Ha hasonlítanom kéne valamihez az életet, akkor azt mondanám, hogy egy hatalmas, zseniálisan komponált szimfónia. A szívdobbanások adják az ütemet, az érzések a dallamot. Kevesen vannak akik a mindennapok kakofóniájában meghallja az emberemlékezet óta létező és pulzáló szólamot és harmóniát. Én egy vagyok közülük. Mindig is lenyűgözött a zene, ami minden zugot és apró pórust átjárt és a világon mindenhol emberek ezreihez szól, könnyeket csal a szemekbe, mosolyt az ajkakra, felszabadultságot a léleknek és szíveket képes apró szilánkokra zúzni. A képességemnek köszönhetően ezeket a tulajdonságokat használva vagyok képes irányítani az elméket. Van akit könnyű, főleg a halandókat. Elég lágyan dúdolni és bármit megtesznek amit kívánok. Az erősebb elmék és a természetfelettiek már keményebb diók, de egy jól elcsípett dallammal képes vagyok elérni, hogy úgy táncoljanak ahogy én szeretném. Segítségemre van, hogy senki nem számít arra, hogy a legnagyobb fegyverem ha dalra fakadok. Először csak nevetnek, aztán elködösödik a tekintetük és aztán a markomban vannak.
Persze, mint minden fiatal lélek, az elején naiv voltam. Hittem abban, hogy jobbá tehetem a világot. Bíztam abban, amit az édesanyám tanított és tudtam, hogy kellő szorgalommal azzá a boszorkánnyá válhatok, amit mindig is látott bennem. Megtanultam felelősségteljesen használni az erőmet és apró csínytevéseken és kamaszos lázadásokon kívül jó voltam. Nem akartam semmit sem jobban, mint békében élni és azt tenni amit a világon mindennél jobban szerettem... Énekelni....


Rylan. Olyan egyszerű volt vele lenni, mint levegőt venni. Olyan fantasztikus volt őt szeretni, mint keserédes dallamokat előcsalogatni a viharvert gitárból. Mint kitartani az utolsó szívettépő hangot a szerelmes szonettben... Persze megvoltak a csatáink és tombolásaink egymással, de mint ahogy minden vihar után kisüt a nap, felszáradtak a könnyek beheggedtek a sebek a szívünkön és végül nem számított semmi, amíg egymás kezét foghattuk.
Rylan tökéletes volt. Az első szerelem minden gyönyöre és keserve egy bódító édes dallama. Sosem tekintett rám úgy, mint egy értékes és igencsak törékeny fegyverre. Sosem húzódott el tőlem félelmében, hogy mikre lehetnék képes, ha használnám az erőmet. Mellette az lehettem aki valójában voltam: Cress, az egyszerű lány, álmokkal és vágyakkal, az élet ritmusára kalapáló szívvel és a dallamok lágy rezdüléseire táncoló lelke. Nem szörnyszülött. Nem egy díj. Nem Cressida, aki nap mint nap mázsás súlyként cipelte a vállán a felellősséget a vállain. Csak én.


Nem tudtam, hogy Rylan egy ellenálló mozgalom tagja volt. Sosem mondta volna el, és soha nem is tette meg. Eleinte azt hittem, azért mert bele sem gondolt, hogy segíthettem volna. Hogy a képességem révén meg tudtam volna állni helyettem mellette a frontvonalban és harcolhattam volna... Vele... Mellette... Érte... Ma már tudom, hogy tisztában volt a lehetőségekkel és az "értékemmel". Szimplán csak jobban szeretett annál, hogy felhasználjon és ha erre gondolok, a mai napig úgy érzem képes lennék belepusztulni a fájdalomba. Nem akart a szörnyetegek elé lökni, akik bármit megtettek volna azért, hogy maguknak tudhassák a tehetségem és minden mocskod előnyét. Szeretett...
A semmiért. A végén nem számított, mit akart vagy mennyire szeretett.
Aznap korábban értem haza a hangszerüzletből, ahol dolgoztam. Amint az ajtóhoz értem, tudtam hogy baj van, hiszen ha a feltört zár nem lett volna elég árulkodó, a gyomorforgató, mindent belengő fémes illat elég volt ahoz, hogy egész testemben libabőrös legyek és megremegjek. Nem emlékszem hogy jutottam be a nappaliba, de amit ott láttam örökké az emlékezetembe égett.
Vér... vér... vér... Idegen férfiak, késsel a kezükben...
Egy összetört test a padlón... Vér... túl sok vér...
Rylan utolsó megkínzott lélegzete... Az utolsó szívdobbanás...
Fehér zaj... Csend... Aztán a szoba felrobbant egy velőtrázó sikolyban. Minden üveg kristályos csilingeléssel robbant atomjaira. A levegőben repkedő szilánkok megsebeztek, ezer vágásból véreztem, de semmit sem éreztem belőle. Túlságosan lefoglalt a megszakadt szívem. Minden egyes pillanat úgy él az emlékezetemben, mintha tegnap lett volna. Azon a napon, abban a percben én is meghaltam. Minden álmom és vágyam lángok martaléka lett és a még mindig izzó parázsból egyetlen gondolat emelkedett fel. Bosszú. Lehet mindig is ott volt bennem a kegyetlenség. Talán mindig volt a lelkemnek egy kis darabja, ami sötét volt és csak arra várt, hogy előtörhessen. Igazából, nincs is jelentőssége.
Vér tapad a kezemhez.
Rylan gyilkosai lassú, kínokkal teli halált haltak, ott a világot jelentő kis lakásban, a szerelmem megkínzott teste mellett. Szívet tépően énekeltem, mire a két férfi nem tehetett mást, mint saját maguk ellen fordultak. A dalom lassan és fájdalmasan kergette őket őrületbe. Dúdoltam és véreztek. Minden hangjegy egy könyörtelen, brutális vágás. Minden egyes ütem egy újabb szög a koporsójukan. Minden egyes újabb lélegzetvétellel a lelkem egy darabja veszett oda. Mindaddig amíg már nem lélegeztek tovább és megszámlálhatatlan sebből véreztek el.
És a legborzalmasabb, mind közül?
Élveztem.


