"Csendben légy, ne csapj zajt, úgy éld az életed, mint egy árnyék. Egy árnyék, vagy bármi más olyan dolog, ami bármelyik pillanatban eltűnhet, megszűnhet létezni, ha már nincs szükség rá. És a legfontosabb: készülj fel rá, hogy bármelyik pillanatban bárki úgy dönthet, hogy nincs szükség rád. Ennél rosszabb már csak az, ha úgy van ott melletted az illető, hogy soha nem is volt rád szüksége."
Ezek a gondolatok valahogy mindig ott zakatoltak csendesen, mégis megállíthatatlanul valahol az agyam hátuljában. Nem tudok tőlük megszabadulni, szerintem mára már végérvényesen az életem részét képezik. S most, hogy így visszagondolok, mennyi minden is történt az eltelt kicsivel több, mint két és fél évtized alatt azt kell mondjam, ezen egyáltalán nem csodálkozom. Nagy utat tettem meg, és még nincs vége.

** 16 évesen **

- Nézz már rá, Azumi! Teljesen életképtelen... még csak szikráját sem mutatja, hogy képes lenne bármit is tenni, Izanagi szerelmére! Pedig már régen be kellene segítenie! Akkor mégis miért maradjon a házamban? Miért neveljem úgy, még mindig, mintha a saját lányom lenne...?
- Hogy miért?! Pontosan azért, mert a te lányod! A mi lányunk! A családunk teljes jogú tagja, érted?! Nem mintha nem tudnám, hogy amúgyis az lesz, amit te akarsz...
Apa hangja bár halk volt, így is erősen csattant a fülemben. Néma csendben térdelek egy, a sarokba helyezett futonon, és hallgatom, ahogy a szüleim rólam beszélnek. Nem, nem beszélnek, vitáznak. Az a legrosszabb, hogy úgy kell tennem, mintha nem tudnám, miről van szó, mintha nem érteném őket. Közben pedig pontosan tudom, hogy mi a vita tárgya, és belül, a lelkem mélyén zokogok. Fáj, hogy fájdalmat okozok a családomnak... hogy rossz hírünket keltem. Mindezt úgy, hogy nem is csinálok semmit sem. Vagy pont ez lenne a probléma? Hogy nem csinálok semmit? De hát azt sem tudom, mit kellene tennem! Valaki segítsen, nagyon szépen kérem!
Apa egy ideig nem szólt semmit, csak haragosan meredt hol maga elé, hol anyára, aki láthatóan engem próbált védeni, majd csak ennyit vágott oda a végére, mintegy foghegyről:
- Ez akkor sem normális! Nem maradhatunk szégyenben miatta, csak azért, mert te nem bírod megtenni a szükséges lépéseket... Azumi! Gondolj a családunkra! Gondolj a nevünkre!
Fogalmam sincs, mit értett apa "szükséges lépések megtétele" alatt... bár úgy érzem, semmi jót nem jelent rám nézve. Meg szeretném kérdezni tőle, hogy mi baj van velem, de inkább csendben maradok... nem akarom rontani a már így is rossz állapotot. Félek... nem tudom, mi fog történni, de szinte mindig az van, amit apa mond, úgyhogy azt hiszem, itt már semmi jóra nem számíthatok.

**Néhány nappal később **

Anya és apa egy ismeretlen, nagyjából velem egykorú, világos bőrű, szőke lánnyal együtt jöttek haza egyik nap.
- Anya...! Apa...! Ki ez a lány?
Pislogok hármójukra felváltva idegességgel vegyes kíváncsisággal teli. Anyáék összenéznek, majd apa bólintására anya leguggol hozzám, és azt mondja:
- Saya, ő itt Chika! Mostantól itt fog élni velünk. Bánj vele úgy, mintha a testvéred lenne. Rendben?
- Igen, értem! Gyere, Chika, megmutatom a szobádat!
Fordulok egy halvány, ideges mosollyal az ismeretlen lány felé, és már indulok, hogy elkísérjem a vendégszobába, amikor apa megállít.
- Nem! Mától kezdve megosztozol a szobádon Chikával, Saya! Értve vagyok?
Persze... értem én, csak nem tetszik. Ezt azonban nem adom apa tudtára, helyette csak egy bólintással jelzem, hogy minden világos, és intek Chikának, hogy kövessen a szobám felé. A szobánk felé. Miért érzem úgy, hogy az ismeretlen lány hirtelen felbukkanásának köze van a pár nappal ezelőtti vitához?

