.