Skylar nem nőtt túl nagyra, a még élő családtagjai közül ő a legapróbb. Összesen 160 cm magasságban lehet ellátni a kobakja felett, ha fel is vesz tűsarkút, még akkor is maximum százhetven centi, afelett már bizonytalan az egyensúlyérzéke. Hosszú fekete fürtjei hátközépig érnek, íriszei az őszi mogyoró barna árnyalatait idézik. A kicsi termetéhez nem vasgyúró az alkata sem, 52-56 kg között mozog a tömege, attól függően, hogy mikor és mennyit evett, mennyire volt lusta vagy volt ereje mozogni is, de ha kell, akkor is magára préseli a szeretett fekete nadrágjait. Öltözködését tekintve tudja, hogy mi áll neki jól és azt fel- és kihasználja, mert a megjelenés igen is fontos része az életnek. Az már más kérdés, hogy vannak szívdöglesztő ostoba tulkok és szegény Casanovák is. Skylar Ruby Perkins ki nem állhatja, ha a teljes nevén szólítják. Ha pedig valaki cukkolásból a Rubyt választja ki, azzal már automatikusan nem is szimpatizál. Ő sem fog senkit sem S*ggfejnek hívni, sem pedig F.szfejnek. Sky döntésképtelen a legtöbb esetben. Nem azért, mert ne tudná, hogy muszáj meghoznia olyan döntéseket is, amik szükségesek lennének, de inkább kikéri mások véleményét, tudását, felhasználja mások mímelt bölcsességét. Mindig jókat mosolyog a hatalmas próféciákon és jövendöléseken, de tulajdonképpen mindig a saját feje után megy, nagyon makacs is képes lenni. Alapvetően elégedetlen típus. Mindig lehetett volna jobb. Mindig kihozhatott volna többet az adott helyzetből. Lehetett volna kedvesebb, lehetett volna kíméletlenebb, már előrébb járhatna az életében, elérhette volna minden célját, ismerkedhetett volna bizonyos emberekkel, megnyílhatott volna másoknak. A többiek pedig lehettek volna vele őszintébbek. Nyíltabbak. Szólhattak volna hozzá úgy, mintha tisztelnék őt. De az elégedetlenség hajtja, állít fel magának célokat és ezért is megy mindig előre, nem törődve azzal, hogy épp milyen körülmények uralkodnak az életében. Erős, önálló nő, aki kifejezetten gyűlöli, ha az útjába állnak, ha megpróbálják sarokba szorítani. Ítélkezik, ameddig nem ismeri meg a másik felet. Elkönyvel magának olyan jellemvonásokat, amik nem feltétlenül valósak. Sztereotípiákat gyárt, fikciókat alkot, álomvilágot lát, és ez mindaddig így is működik, ameddig hátba nem támadják, ameddig nem segítik őt mindenféle ellenjuttatás nélkül, ameddig nem használják ki. Bizalmatlan, a hűségét el kell nyerni, és rólad bármennyi információt képes megtudni, önmagáról viszont annál kevesebbet oszt meg. Annyira tipikus nő, hogy teljesen ellentmondásos képes lenni. Ha kimért, ne tévesszen meg senkit, önmagát védi, ha túlságosan is nyers, belül tombol. Ha kedves, akkor szeretetre vágyik, ha megérint, törődésért kiált némán. Ha mosolyog, nem feltétlenül boldog. Ha mások előtt nem is képes sírni, egyedül sem fogja megtenni. Az igen néha talán. A nem az nála mindig nem, és a talánja meggyőzhető. Ha túlságosan akarod, ő annál ellenállóbb. Ha nem akarod, meg akar győzni. Nő. Fogadd el, hogy csak egyetlen ember lesz képes őt irányítani. Talán kettő. Na jó, lehet, hogy több is, de meg kell győzni. Breathe her in. When Sky's the limit, the air suffocates you. Volna csak enyém az ég köntöse, arannyal hímzett ezüstszínű fény, az ég kék, sötét s szürke köntöse, melyben az éj jár s a hajnal s a fény, azt teríteném lábaid elé: de minden kincsem csak az álmaim; álmaim terültek lábad elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Önéletrajz

 

