Bruno talán egy kezén meg tudná számolni, hogy az évek alatt összesen hányszor különböztek ők össze a fivérével, legtöbbször valami ténylegesen hatalmas kaliberű, eget rengető dolog miatt akadt nézeteltérésük, a többi esetben valahogyan mindig tökéletes összhangban vezényelték le a nehezebb pillanatokat: hol Berdi engedett a maga igazából hol pedig Bruno hajolt meg a fivére akarata előtt. Így hát most is csak egy pillanatnál hosszabb ideig figyeli, könnyen, vállrándítás nélkül hagyja rá, igazán nem is tudja felidézni, hogy pontosan mit kell a másikra hagynia, csak hagyja gondok vagy bánkódás nélkül. Bruno szeret így lenni Berdivel, szereti az egyszerűségét, az ösztönösségét a kapcsolatuknak. Szereti, hogy nem kell sokat gondolkoznia, hogy teljesen önmaga lehet és hogy valami olyasmin osztozhat vele, amin senki mással nem tud: testvériességen, bajtársiasságon, gondolatokon.
- Három sarokra innen? Villódzó kék fénnyel? Tudod ahol azt a  nagyon finom kiflit lehet kapni és ahol mindig olyan kellemes ritmusú zene szól. - Pontosítani próbál segítség gyanánt, de hiába töri a fejét, hiába szaladnak össze a szemöldökei a gondolkodás terhe alatt, képtelen felidézni a pékség nevét, még csak a kezdőbetű sem villan föl agya egyik eldugott zugában, ettől pedig minden bizonnyal csalódottá is válna, ha Berdi nevetése nem törne át megalakulni készülő önsanyargatásának kapuin. Elmosolyodik, szelíden de egészen magabiztosan ahhoz, hogy a mosolya ne akarjon lekonyuló, szinte sírásra görbülő szájjá alakulni.
- Oké, várok. - Izgatottsága gyér, de talán megüti a mércét, Bruno amúgy sem tud tolakodó lenni és sok, általában kimért, visszafogott, pont, mint most: türelmesen ül, éppen csak a szemével követi le testvére sietős mozdulatait, szemöldöke megugrik, nem pontosan tudja, hogy Berdi mit keres pedig gyanítja, hogy ő bármelyik könyv pontos helyét meg tudná határozni. Az elmúlt napokban többször is átalakította, előbb témájukat tekintve rendszerezte őket, majd cím alapján sorolta, végül ezt a hármat ötvözve próbált egy átlátható rendszert előrántani, amit majd hosszan fog ecsetelni Berdinek szombat délután.
Aztán félreül, helyet ad, segít kisimítani a térképet, szemével gyorsan megkeresi a saját helyüket, amit napokkal vagy hetekkel ezelőtt piros x-szel jelöltek be, aztán jól megnézi azt is, hogy a testvére éppenséggel hova mutat azon a bizonyos térképen, fejszámlálást végez, leszámolja az oda vezető utcák számát aztán egy kicsit el is húzza a száját.
