1962.
- Ugorj! - parancsoltam rá egy fekete hajú nőre. Mondhatni, a különböző testnedvek izzadság formájában hagyták el a testét, ruhája verejtékben úszott, homloka fénylett a cseppektől, de tekintetében ott időzött az elszántság, a kitartás... az, hogy bizonyítson. Jogos a kérdés. Mégis kinek?
Tudta, hogy ennél több kell ahhoz, hogy belőlem egy dicsérő szót tudjon kihúzni. Sokan nemes egyszerűséggel feladták volna a küzdelmet velem, az elvárásaimmal, de ő nem tette. Vajon miért? Mert tudta, hogy saját magam nemében én vagyok a legjobb. Tőlem tanulhatja a legtöbbet.
- Kellően bemelegedtél? - vettem ki kezéből az ugrókötelet, miután a kétszázat súrolta, majd egy mindennél sejtelmesebb mosoly jelent meg arcomon, szinte felborzolva vele a saját kedélyeimet is. - Csak akkor lehetsz vadász, ha jó az állóképességed. Drágám... sóhajtottam fel, miközben egy apró vizes rongyot tartottam felé. Nem adok neki többet, maximum két percet. Addig van ideje kifújni magát. Ő még kezdő, nagyon kezdő. De megvan benne az, amit sokan bizonyára irigyelnek: a kitartás. Az, hogy végigcsinál mindent, amit én csak kitalálok neki.
- Mára végeztünk! - jelentettem ki egy óra elteltével, miközben sötét hajamba túrva kezdtem el összeszedni a holmijaimat, és vettem fel a melegítőm felső részét. - Remekül teljesítettél ma, Norma. Sokan tanulhatnának tőled. Még sosem volt ennyire kitartó növendék a kezeim között - tettem aztán hozzá, de csak nehezen erőltettem magamra egy mosolyt is. Mintha ezer éves lennék.
Előhalásztam a táskámból egy fegyvert, majd megnéztem a tárat, de jól emlékeztem arra, hogy mielőtt elindultam, kiürítettem.
Hát fogtam egy marék  fatöltényt, és Norma felé nyújtottam. - Töltsd meg a fegyvert - adtam új parancsot, de ezúttal a hangom egyáltalán nem volt olyan követelőző, mint általában edzés közben lenni szokott. Nem, ez már másról szólt. És ezt érezhette ő is. Ez már nem torna. Ez maga a lényeg. Egy vámpír ellen jó, ha tudsz rúgni. Ha talpon tudsz maradni. Ha tudsz futni. De a legjobb, ha a kezedben van a megfelelő fegyver ellene.
- Lőj! - böktem egy stabil pontra a terem túlsó oldalán, majd talpra álltam, és kezeim csípőmre siklottak. Egy határozott sóhaj bukott elő torkomból, miközben vártam, hogy teljesítse, amit kértem tőle.

1970

– Ne csináld. - Ennyit hallottam a hátam mögül, miközben szinte habzó szájjal vizslattam az előttem fekvő mozdulatlan prédát. Embert - merthogy tegnap még számomra halandó volt. Egy ember. Mára pedig önnön akaratomon kívül vált prédává.  
– Ki a franc vagy te? – kérdeztem, szinte sejtszinten küzdve az elemi ösztönnel, amely a vér irányába húzott. Hallottam, hogy alig ugyan, de még pulzál a szíve. Engednem kellett volna az ősi ösztönnek, de a nő meggátolt benne. Egyszerre éreztem egy angyalnak miatta, aki nem akarja, hogy letérjek az útról, és magának az ördögnek. Az éhség tűként szurkálta a gyomromat, és úgy tűnt, a józanság egy cseppnyi gondolata sem maradt meg a fejemben.
– Te is tudod és én is tudom, hogy nem kellene megölnöd azt az embert ott. Szánalmas figura, de a halált nem érdemelte ki. Még a ti szemetekben sem. - Ekkor már kínlódtam. Vért akartam. Mindazt, amit megvetettem, amit gyűlöltem... amire vadásztam... már én magam is az voltam. Egyszerre undorodtam magamtól, és attól, amit tenni készültem. A nő pedig - a hangja alapján fiatal - még mindig itt állt mögöttem.
Egy másodperc múlva már előtte álltam. A lábam még botladozott a hirtelen gyorsaságtól, amire immáron képessé váltam. Szőke. Teste formás. Ébredező, kegyetlen dühvel vizslattam gyönyörű, bársonyos szemeit. Mintha láttam volna már... – Mit tudsz te rólunk? – Őt utánoztam, miközben feltettem az ezer dolláros kérdést. Csak egy okot akartam, hogy ne ő legyen a ma esti vacsorám. Vagy éppen fordítva, azt vártam, hogy megadja az okot, és ezennel befejezzük ezt a céltalan viaskodást? Ki ő, hogy megmondja, mit tegyek?
– Mindent tudok rólad. Szeretném, ha erős maradnál. – Elmosolyodott. A homlokomon gyűltek az izzadságcseppek, miközben a belső csatám újabb és újabb állomáshoz érkezett. A következő pillanatban pedig képtelen voltam bármerre is mozdulni. Ezer kín és pokol! Átkozott boszorkány!
Azt gondoltam - már amennyire még képes voltam gondolkodni -, ezután valami őrjítő megtorlás következik majd; annak ellenére, hogy állítólag tud rólam mindent. Ezek szerint azt is, hogy a szörnyeteg, akit most foglyul ejtett, valójában nem akart szörnyeteg lenni.
A következő pillanatban azonban minden ötletemre rácáfolt, mikor vér buggyant ki a csuklójából. Az egész jelenet immáron a szűrrealitás határait súrolta. A gyomromban újra tombolni kezdett az éhség. Inni akartam. Akár belőle is. Éreztem, hogy a szemeim kezdenek elváltozni. Eltorzultam a fájdalmas, kínlódó éhségtől. – Adok neked a véremből, de cserébe meg kell ígérned, hogy többször nem jutsz el erre a mezsgyére.
A csepp, ami az ajkam ívére került, szinte rögtön eltűnt. A mohóságom határtalan volt.
– Ki vagy te? – kérdeztem immáron visszafogottan, eltüntetve hangomból a gúnyt. Talán mégsem itt lelem a halálomat.
– Idővel ezt is megtudod majd.  Most igyál! - Miközben e szavak elhagyták a száját, éreztem, hogy a végtagjaim ismét életre kapnak. A vérét, amely csábított, szinte tálcán kínálta fel, én pedig mohó vadként vetettem rá magam.