♫ One day they will come for us Like poison dripping in our blood Blind devotion's not enough Can't go on with all i should... Hearing footsteps in your sleep All this darkness underneath ♫

Hosszú percek óta hallgatta a saját lélegzését, a tudata kimerült abban, hogy a lassan emelkedő és süllyedő mellkasára koncentrált, a tüdejének tágulására, kiűzve minden mérgező gondolatot az elméjéből. Tudta, hogy az óramutatók egyike ólomlábakon cammogott a reggel nyolc felé, sietve kényszerítve őt arra, hogy kimásszon végre az ágyból. Az igazság az volt, hogy már napkelte óta ébren volt, mert a folyton pörgő gondolatai nem hagyták őt pihenni. Kipróbált különféle teákat, meditációt, légzésgyakorlatokat, szexet, kiütötte magát már alkohollal is nem egyszer, de sosem tudott igazán pihenni. Mindig fáradt volt, erőtlen, mindig.. kellett valamin agyalnia, sokszor túlzásba is víve a gondolatait.
Olyan iszonyúan fáradt volt!
A szomszédos szobából érkező lágy zajokra mégis feltolta magát. Hagyta, hogy a talpa elérje a padlóra pakolt szőnyeg bozontos rojtjait, de a takarót maga köré csavarta egyelőre és akkorát ásított, hogy a függöny és sötétítőmentes ablakokon át a szomszédja lelátott a bugyijáig is. Nem sokáig adózhatott a magány pazar pöcegödrének, mert a szomszédos szobából felerősödő hangok egyértelműen jelezték: ideje volt mennie. De sürgősen. Csendesen lépdelt át a szoba meg-megnyikorduló padlózatán, amire már évekkel ezelőtt ráfért volna a teljes felújítás, s csakugyan, az ablakokat is már le kellett volna cserélniük, mert telente a hideg szél átsüvített a fa alatt, bármennyire is tömködte be a réseket.
Végigasszisztálta, ahogy a nő feltornázta magát, ahogy megindult, hogy a kötelező reggeli körét letudva végül a konyhába érkezzen. Az amúgy három perces kűrt cirka húsz perc alatt sikerült abszolválnia, Sky pedig mindvégig türelmes csenddel vette körbe. Nem szólt hozzá, mert nem volt értelme. Nem egyszer volt már kiabálástól hangos a Perkins ház és Skylar megunva azt, hogy sosem lehet igaza, beletörődött a veszteségbe. Érezted már úgy, hogy te vagy ott, és mégsem? Láttad már magadat kívülről? Mintha nem is te lélegeznél, hanem a tudatod valahol máshol járt? Hogy annyira képtelen voltál a befogadásra, hogy inkább ignorálni kezdtél?
Sírtál már annyira, hogy a levegővétel is fájt? Remegett már annyira a gyomrod, hogy kétrét görnyedve okádtál a fájdalmas keserűségtől? Mi értelme lett volna elutasítani mindent, ami történt? Mi értelme lett volna ignorálni mindent, ami a valóság és miért kellene fenntartani a látszatot?
Egyértelmű a válasz. Ha gyenge vagy, kihasználnak. Ha bőgni látnak, hányan mennek oda megvigasztalni?
