Baltimore, 2020. augusztus

Összehúztam magamon a kabátot, miután beléptem a helyisgbe, és a furcsa, fülledt meleg megcsapta arcomat. Csak egy sóhajtásra futotta, a gondterheltség meglátszódott rajtam, pedig nem gyakorta voltam kapható az ilyesmire. Legalábbis mások előtt nem gyakran produkáltam ennyite látványos érzéseket. A düh és a csalódottság háborút vívott bennem, közben Thompson vérét próbáltam eltüntetni a kezemről. Nem gyakran fordult elő, hogy az, aki megpróbál kicsempészni tőlem valamit, még feljebbvalónak is képlezi magát, és ahelyett, hogy meghúzná magát, még verekedést vív ki. Nem voltam barátságos ellenfél, és ugyan felrepedt a szám széle, de pár nyelvmozdulattal szinte másodpercenként eltüntettem a nyomokat.
- Idebenn minden oké? - fordultam Cherry, a pultoslány felé. Nem volt nyoma balhénak, pedig néha előfordult. Kevésbé díjaztam, mikor a berendezésemet tették tönkre, általában ilyenkor én is beszálltam, és cserébe a balhézó kispajtás arcát dekoráltam ki. Ide nem jártak olyan arcok, akik annyira tisztességes életet éltek volna, éppen ellenkezőleg: akik illegális ügyletet akartak véghez vinni, annak ez a bár maga a paradicsom volt. Senki nem bámulta meg őket, ha borítékokat cseréltek, vagy fegyver került az asztalra. Bár szerencsére vért ritkán kellett pucolni a padlóról, külön szabály volt, hogy kinn öljék meg egymást, még ha csak a sikátorig is jutnak. Túl sokat járt a nyakamra a rendőrség, de ez inkább szórakoztatott, mintsem megijesztett. Ki tudtam őket játszani, soha egyetlen terhelő bizonyítékot sem találtak ellenem, és általában én vigyorogtam, mikor a bilincset nagy szájhúzással, de le kellett szedniük rólam. Ők csak kispályások, egy amúgy velejéig romlott rendszer katonái, a hatalmuk csak képzelt jelenség, a pénzemmel amúgy is bármikor kivásárolnám magamat, de eddig még ilyesmire sem kellett költenem. Pedig azt gondolná az ember fia, hogy az itt állomásozó hasonló nyomozók vannak annyira profik, hogy megtalálják a fogást, és egy életre bevarrnak. Nem mintha nem dobta volna fel az estéimet, mikor becsörtettek ide, és már vártam a pillanatot, hogy elém tegyék a parancsot.
Ujjaim a pulton felejtett üveg nyaka köré csavarodtak, majd belekortyoltam. A telefonom pár perce már kitartóan rezgett a zsebemben, de eddig nem volt egy másodpercem sem, hogy ezzel foglalkozzam. Volt tippem, hogy ki keres.
- Hammond. - Úgy ejtettem ki a nevemet, mint valami robot, meg sem nézve a kijelzőt. Sejtettem, hogy ki fog beleszólni. - Baltimore-ban változatlan a helyzet, Benedict. Nincs szükség gyerekfelügyeletre. - Hangom némi felháborodást sugallt, viszont sosem mertem volna packázni a főnökkel. Mind tudtuk, milyen sorsra jutottak azok, akik megpróbálták. Nem voltam szívbajos típus, Benedict pedig így, ebben a formában kapott engem a nyakába, mint valami hetven kilós szeretetcsomagot, mikor meghalt az elődje. Nem is késlekedett sokáig azt illetően, hogy Washingtonból Baltimore-ba küldjön, az indokokat pedig minő meglepő módon, nem kezdte el sorakoztatni. Először úgy tűnt, hogy ki akart iktatni a Washingtoni keringésből. Sosem kérdeztem, így meg sem adtam az esélyét arra, hogy valaha megtudjam, mi volt a vétkem.
- Elhiszem, hogy élvezed a kis kiruccanásod Baltimore-ban. Viszont ennek most vége. Vissza kell térned Washingtonba. Itt vár a következő megbízásod. - Egyszerű szavak, mégis így összetéve egy nagy sóhajt váltottak ki belőlem. Ebből is hallhatta, hogy nem fűlött a fogam a visszatéréshez, elvégre Baltimore-ban felépítettem egy életet. Még ha nem is volt olyan fényűző, mint annak idején.
- Hogy jutok át a határon?
- Ismersz. Vedd elintézettnek. - Persze, a pénz beszél, kutya ugat.


Egy héten belül már ismét Washington levegőjét szívtam. A város nem változott semmit, még annak ellenére sem, hogy leváltották a halandó városvezetést. Benedict már az első napon kiosztotta az új feladatomat, én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy saját lakást kaphassak a város egy nekem tetsző pontján. Nem rajongtam a kipakolgatásért, bár több évet nem is tudtam volna behalmozni két papírkartonba. A legtöbb holmimat hátrahagytam.
Sorra ürültek a dobozok, a legtöbb ruhát már a helyére pakoltam. Olyan volt ez, mint egy rossz válás. Mondjuk abban is volt már tapasztalatom, igaz, elég régen történt. Dühöt éreztem a gyomromban, mikor eszembe jutott. Ha ismét a szemeim elé kerülne, meg tudnám Őt fojtani. Tönkretette az életemet. Az életünket. Makacs nőszemély, aki elfelejtette, hogy mindent csak és kizárólag érte tettem.
Mire felocsúdtam, egy kezembe akadt pohár már rég a kárát látta visszaemlékezésemben. A gyűrű pedig, amit megtaláltam az utolsó doboz legalján, olyan ívben repült a szoba túlsó sarkába, hogy a szemeimmel nem is tudtam követni.