** Néhány héttel később **

- Sayaaa! Anyáék azt mondták, hogy nem is vagy képes semmit se normálisan megcsinálni! Tényleg?
Érdeklődik Chika a helyzetem felől, habár erre senki nem kérte. Én biztosan nem.
- Nem igaz! És hagyd ezt abba, légy olyan kedves!
- De... de... de anyáék azt mondták! És mégis miért hazudnának?
Magyaráz, közben pedig hirtelen felindulásból elkezd ugrálni. Fene azt a nagy jókedvét! Én egyáltalán nem vagyok ilyen jókedvű... egyrészt mert igaza van, eddig még nem jelentkezett a varázserőm. Másrészt meg.. miért nevezi anyáéknak anyáékat? Ők az én szüleim! Olyan jó lenne, ha fogná magát, és elmenne mondjuk egy jó hosszú sétára és vissza se jönne, vagy mondjuk... mondjuk jönne egy nagy szél, és kicsit csendben maradna tőle...
Még nem jutottam a gondolatmenetem végére, mikor tényleg jött egy erősebb széllökés, fogalmam sincs, honnan, valahonnan a semmiből, és belekapott Chika szőke hajtincseibe. Ő erre értetlenül rámvillantotta a szemeit, és kiszaladt a szobából, de még hallottam, hogy anyáékat keresi, azt kiabálva, "Ayame meg akart tépni! Segítsetek!". Mi baja van? Hozzá sem értem.
Nem sokkal a kirohanása után visszatér Chika, anyáékkal a nyomában. Nagyszerű, most jön a számonkérés, és magyarázzam el azt, hogy miért tettem valamit, amit nem is.
- Miért akartad bántani szegény lányt?
Néz rám apa számonkérőn, én pedig rögtön apróra zsugorodom tőle. Nagyszerű...
- De én nem is... ! Csak jött az a szél, és belekapott a hajába, én meg nem tudtam, mit csináljak, olyan gyorsan történt, aztán mire észbekaptam ő már kirohant hozzátok, és... most itt vagyunk.
Foglalom össze a történteket mintegy mentegetőzésképpen, de gyanítom, teljesen feleslegesen erőltetem magam. Annál is inkább, mert ahányan vannak annyiféle reakciót kapok most hirtelen az arcomba.
- Nem megmondtam, hogy úgy bánj vele, mintha a testvéred lenne?!
- Micsoda? Nem csináltál semmit, de hirtelen bejött egy erős szél és belekapott Chika hajába? Ne hazudj már!
- Látod - látod! Mondtam, hogy jobban teszed, ha nem csinálsz semmit, tesókám!
Értem... szóval nem csináltam semmit, és még így is én vagyok bajban... nagyszerű.

** 4 évvel később **

Anyáék ma bejelentették, hogy az unokabátyám, Hibiki nálunk tölt egy kis időt, és legyünk szívesek kedvesen viselkedni vele. Persze közben végig engem figyeltek, amit nem igazán értek. Mert most... mi rosszat csinálok én? Azon kívül, hogy néha elfelejtem megcsinálni, amit kéne? Mindenkivel megesik az ilyesmi. Nem hiszem el, hogy velük soha, semmi ilyesmi nem történt még meg az életük során. Néha igazán kíváncsi lennék rá, hogy milyen gyerekek is lehettek ők ketten. Mert a mostani énük alapján van, hogy még azt is kétségbevonom magamban, hogy valaha is voltak gyerekek. Apa esetében biztos. De most nem is róluk van szó, hanem Hibikiről... akit egyébként nem is igazán ismerünk.
- És... hány éves? Hogy néz ki? Mit kell róla tudni? Meddig marad? Van barátnője?
Na tessék... Chika már rá is harapott a témára, és éppencsak hogy nem csorgatja a nyálát az ismeretlen unokatestvérem - bocsánat, testvérünk, ha már egyszer ő is családtag, legalábbis apa nagyon védi. Szerintem meg csak összeszedték valahonnan, mert nem akarták az utcán hagyni. Vagy valami ilyesmi. Engem persze kitettek volna, de az mindegy. Jellemző. - után, pedig neki aztán tényleg semmi köze hozzá. Nem is ő lenne.
- Tesó... mi lenne, ha normálisan viselkednél? Nem vagy már kislány, a fenébe is!
Emelem fel kissé a hangom, bár az, hogy nem kislány nem igazán fedi a valóságot... mindegy, csak arra akartam ezzel utalni, hogy igazán lehetne érettebb gondolkodású is.
- Most mi van? Miért baj az, ha tetszik valaki?
Forgatja a szemeit értetlenkedve, én pedig úgy döntök, hogy inkább magukra hagyom őket, mielőtt még több olyat hallok, amit egyáltalán nem akarok hallani. Chika és a hormonok.
Nem sokkal később tényleg beállított hozzánk Hibiki, ahogy azt apáék megmondták. Magas, kék szemű, barna hajú... azt hiszem, valahogy el kell dugnom Chika elől, még mielőtt beveti magát. Vagyis bevetheti magát, csak ne itt, és ne vele... a többi rendben van. Illetve mégsincs, mert szerintem tizenegy évesen még nem a fiúkon kéne járnia az eszének. Inkább tanuljon. Egyébként szerencsére viszonylag eseménytelenül lezajlott a látogatás, úgyhogy mind fellélegezhettünk. Anyán is látszott, hogy nem tudja, mire kell számítania, de szerencsére tényleg nem történt semmi probléma. Hibiki hazament, mi pedig folytattuk tovább a megszokott életünket.

