Életem tizenhatodik esztendeje |
Veronica. A szőke hajtömeget vörössé varázsolta a naplemente utolsó pár sugara. A csillogó kék szemek megteltek tűzzel, a semmivel össze nem keverhető szenvedéllyel, mohósággal és makacssággal. Általában jót nevettem rajta, mikor úgy nézett rám, mint egy körmeit karistoló, éppen éledező macska, aki a prédáját vélte felfedezni a homályban. Úgy, hogy előtte pár másodperccel még hallható volt a dorombolás, ahogyan a kezem alá simult a selymes bőr, a kacaj pedig betöltötte minden apró kis részt a fejemben. A szabad ég alatt éreztem otthon vele magamat, kirántott a kényelmes zónámból, amit általában a saját szobám íróasztala mögött találtam meg. Ott nyugodtam meg. Mellette sosem voltam higgadt vagy nyugodt. Mindig mást éreztem. Hol dühöt, vagy jókedvet. Mosolyt csalt az arcomra egyetlen szavával. Megmutatta, hogyan kell élni az életét annak, aki előtte soha nem adta meg ennek a lehetőségét. Mellette éledtem fel, mellette már nem kellett a fantáziámba menekülnöm, nem kellett képzelt szereplők közé állnom, hogy tudjam, még élek és lélegzem... új emberré tett. De mi több: boldoggá.

Életem tizennyolcadik esztendeje |
Anya meghalt. Furcsa kavalkád előszelei fújtak az életemben. A kórosan sovány, állandóan kinyűtt ingeket hordó srác immár férfivá vált. Betoppant az életembe apa. Akinek anya előtt még a nevét sem szabadott kimondani. Aki felszívódott, amikor egészen kisgyerek voltam.
Ő fizette a temetést. Én pedig gyűlöltem őt, amiért boldogtalanná tette anyát - a múltat semmi sem tehette meg nem történtté. Ő mindent megpróbált, hogy magához édesgessen, és az a vaskos bankszámla a tizennyolcadik születésnapomra megtette a hatását... ám mindennek ára volt. Nem nézte jó szemmel az életem apró részleteit. El akarta tüntetni az életemből a szegénység minden emlékeztetőjét az új ruhatárral, egy saját lakással, befektetésekkel, puccos partikkal, és mindazzal, ami csak a felső tízezernek jutott. Eladtam a lelkem.

Életem huszonkilencedik esztendeje |
Veronica elhagyott. Elvették tőlem. Furcsa szúrás ez a mellkasban, ahogy eszembe jut a lágy kacaj, a mosoly, ami beragyogta a napokat és éjjeleket. Mellette képzeltem el mindent, amit a jövőm kapcsán sejthettem. De azt nem vettem számításba, hogy elragadják tőlem. Méghozzá egy pitiáner ügyletnek tűnő szarság miatt.
A gyűrűmet viselte az ujján, ostoba bolondozásnak indult, amikor az esküvő elé szaladva kettesben, egy rögtönzött tanú előtt vettem el, és szövődött össze az életünk papíron is. Ő volt az ihlet, a duruzslás a fülemben. Kávét tett az asztalra, amikor látta, hogy szükségem van rá. A történeteim megteltek furcsa, azelőtt nem ismert vonulatokkal. A hidegséget felváltotta a melegség, a szerelem, a szeretet szikrája. És ő tudta. Csak azt nem, hogy minden csoda három napig tart...
Nem volt elég, hogy elhagyott. Nem elégedtek meg vele.
Láttam őt meghalni. Kilehelte a lelkét, méghozzá ott, alig másfél méterrel előttem, és mégsem tudtam mozdulni, hogy segíthessek rajta. Vér buggyant ki a száján, és még utoljára a szemébe néztem. Ő nem követett el semmit. Az egyetlen hibája az volt, hogy beengedett az életébe. Én voltam az ő fő bűne. Az, hogy szeretett, és magáénak érzett.
Csődöt mondtam. Nem találom magamat. Ő volt az egyetlen. Ő volt Ő. A megmentőm. Az életem, aki nélkül az én lélegzetvételeim is feleslegessé váltak. Én magam váltam enyészet tárgyává.

Életem negyvenharmadik esztendeje |
Nem találom magam. Már nem maradt, aki elhagyhatott volna. A saját birodalmam hatalmasodik felém, amit egyedül, puszta kézzel építettem fel - apai segítséggel. Nem szívesen emlékszem vissza a múltra. Üres memoárok, amelyeket már képtelenség élettel megtölteni. Veronica hatalmas űrt hagyott maga után, amelyet egyetlen nő sem tudott betölteni. Nem is kerestem, hisz a nők számomra azóta is csak egy szerepet tölthettek be. Megküzdöttem az alkohollal, a különféle drogokkal, és most tisztán ülök az asztalom mögött, komoly összegekről hozva döntést. Megbuktam, mint saját magam megmentője.
Aztán az asztalomra került egy névjegykártya...