Ahogy a nő a széken helyet foglalt, Sky bal tenyere lágyan simította végig a vállát és hajolt le, hogy egy puha puszit nyomjon a kobakjára. Elé csúsztatta a gyógyszeradagját. Ma jó reggelük volt: nem arra ébredt, hogy a nő sikítozott vagy érthetetlen szöveget kántált. Nem is arra ijedt fel, hogy a vele élő nő könyveket dobált a földre, hogy papírlapokat tépett ki és rongált meg mindent, ami a kezébe került. Sky eldöntötte, hogy ma jó napja lesz. Amúgy is volt pár kliense betáblázva, úgyhogy már ezért megérte felkelni. Imádott a vonalak közt eltűnni ő, megszűnni, átengedni magát az alkotás vágyának és élvezetének. Akkor élt igazán, ha másokat varrhatott, ha nem önmagával kellett foglalkoznia. Ha megismerhetett más történeteket és vágyakat is. A sajátjaival tisztában volt és mégis úgy érezte magát, mint egy börtönbe zárt vad, egy ketrecbe hajigált sas, akinek szabadulnia kellett. Tudta, hogy többre hivatott, csak arra nem tudott választ adni, hogy miért érezte magát annyira fontosnak. Nem, nem volt öntelt, sem pedig hiú. Egyszerűen csak tudta, hogy nem ide való. Nem ebbe a belekényszerített életbe, ahol egyedül az alkotás volt a kiút abból az állandóságból, amelyben élt.
- Elhagysz? Te is el fogsz menni? - törte meg a nő a csendet, a kezében megremegett az a hat gyógyszer, amit be kellett volna szednie. Kettő közülük megszökve gurult az asztal széle irányában, Sky az utolsó pillanatban csapott le rájuk megmentve őket attól, hogy a kukában landoljanak azok.
- Itt vagyok és nem tervezem, hogy bárhova is megyek, anya - ült le mellé odahúzva egy széket. Végignézett az anyja megtört alakján. Árnyéka volt önmagának, olyan nő, akit Sky nem ismert volna meg, ha nem tudta volna, hogy az anyjáról van szó. A hosszú, dús fürtök elvékonyodva már csak a válláig értek. Arcának bal oldalán az idegek megbénultak, a szája bal sarkából nem egyszer folyt ki a folyadék, ha nem figyelt oda. Nyomorék. Béna. Talán ezekkel a szavakkal lehetett volna kifejezni leginkább, amivé lett az anyja kicsivel több, mint fél éve.


- Kurva jól néz ki ez a halálfej!
- Igen. Ahogy a csillámpónik is, egészen cukik. Ha gondolod, rakhatok rá pár rózsát, masnit, rózsaszín festéket is szívesen használok, tudod, kérni szokták.
- Te most egy kibaszott homokos fasznak nézel?
- Isten őrizz!
- A faszt nem!
- Nem tudtam, hogy azt kell mondanom, amit te gondoltál ki. Akkor várj.. annak nézlek.
- Hülye picsa!
- Én is szeretlek! - az ajtó bevágódott a hat láb magasságú fickó mögött, hogy az ablakok is beleremegtek. Sky hosszan fújta ki a benn tartott levegőt és muszáj volt kicsit megmozgatnia magát, hogy a hirtelen jött feszültség kimenjen belőle. Ha nem is mutatta, gyűlölt olyan értelmetlenül kicsi lenni ekkora cula fickók mellett, mert tudta, hogy akár ketté is törhetik, senkinek nem fog feltűnni. Nem volt nehéz célpont a maga százhatvan centijével, de talán emiatt is tartott hátul egy régi, már kopott és lassan megrepedező szárú baseball ütőt. Nem mintha tudta volna, hogyan is kell használni - valószínűleg az első lendítéssel fel is borult volna. De ott volt neki az ütő és ez egy kicsit magabiztossá tette. Voltak elvei: semmiféle ribancrendszám, unikornis, egyszerű koponya vagy bármiféle masnis hülyeség. Ő alkotni vágyott, nem pedig a hatvanadik futószalagon gyártott valamit akarta tíz percnyi könnyű munkával felrajzolni. A varratoknak érzelmeket kellett tükröznie, a varrás közben végighallgatott történeteknek pedig igaznak kellett lennie. Szerette hallgatni az ügyfeleit, miközben ő dolgozott, és abban a pillanatban időt hagyott nekik, amikor látta, hogy túl sok volt már nekik. Hagyott időt arra is, hogy egy-némelyik vendége kiokádja a belét, mert volt olyan, aki nem bírta. Legtöbbször a debütálók szoktak rókázni, ő pedig türelmes volt minden esetben. Az elvei miatt engedte útjára Jacksont, miközben végignézte, hogy a kétajtós szekrény végigmasírozott feldúltan az utcán, arrébb is lökve egy másik figurát, aki addig békésen grasszált odakint. Egy újabb ellenség, aki gondolatban valószínűleg épp most belezi ki és tekeri azokat a nyaka köré.  Sonny nem tűnt romantikus alkatnak, amit alátámasztottak a szavai is. Ez is egy remek napnak látszik.