Az órák évekként cammogtak tovább. Rylan mellett térdelve bámultam a semmibe. A könnyeim már régen elfogytak, a farmerom kihűlt vértől ragacsosan tapadt a lábaimra. Az arcomon a felszáradt könnyek fekete árkokként szántották fel az arcomat a szemfestéktől. A mellkasomban mintha megállt volna a szívem, mélységes mély űr tátongott ahol életnek kellett volna pulzálnia.
Ekkor talált rám Ő. Tomboló viharként tört be a lakásba, de képtelen voltam bármit is tenni ellene. Érintésétől feltárult a múlt és újraéltem a tragédia minden egyes szívszaggató és borzalmas percét. Zokogva, a falnak taszítva tűrtem a csontig htoló fájdalmat, ahogy újra és újra éltem Rylan halálát és az általam kiontot életek kimúlását, a húsomba maró kezet ami lefogott... Aztán hirtelen a kéz az ajkaimra tapadt, hogy ne tudjam használni a képességem és egy átok kénes illata és izzása töltötte be az összes érzékszervemet. Csapdába kerültem és folytott sikolyaimat nem hallhatta senki. A férfi ajkai mosolyra húzódtak, szemeiben hideg számítás... Életért életet... Mivel megöltem az embereit, meg kell halnom. Vagy életben maradok és vállalom az átkot és száz évre hozzákötöm magam. Ha száz évig szolga módra követem az utasításait és törlesztem a vérben kioltott tartozást...
Az életet választottam.


Azóta két év telt el.98 évem maradt összeláncolva vele. A jobb kezem gyűrűsujján gúnyosan csillan egy zafírköves gyűrű, ami az átok fizikai pecsétje. Ha levenném először csak elviselhetetlen fizikai fájdalmat éreznék, úgy nagyjából 5 percig, aztán meghalnék. Próbáltam szabadulni a béklyótól, de lehetetlen, így képtelen vagyok beletörődni a morbid játékokba és a parancsok követésébe. Nagyon egyszerű, ám annál bosszantóbb szabályok szerint kényszerülök élni.
1. A képességemet nem használhatom ellene. Ha meg is próbálnám, amit megtettem nem is egyszer, szimplán csak énekelek, az elme irányításához szükséges erő nem engedelmeskedik az akaratomnak.
2. Nem számít hol vagyok és kivel, ha utasítást kapok végre kell hajtanom. Ha nem teszem egyre fokozódó fájdalom kezd kínozni, az elviselhetetlen egrecíroztatásról nem is beszélve.
3. Senkinek nem beszélhetek az alkuról és az átkomról. Ha megpróbálnék bárkinek mesélni, képtelen lennék a szavakat megformálni, az írásnál értelmetlen krikszkrakszok jelennek meg a papíron.
4. Száz év után szabad vagyok. Ez alatt az idő alatt nem tehetek szándékosan kárt magamban.
Kedves jó "gazdám" mindenre gondolt, amikor az átkot felépítette. Nincs kiút, nincs remény, de nem is tudom mit vártam, hiszen ha alkut kötsz az ördöggel, biztosan nem te leszel a győztes fél. Néha elgondolkozom azon, gyávaság volt-e az életemet választanom... Aztán, mielőtt nagyon elmerülnék az önsajnálatba úgy döntök, hogy nem számít, a lényegen nem változtat.
Két év alatt sikerült beleszoknom a dolgokba. Élem tovább az életem, amennyire Ő engedi és bár alaposan megkötötte a kezemet, mégis igyekszem minden apró módon ellenállni neki. Rylan is azt akarná, hogy küzdjek, és bár már a halálának fájdalma nem bénít meg, mint egy éve, az elvesztése örökké megváltoztatott. Az álmaim és a vágyaim egy egyszerűbb és boldogabb életről meghaltak Rylannel. Az élet megy tovább és csak sodródom. Talán ha a zene nem maradt meg nekem örök vígaszként sosem tudtam volna talpra állni, átok ide vagy oda...