- Nem is tudom Berdi... - Kezd bele keletlenül. A zsinagóga és az a park kívül esik a komfortzónájából, legalább hét utcát is el kell utazniuk itthonról, az pedig már nagyon messze van ahhoz, hogy félúton esélye legyen meggondolni magát. Nemet szeretne mondani, annyira nagyon szeretne nemet mondani, de hát itt a testvére, aki neki akar kedvezni, aki folyton meglepi és annyira nyitott a világra, hogy Brunonak nincs lelke letörni. - Menjünk, jó? - Próbál lelkesnek tűnni és elhivatottnak, elvégre mi történhet velük hét utca távolságból? Mondjuk például ez, ugyebár: Berdi túl kíváncsi. Bruno a maga részéről akár még hetekig ellenne a kisbolt-pékség-otthon háromszögben, Berdi viszont nem. Brunot persze nem ez a tény ijeszti meg leginkább, hanem a gondolat, hogy nincs is választása a testvére mindenképpen fel fogja fedezni magának Washingtont, ha támogatja benne Bruno, ha nem. Úgyhogy sóhajt, igyekszik felvértezni magát, lelkesnek látszani legalább egy kicsit. - Hétfőn? Mehetnénk hétfőn, vagyis kezdhetnénk hétfőn. Addig még van legalább négy nap és addig.. szóval addig kitalálhatunk egy tervet, kinézhetjük a térképen, hogy milyen ütemben szeretnénk haladni, hogy milyen helyeket szeretnénk mindenképpen megismerni és talán utána is nézhetnénk. Tudod, hogy mit lenne érdemes meg ilyenek. - Persze Bruno csak az időt húzza, nyilván tisztában van vele, hogy a felfedezéshez nincs szükségük tervekre még akkor sem, ha rá ez nyugtató tényezőként hatna. Legalább tudná, hogy mire számítson, kiszámolhatná belőle, hogy mikor érnek majd haza.
- Hmm? - Szakad ki lassan örvénnyé alakuló gondolataiból ahogyan a másik megszólítja, már a hangsúlyból sejti, hogy milyen kérdés következhet, ezért is csúszik közelebb, ezért is hajtja odébb a térképet, hogy a másik mellé ülve a térdüket összeérinthesse. - Berdi sosem foglak tudni megvetni. Sosem fogok tudni rád haragudni és örökké a testvérem fogsz maradni. - Egy pillanatra nem tudja eldönteni, hogy magát nyugtatja-e vagy a másikat próbálja megnyugtatni. - És tudod ha kételkedsz vagy ha nem vagy biztos, nekem elmondhatod, jó? Mindenképpen mond el, jó? Ne távolodjunk el egymástól. - Úgy kérleli, hogy szinte könyörög, retteg attól, hogy egyszer Berdi fogja magát és kizárja az életéből, a gondolataiból és akkor itt kell maradnia egyedül, egyesegyedül, aminél semmi sem lehet rosszabb.

- Kétlem. – A szavait elhessegető apró mosollyal ülök le én is az ágyra, miután átadtam az ajándékát, ő pedig visszautalt rám a világ legjobb testvéreként. Ráfoghatnám, hogy puszta szerénységből mondom ezt, vagy édes szemtelenséggel ironizálok, de ez most mégis máshogy hangzik. Ha én lennék a világ legjobb testvére, akkor most nem lennénk ekkora szarban, mint amiben vagyunk. Sőt, még csak szarnak sem nevezhető. Kétszáz évvel ezelőtt, amikor a Vatikán kutyái voltak a nyomunkban és készen álltak a fél világot átszelni, csak hogy minket eltemethessenek, na igen, akkor szarban voltunk. De ez itt most? Fogalmam sincs, hogy minek nevezzem. És ugye semmi nem kísért olyan mértékben, mint a kimondatlan szavak. Mi pedig mindketten tudjuk, - tudom, hogy tudjuk, - hogy számos dolgot nyelünk el egymás elől. Mint én ezt, a feldolgozhatatlan bűnbánatot, saját magam ostorozását. Tudom, hogy nem akarná hallani. Sosem titkoltam el előle semmit, még olyat sem, amit nem akarhatott hallani esetlegesen. Bezzeg most. Elszorul a torkom és képtelen vagyok több fájdalmat okozni neki a saját magam ellen szóló, igaznak gondolt véleményemmel, mint amiben már egyébként is van a világ miatt. És bár nem tudom biztosan, miről van szó, úgy sejtem, hogy ő is hasonló cipőben jár. Talán tényleg igaza van. Éket ver közénk ez az átkozott század.