Az agya zsibbadt volt, ő pedig teljes mértékben kimerült. A gondolatai úgy cikáztak, mint a soha nem látott óceán habzó tajtékzása. Otthon kezdett megőrülni az anyja társaságát élvezve és odalent, a szerény lakásuk alatt működő szalonban is teljesen csapnivaló emberek tolultak be a mai nap folyamán. Ki kellett szellőztetnie a fejét, egyedül akart lenni, mindentől és mindenkitől is távol, hogy végre saját magával is képes legyen foglalkozni. És mert az a karcos kis hang a fejében szűnni sem akart. Újra meg akarta próbálni. Újra érezni akarta azt a szabadságot. A park bejáratánál levette a cipőit, hogy a talpa alatt érezze a súlya alatt megroggyanó fűszálak puha hullámzását, léptei lassúak voltak, pedig a szíve már rég előrébb járt, hajthatatlan vágyat érezve arra, hogy megint megpróbálhassa. Hogy megtudja, mire képes még. Amikor elért a megfelelő helyre, törökülésbe helyezkedve rámosolygott a kőlapra. Eleinte még beszélt a dédimamájához, de az évek során megkopott az a vágya, hogy mindent megosszon a halott rokonával. Apró korában a mamája nem könyvekből olvasott neki, hanem olyan történeteket osztott meg vele, amit eleinte nem akart elhinni: a telihold farkasairól beszélt, vért szipolyozó éjszakai lényekről, Sky pedig nevetve bújt oda hozzá, amikor a történetek a félelmetes részekhez értek. Anna mama valóságosan, ijesztően írta le a találkozását ezekkel a lényekkel, volt, akit a barátjának tartott, de előfordult olyan is, akitől óva intette egy szem dédunokáját.
Három évvel ezelőtt tudta meg, hogy mama az igazságot osztotta meg vele. Hogy azok a mesebeli lények valóságban is léteztek és bármerre is nézett, ott volt körülötte minden lélegző és létező ember. Hogy a tetoválásával elrejtett, mindig is furcsa anyajegye a jobb lapockáján jelentett valamit, amiről addig fogalma sem volt. Az elmúlt három évben pedig mindent elkövetett azért, hogy minél többet megtudjon arról, amire képes volt. Amire nem volt képes és amire igazán is vágyott. Megismerni a határait, megtudni, hogy mikor jön el a NEM pillanata. De nem volt őrült, nem akarta felhívni magára a figyelmet egyáltalán, mert sosem akart az EGY lenni. Szinte senki számára sem. Eddig még nem találkozott olyannal, mint aki ő lenne. Az őrület határán vergődve, ha magába engedett minden érzést. Magába olvasztotta az anyja szüntelen fájdalmát, önutálatát, öngyilkosságra is hajlamos gondolatait, s mindezekkel kizárta önmagát. Segíteni akart neki, csak arra nem jött még rá, hogy neki is szüksége volt egy kis segítségre: iránymutatásra.
Tudta, hogy fel kell keresnie egy olyan boszorkányt, aki tudja a megoldást a problémáira. Tudta, hogy valakiben meg kell bíznia. A tenyerét rásimította Anna McBryde sírjának kőlapjára, pont akkor, amikor a kora délutáni napsütésben a kőlapra vetült egy árnyék felette.
- Skylar Ruby Perkins! - a hang karcos volt, dohányfüsttől elmélyedő. - Furcsa, hogy itt találkozunk. Pont Anna sírjánál...