Erre a bajnokozásra csak elhúzom a számat és elfordulok mielőtt rákérdezhetnél, hogy pontosan miről is van szó, mert hát én se biztos, hogy el tudnám mondani, hogy miről is van szó, úgyhogy inkább csak a telefonomat kezdem el megint pörgetni, direkt beszivezek minden fürdőruhás, meg picsanadrágos csajt az instán amíg telefonálsz, kicsit próbálom úgy nézni őket, mint régen - csak hát régen sem az ilyen lányokra buktam, Gina sosem volt ilye közönséges - hátha a mellek látványa mégis csak felizgat.
Csak akkor pillantok megint rád, amikor hozzám szólsz, akkor is csak nagy kegyesen vagyok hajlandó lezárni a telefon kijelzőjét, mintha nem én sóhajtoztam volna, hogy ugyan már foglalkozz velem.
- Sehol. - Farkasszemet nézek veled, mert sehol AZAZ sehol nem tartottunk, sőt ha rajtam múlik tényleg nem fogunk sehova sem haladni, én valami olyasmire vágyom, hogy a munkádról beszélj vagy a forgalomról hazafelé, vagy bármiről, ami kicsit másabb, mint az, aminek az előszele szinte leviszi a hajam.
Önkéntelenül sóhajtok egy nagyot egyrészt, mert apa ugye nem most jön haza - még csak az kéne, hogy egyszerre ketten akarjatok a fejemre olvasni, éppen elég vagy te is - másrészt, meg mert beszélni akarsz velem. Ez pedig olyan komolyan hangzik, hogy kissé elhúzódom. - Jólvan, akkor beszélj. - Mondjuk kicsit azt is remélem, hogy ettől a hozzáállástól idegbe jössz és inkább azt mondod, hogy megvárod vele apát.

- Milyen extra valaki. – Csipkelődve jegyzi meg az orra alatt, amikor a kisfia leadja a rendelését. Nem mintha az a citrusos-fokhagymás-vajas szószos garnéla olyan extra lenne, de ennél hosszabban nem is tudta volna körül írni, amit Nathan ezalkalommal igencsak megmosolyog. – Igen, tudom, bajnok. – Torkot köszörül, miközben elkezdi pötyögni az étterem telefonszámát, hogy kidobja az előzményekben a telefonja. Mert egyébként el is van mentve, de nagyjából három szökőévnyi ideig tartana kikeresnie a névjegyzékéből bármit, annyi száma van, pedig direkt csoportosítja őket. Nagyon is precízen és átláthatóan csoportosítva vannak a telefonszámai, hogyha valamire szüksége van, akkor hamarabb megtalálja. Ezt is a férjének és az ő szervezőkészségének köszönheti. De most nincs kedve keresgélni.

Már tárcsáz, amikor Franco hozzáteszi, hogy milyen sütit szeretne, mire ő futólag rámosolyog, kissé olyan kényszerűen, hogy ’’rendben, vettem’’, és megsimogatja a hátát. De arra már nem kap választ, hogy az apukája most jön-e. Részben szándékos ez Nathan részéről, mert nem feltétlenül tetszik neki a Blakehez való hozzáállása. Szóval lógva hagyja, elcseverészik az étterem dolgozójával, leadja a rendeléseiket, meg közben fel-le tekergeti az étlapot, amíg kiválasztja a vacsorát és hozzá a desszertet. De azt csak estére kéri. Kifejezetten kiköti, hogy ide ne hozzák most, mert nekik frissen kell.

- Hol is tartottunk? – Teszi le végül a telefont, és a laptopját is ki az öléből a dohányzóasztalra. A kérdése leginkább csak visszarázódás a szituációba, mert Nathan mindig, de tényleg mindig tudja, hogy épp hol tartottak és egyéb részletek, úgyhogy a választ most sem várja meg. – Blake csak este jön haza, a város másik felében dolgozik ma. Egyébként is beszélni akartam veled. – Szóval most nem menekül a kisfia.