- Furcsa nevű pékség? Most komolyan, van ebben a városban bármi, ami nem furcsa nevű? – Előbb csak félőszintén elmosolyodom, de Bruno ikerkék pillantása elég ahhoz, hogy valóban el is nevessem magam. Úgy félig a furcsa modern megnevezéseken és nyelvjárásokon, félig meg a saját nyomorunkon. De hát min nevessen az ember, ha már magán sem tud, nem igaz? Miután pedig végig hallgatom az intim szóváltás és érintések közben, hogy neki is mennyire nagyon-nagyon hiányzom, csak azzal a tőlem megszokott, egyszerre halvány és kacér mosollyal húzom a kezét az ajkaimhoz, hogy nagy puszit nyomjak rá. Pontosan az a kifejezés ül a vonásaimon, az a mosoly, ami minden alkalommal, mióta világ a világ, amikor szavak nélkül is azt mondom neki, hogy minden rendben lesz. Gyerekkorunkban ezzel a kifejezéssel nyújtottam oda neki a félbe tört kalács nagyobbik felét, amit kihúztam a pékség mögötti szemetesből, vagy amikor Timsh atya engem hívott helyette az irodájába.
- Oh várj, tudok egy helyet. – Vagyis majd mindjárt tudni fogok. Merthogy hirtelen szakítom meg a pillanatot egy berdi-féle heuréka tónusú felszólalással és már emelem is a sejhajom az ágyról, hogy nagyjából két lépéssel arrébb, rövid böngészés után kihúzzam a könyvespolcról az egyik gondosan összehajtogatott Washington térképet. Ebből is látszik, hogy a fivérem forgathatta utoljára, mert az én kezemből sokszor csak egy saláta kerül ki, amit visszanyomok a polcra és remélem, hogy senki nem veszi észre. Legalábbis így volt ez az apátság könyvtárában. Most nyilván Bruno észreveszi ebben a nagyon hatalmas szobában, amúgy is annyira ráér, szerintem pont nem bánja, hogy hajtogatnia kell utánam. Vagy hát remélem nem bánja. Ha meg bánná, akkor szólna.
Előbb gondosan szétterítem a város délnyugati részének a térképét az ágyon, és csak utána ülök vissza, ahol nekem is maradt hely az ágy végében. Jó, nem akkora a térkép, mint az ágy, de nincs kedvem teljesen megkerülni és átülni a tetejébe. Szóval jó így.
- Nézd csak, van itt egy kis templom. Illetve zsinagóga, de jelen esetben azt hiszem, teljesen mindegy. Még a múltkor szúrt szemet. – Szerintem egyikünk sem csodálkozik, hogy nem tulajdonítottam a vallási helyeknek nagy jelentőséget a képzeletbeli felfedezés közben, hisz mindketten tudjuk, hogy egészen hadilábon állok a mi istenünkkel. – És itt van mellette ez a zöld, parkos rész. Nem tartozik az imaházhoz, de kellően közel van, talán rá lehet látni. Jelenleg ennél jobbat nem tudok ajánlani. De! – Egészen elszomorodnék, hisz tényleg nagyon sajnálom, hogy ez a ’legtöbb’, amivel elő tudok rukkolni. Még úgy is, hogy az agyam értelmesebbik fele tudja, hogy ezt már végképp nem vehetem magamra. Aztán jön a már jóval lelkesebb – jó, nem lelkes, sokkal inkább lelkességbe burkoltan erőszakos – de. – A napokban elkezdhetnénk ténylegesen bejárni a várost és felfedezni, új helyeket keresni magunknak, kiismerni. – Komolyan, még egy vadászatra is rábeszélhetne, csak könyörgöm, költözzön belé egy kis élet. Nem akarom, hogy Bruno egy buborékban éljen, mégsem érzem magamban az erőt, hogy kipukkasszam azt, amit maga köré épít. Azt a rá jellemző egyfajta álomvilágot, amiben egy kicsit elbújhat, és aminek én is a része vagyok. Talán az egyetlen, akit oda valaha is beengedne. Azt hiszem, épp ezért félhet annyira. Ezért tudjuk mindketten – az ő szavaival élve -, hogy ez most más.