** 2 évvel később **

Két évvel az előző látogatása után Hibiki ismét megjelent nálunk - ezúttal hívatlanul. Még apáék is csodálkoztak, hogy mégis mit keres itt, hát neki otthon kellene lennie. Ő persze kimagyarázta, hogy hiányzott neki apa, meg nem is tudom, ők meg megnyugodtak, hogy hát persze, nyugodtan maradhat, ameddig akar, szívesen látjuk. Én pedig nem értettem a többesszámot. Látjuk? Kik? Én tuti biztos nem. Mármint nincs vele különösebb bajom, csak ha megjelenik itt, akkor a "testvérem" a szokásosnál is agyamentebb lesz, az pedig senkinek nem hiányzik. Maradjon csak szépen otthon, addig jó. Csakhogy ő nem így tett. Pedig bárcsak így tett volna!
Egy éjjel, mikor mindenki az igazak álmát aludta, vagy aludta volna, mint én, csak épp rossz alvó hírében állok, és szinte minden kis zajra felkapom a fejem halk neszezést vettem észre a szobámban. Tudtam, hogy nem lehet Chika, mert ő a másik oldalon hortyog édesdeden - ilyenkor olyan, mintha tényleg nem tudna semmi rosszat elkövetni, pedig dehogynem! -, anyáék pedig a másik szobában voltak. Ami azt jelenti, hogy egy valaki volt még a házban rajtunk kívül... de ő meg miért is jönne ide éjnek évadján? Ha nincs valami nagy baj, akkor aludjon... ha meg van, akkor meg ne ide jöjjön, hanem anyáékhoz. Ők a felnőttek, ők biztosan tudnak segíteni. Én néha még magamon sem tudok segíteni... akkor meg mégis mit vár tőlem? Nagyon reméltem, hogy csak hallucinálok, vagy épp álmodok, az még a jobbik eset, és nincs a közelemben, mert... mert csak ne legyen. És mivel megnyugtattam magam, hogy á, biztos csak álmodok, így békésen befordultam a másik oldalamra, és már aludtam is tovább, amikor... amikor tényleg odajött mellém valaki. Éreztem a közelséget, tehát nem álmodtam.
- Chika, te vagy az? Maradj már... mondd meg, mi baj van, segítek, de ne szórakozz, hagyj aludniii!
Adom álmosan a lány tudtára véleményemet, azonban az illető alak nem mozdult. Pontosabban de, letérdelt mellém, éreztem a futonra nehezedő test nyomását. Rögtön kiment az álom a szememből, és a lehető legéberebb üzemmódra kapcsoltam. Mi van itt? Már sikítani készülök, vagy valami figyelemfelkeltő dolgot tenni, mikor is a hátam mögött lévő alak, aki valószínűleg az unokatestvérem egy gyors mozdulattal betapasztja a számat, hogy még véletlenül se tudjak jelezni anyáéknak, és elég közel hajol hozzám ahhoz, hogy csak én halljam amit mond.
- Ugyanmár, Saya! Nem lehetsz ilyen nyuszi! Mintha nem tudnád, hogy az első pillanattól fogva, mikor megláttalak miattad vagyok itt! Chika ugyan megpróbált megszerezni magának, de... de nem kell! Nekem csak te kellesz! Én pedig mindig megszerzem, amit akarok. Értesz engem? Mindig! És ha most egy árva hangot is ki mersz adni magadból, ha csak egyetlen szót is szólsz bárkinek is arról, hogy mi történt, akkor nem állok jót magamért! Világos voltam?
Egyik kezével még mindig szorítja a számat, így csak bólintok egy aprót, hogy igen, értettem. A másik keze viszont olyan helyekre kezdett tévedni, ahova álmomban sem gondoltam volna, hogy... pfuj! Márpedig ő láthatóan, meg érezhetően nem úgy gondolja, mintha ez az egész olyan nagyon pfuj lenne... úgy csinál, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha ennek tényleg kellene lennie. Pedig szerintem undorító, meg... meg a világ összes negatív jelzője, amik ezzel kapcsolatosak, de nem ismerem őket. És mi az, hogy nem mondhatom el anyának? Na nehogymár! Összeszedem minden erőmet és bátorságomat, megfeszítem a lábaimat, majd egy óvatlan pillanatban hátralendítem a lábaimat.. talán elég érzékeny ponton értem, hogy elengedjen, de ha mégsem, akkor a meglepetés erejét kihasználva is el tudok menekülni tőle. Muszáj... amilyen gyorsan csak tudok felugrok a futonról és kivágtatok a szobából, egyenesen anyáék felé. Tudom, hogy nem fognak örülni nekem, és ezért még kapni fogok, de... majd azt mondom, hogy rosszat álmodtam, vagy valami. Ebben már van gyakorlatom.