Megforgatom a szemeimet, tudom, hogy direkt csinálod, mindig direkt így csinálsz, sosem mondasz nemet igazán semmire - kivéve ugye azt a kiruccanást Phillybe, amiért még mindig haragszom egy kicsit - inkább mást mondasz helyette, mintha a világ legjobb ötletével rukkolnál elő. Egy pillanatra el is gondolkozom rajta, hogy én tényleg szeretném-e én ezt, tényleg akarok-e róla veled beszélni, de aztán arra is gondolok, hogy kivel beszéljek róla, ha nem veled? Szóval inkább csak megint felsóhajtok és egy kicsit még közelebb ülök hozzád, hogy most már teljesen belelássak a laptopodra, fel is húzom az egyik térdemet, hogy a fejemet ráhajthassam, úgy figyeljem ahogyan lapozgatsz a lehetőségek közül.
- Ahha, az jó lesz. - Bólintok rá, igazából nekem teljesen mindegy, csak örülök neki, hogy nem azt kell magamba nyomnom, amit apa valamelyik főzőműsorban látott. - De előételnek én inkább azt a citrusos-fokhagymás-vajas szószos garnélákat szeretném. Tudod melyikre gondolok, nem? - Pillantok rád egy kicsit, aztán vissza a képernyődre. - Meg egy New York cheescake-et is szeretnék. - Sóhajtok fel egészen szomorúan, mert a sajttorta mindig is gyógysüti volt számomra, ha valami bajom volt, apa és te mindig sajttortázni vittetek és mindig hatalmas limonádét ihattam hozzá és addig meséltetek mindenfélét, amíg el nem felejtettem, hogy miért is szomorkodom. - De még nem most jön, ugye? Mármint apa. - Mert mondjuk egy kicsit szeretnék csak veled lenni, és mondjuk beszélgetni - persze lényegtelen dolgokról - ahelyett, hogy azt hallgatom, mennyire fontos lenne mindent beletennem abba a következő edzésbe.

Próbál több időt együtt tölteni a fiával, gondolván, hogy ez a probléma. Vagy talán egy kicsit enyhít majd a problémán. Nathan mindig igyekezett jó apa lenni és mindig nagyon szerette a kisfiát – aki hiába lett nagyfiú, neki mindig a kisfia marad – de a munka valahogy mindig befúrta magát a mindennapjaiba. A férjével így működnek, mióta világ a világ. Mindenki a saját gigaelfoglalt buborékjában tengődik a hétköznapokban. Ma azonban hamarabb hazajött az irodából, szeretett volna együtt tölteni egy kis időt Francoval, ha már Blake estig dolgozik valami rendezvényen. Az más kérdés, hogy így is rengeteg munkája van és a közös időtöltés kimerül az egymás mellett ülésben és a fia hatalmas sóhajaiban. Az elmúlt órában azonban ahányszor nyitni próbált felé, Franco bevágta az orra előtt a képzeletbeli ajtókat. Ismeri már ennyire, hogy tudja, hogy mennek nála ezek a dolgok. Makacs, mint az öszvér, hagyni kell, hogy beérjen nála az, hogy ténylegesen beszélgetni akar.
Mikor őkelme végül hozzászól, Nathan mosolyogva néz rá. Mindig olyan kedves és nagyon szerető a mosolya, amikor a családjával kommunikál. – Jó ötlet. Rendeljünk enni és közben beszélgessünk. – Hiába a mosoly az arcán, ebből hallhatóan nem enged. Nathan egy nagyon erősakaratú férfi, Franco pedig rég nem olyan picurka, hogy a tenyeréből etesse őket a kicsi fejéhez mérten hatalmas barna szemekkel. Szóval kései ebéd közben beszélgetni fognak, nem pedig filmezni. Már nyitja is meg a böngészőben az egyik nívósabb étterem weboldalát, ahonnan mindig szívesen rendelnek.
- Lássuk csak… Dover Sole? Rég ettünk már, van hozzá illő borunk. Szeretnél kaviárt előételnek? Később rendelhetünk vacsorát is. Apa örülni fog, ha meglepjük.

Sóhajtok egy nagyon nagyot, egy olyan hatalmasat, mint amilyet három másodperce is, megy amilyen egy perce, meg azelőtt és azelőtt, és azelőtt sóhajtottam. Közelebb is csúszom hozzád, hogy egy kicsit belelássak a laptopodba - azért annyira nem akarok belefolyni ezekbe a dolgokba, mert hiába próbálkozol, általában nem érdekel - de csak félszemmel pillantok oda, a másikkal a tévét bámulom, kapcsolgatok az adók között megint, belépek a Netflixbe, elindítok valamit, aztán másodpercek múlva ki is kapcsolom, pont úgy ahogyan percekkel ezelőtt csináltam.
Megint sóhajtok egyet, kicsit erősebben és látványosabban, hangosabban, hátha jobban feltűnik, hogy szenvedek.
Megint elindítok valamit, egy dokumentum sorozatot, olyan agyzsibbasztót, amin gondolkozni sem kell, a telefonom nyomkodom, elfekszem, felülök, járkálok, visszaülök melléd, megint belepillantok abba, amit csinálsz, már megint dolgozol.
- Egyébként mit csinálsz? - És megint sóhajtok, és kicsit hangosabbra veszem a tévét, kicsit jobban szenvedek, kicsit úgy bámulok rád, hogy ne is akarj visszafordulni a laptopod felé. - Csak mert én tökre unatkozom, meg éhes is vagyok. Nem rendelünk valamit? - Megköszörülöm a torkomat. Azt hiszem ezer éve nem mondtam semmi ilyesmit neked. - És nézhetnénk valami filmet is. -