2020

Régen elmúltak már a bizonytalan évek; ahogyan azóta a nőt sem láttam viszont. Furcsa érzés volt, mert közben biztosan hittem, hogy mindig a nyomomban van. Csupán paranoiának hittem egy ideig.
A kávét kortyolgattam az egyik parkolóban, miután kijöttem a könyvesboltból. Mikor útnak indultam, a legújabb szerzeményemet lapozgattam, és az úton átsétálva szinte meg sem hallottam a fékcsikorgást, majd azt, ahogyan az autó szele megérinti a lábamat. Felkaptam a fejem, közben a szívem több dobbanást is kihagyott.
A sokak által elmesélt sztori, miszerint a halálunk előtti pillanatban lepereg előttünk a saját életünk... kamunak tűnt. Én csak egy női arcot láttam magam előtt. Azt, akit meg kellett volna keresnem, mikor megtehettem volna. És most úgy fog velem végezni ez az autó, hogy közben elfelejtettem az élet valódi lényegét. Azt a lényeget, amit én választottam magamnak. Sznob vámpírrá váltam, akinek jelenleg a halálon jár az esze. Mintha bármit is árthatna nekem egy autó... mégis, kijózanító pillanata volt a napomnak. Az életemnek.
A következő pillanatban a járdának csapódtam. De nem az autó ereje miatt; ismét levegő jutott a tüdőmbe. Semmim sem fájt, talán csak kicsit az oldalam, ami találkozott a járdával. Felemeltem a fejem. Sütött a nap. Az egész másodpercek alatt történt. És mikor felemeltem a fejem, az autó satuféket nyomva még ott állt az úton. Én legalább három méternyi távolságra kerültem tőle úgy, hogy nem találkoztunk. Milyen boszorkányság ez... a teleportálás képességét még nem sajátítottam el. És abban is egészen biztos lehettem, hogy nem én kapcsoltam villám üzemmódba. Azt az érzést már ismertem.
- Jól van, uram? - pattant ki a férfi az autóból felém rohanva. - Én... nem láttam, sajnálom. De... hogy kerülte ki az ütközést? Az előbb még előttem... előttem állt. - Nagyokat nyelt. Nem tudta hová tenni az esetet. Ahogyan én sem. Bár normál esetben tökéletes magyarázat lett volna az, hogy vámpír vagyok. De az nem magyarázta a szerencsétlen landolást a járdán.
Aztán a következő pillanatban egy édes illat töltötte meg a tüdőmet. Levendula, valami kesernye virággal, amely jellegzetességet ad viselőjének. Egy szőke hajzuhatag vonzotta magára a tekintetem. Fújta a szél, ahogyan legutóbb is. Az egyetlen alkalommal, mikor szemtől szemben találkoztunk.
A fekete napszemüveg sem tudta elvenni arcának összetéveszthetetlen ívét.
Egy másodperc, csupán ennyit láttam a nőből, majd köddé vált. Elnyelte a tömeg. Elnémult körülöttem a világ, nem érdekelt a fickó, nem érdekeltek a járókelők, az, ahogyan mentőt akartak hívni. Mit nekem mentő?
Tekintetemmel próbáltam átnézni rajtuk, hogy ismét megpillantsam. De nyoma se volt.