** 1 évvel később **

A tavaly történtek után méginkább magamba fordultam, és bezárkóztam. Senkivel nem akartam beszélni, ha nagyon kellett, akkor jópofiztam, és azt mondtam, jól vagyok, nincs semmi baj, de hamar leráztam magamról az illetőt. Senkinek nem hiányoznak az én gondjaim, nem igaz? Anyáéknak meg aztán főleg nem mondhattam el, mert szinte biztos azt mondanák, hogy csak kitaláltam. Mert ugyanmár, Hibiki mit akarna pont az unokatestvérétől? Pedig ha tudnák.... ha tudnák azt, amit sosem fognak megtudni. Mert tudom, hogy komolyan gondolta azt, amit ott, akkor mondott. Hogy ha kiderül, hogy elmondtam bárkinek is, akkor megtalál és megbánom. Azt pedig nem merem megkockáztatni. Úgy érzem, totálisan egyedül vagyok, mióta, hát... azóta. Nem tudom, hogy tényleg így van - e, de így érzem. De nemcsak ez volt a gond. Otthon is egyre inkább gyűltek a viharfelhők, és már sehol nem találtam a helyem. Addig se nagyon, de azóta főleg nem. Apával nem találjuk a közös hangot, Chika méginkább gonoszkodik, anya meg... anya csak csendben figyeli az eseményeket, és csak tűr, de nem szól. Mert most mit szóljon? Melyik kezét harapja meg? Teljes mértékben megértem. De egyszer nálam is eljön az a pont, amikor nincs tovább. Amikor el kell dönteni, mit is akarok kezdeni magammal és az életemmel. Amikor tudom, hogy ha ott maradok valahol, akkor a biztos fájdalom vár. Abból pedig már kaptam eleget. Úgyhogy egyik nap, mikor különösen is éreztem magamban az erőt és az elszántságot úgy döntöttem, hogy odaállok apa elé, és megmondom neki, hogy is érzek igazából.
- Apa! Azt hiszem, el kell mondanom valamit. Az a helyzet, hogy nem érzem jól magam itthon. Pontosabban nem érzem itthon magam itthon... érted, mit akarok mondani? Már kiskoromban sem éreztem, és ez azóta csak romlott. Rengeteget veszekedtünk, veszekszünk, te is rengeteget veszekszel anyával miattam, pedig nem is tehetek róla. Nem tehetek róla, hogy nem az a gyerek vagyok, akit vártatok, hogy majdnem csalódást okoztam a családnak! De máig sem értem, hogy mégis miért kellett csak úgy, egyik napról a másikra idehozni mellém Chikát, ráadásul mindezt úgy, hogy nem is szóltatok, hogy jön! Miért? Mitől jobb ő, mint én? Mit nem csinálok elég jól? Miért szeretitek őt jobban, mint engem? Na meg... mindegy, vannak dolgok, amiket nem mondhatok el, és tudom, hogy neked ez nem tetszik, de kérlek szépen, fogadd el! Mindenképp megyek, mert csak így találhatok rá önmagamra, a békére és a boldogságra. Így találhatom meg azt az esetleg helyet, illetve személyt, ahol fontos vagyok és aki szeret engem. Annak, aki vagyok.
Nem akarom megbántani, eszemben sincs. De tudom, hogy ha most nem megyek el itthonról, akkor lehet, sosem lesz rá újabb esélyem.
- Na álljon meg a menet! Mégis mi az, hogy nem érzed itthon magadat itthon? És mi az a sületlenség, hogy Amerikában folytatod a tanulmányaidat? Te japán vagy, itt a helyed! Leginkább azért, mert én azt mondtam! Chika pedig... Chika pedig azért van nálunk, mert a féltestvéred! Most boldog vagy végre? Kimondtam!
Paff... azt hiszem, ledobta a bombát. A bombát, amire még gondolni se gondoltam volna, hogy egyáltalán létezik, erre tessék. Nem tudok megszólalni, nem tudok mit mondani, csak a könnyeimmel küszködve állok apa előtt, mint valami kivert kutya, és igyekszem nem mutatni, hogy fáj. Már megint.

** újabb 1 évvel később **

Azt hiszem, életem egyik legnehezebb döntése volt, hogy megmondjam apának nem érzem jól magam otthon, és merjek lépni. Szó szerint és átvitt értelemben is. Egy éve jöttem Washingtonba, azóta gyakorlatilag fenekestül felfordult az életem. És most épp nem arról beszélek, hogy ismeretlen emberek gyerekeire kell vigyáznom esténként, vagy amikor úgy hozza a helyzet, mert... mindig szerettem a gyerekeket, ezzel semmi gond nincs. Azzal viszont inkább, hogy még mindig nem találom a helyem... pedig pontosan azért hagytam ott a családomat és Japánt, mert nem éreztem jól magam. Erre tessék, itt ugyanaz a helyzet. De nem megyek vissza, az teljességgel kizárt. Leginkább azért nem, mert olyan dolgok történtek körülöttem és velem, amit egyébként szinte biztos, hogy úgyse hinnének el. Mint például az, hogy Wilhelm, az egyik barátom átváltoztatott. Szó szerint. Ugyanis - bár nem hinném, hogy szándékosan csinálta volna, de mégiscsak az ösztönöké az elsőbbség, hiába próbálja kordában tartani őket -, megharapott, így aztán vérfarkas lettem. Egy ideig még nekem is nagyon nehezen ment, hogy ne úgy gondoljak magamra, mint valami szörnyetegre, de végül sikerült, és már egészen megbarátkoztam a helyzettel. Persze Wilhelm is sokat segített és segít még mindig.

** Napjainkban **

Lassan két éve annak, hogy magam mögött hagytam Japánt és a családomat, és egy éve, hogy vérfarkasként élem az életemet. A családomról azóta nem hallok semmiféle hírt... nem mintha annyira keresném őket, vagy annyira hiányoznának, de azért mégis a családom. Jó lenne tudni, hogy mi van velük. Ez viszont nem jelenti azt, hogy vissza akarok menni hozzájuk. Jó nekem Washingtonban, ahol elfogadtak, sőt, ha lehet ilyet mondani, akkor még társaságom is akad néha. Na meg Wilhelm, akivel időközben lakótársak lettünk - csak hogy még többet mehessünk egymás agyára. Mert miért ne. Nem, azért ennyire nem vészes a helyzet, kifejezetten jól megvagyunk, és segítjük egymást, ha szükség van rá. De mire valók a barátok, ha nem erre? Hogy mi lesz a későbbiekben, arról jelenleg fogalmam sincs, de Washington egy olyan város, ahol mindig történik valami... leginkább akkor, amikor nem várnánk. Úgyhogy egy biztos: unatkozni nem fogunk. Egyikünk sem.