- Bruno?... – A témától teljesen függetlenül sütöm le a tekintetemet, kicsit megrágom a szavaimat, és kicsit el is komorodok. Vagy inkább szomorodok. Majd akkor akasztom a kékjeimet az övéibe ismét, mikor készen állok megszólalni. Azt hiszem, tudom a válaszát, és szinte biztos vagyok benne, hogy ostobaságot fogok kérdezni, de hirtelen muszájnak érzem feltenni a kérdést. Túl sok mindent nyelünk el már így is. – Megvetsz, amiért képtelen vagyok hinni az Úrban?

Nem tudná megmondani, hogy meglepi-e Berdinus vagy éppenséggel pontosan erre számított, kettejük dinamikája valahogyan mindig is ettől volt jó, tökéletesen tudták mit fog lépni a másik, vagy ha nem is tudták, könnyűszerrel voltak képesek alkalmazkodni. A legtöbbször nem okozott neki meglepetéseket, hogy bizonyos élethelyzetekre hogyan reagál a fivére, hogy bizonyos tárgyak közül mit választ, hogy csukott szemmel merre indulna,  hogy a rögös vagy a jól járt utat választaná-e, vagy ha valaha is meglepte ezek közül bármelyik is, könnyűszerrel alkalmazkodott, elraktározta az információt, megemésztette és magáévá tette. Meg aztán sosem voltak egymás előtt igazán titkaik, csak ebben a furcsa, új és kényelmetlen világban kell elhallgatnia a bátyja elől egy-két információt, ettől is kényelmetlenül érzi magát, mintha egy idegen bőrébe bújt volna, mintha többé nem lenne önmaga.
Kicsit mindent tudóan is mosolyodik el, egészen eddig arra próbált rájönni, hogy valójában meglepi-e Berdi kijelentése. Azt mindig is tudta, vagy hát legalább tudni vélte, hogy a testvére milyen viszonyt ápol Istennel, ez azon dolgok egyike volt - mint ahogyan szinte minden azon dolgok egyike volt közöttük -, amit ha félve is, de megosztottak a másikkal. Tudta, most is tudja, hogy Berdiben ezernyi olyan kérdés vetődik fel ami benne megfogalmazódni sem mer igazán, túlságosan fél magára haragítani a feljebbvalót, közben meg néha, tétován bent tartott levegővételek között és hosszúra nyúlt éjszakák peremén mégis csak megkérdőjelez mindent, amiben addig hitt. Aztán persze mindig elszégyelli magát, és egy ponton - ekkor általában már nagyon fáradt vagy éppenséggel nagyon sokáig nem vett levegőt - butaságnak gondolja az egészet, csakhogy a mögött a gondolat mögött ezernyi kétely és félelem ül meg.
Ahelyett, hogy most feltörő gondolatait megosztaná a másikkal, inkább sietősen öleli át, szorosra fonja körülötte az ölelést, beszívja Berdi nedvességtől terhes bőrének megnyugtató illatát, a szemhéjait lehunyja, mintha éppen nyugovóra készülne térni. - Tudod, hogy ez most más. - Motyogja a másik bőrébe. Másnak gondolja: a vadászok csak még jobban összekovácsolták őket, megtörhetetlen szövetségüket erősítették, de akkor és ott, nem volt más lehetőségük, csak egymásra számíthattak, ahogyan odalent, abban a föld alatti por és föld szagú veremben sem létezhetett más csak ők. Itt, ebben a szörnyű huszonegyedik században viszont annyi impulzus és újdonság létezik, annyi mindent kellene felfedezniük és megtanulniuk, annyi kalandot kellene átélniük, hogy Bruno belegondolni sem mer, mert ha belegondol folyton csak a veszélyt és a fenyegetést látja közöttük. Úgy ékelődhetnek kettejük közé, mintha sosem tartoztak volna igazán össze.
Felsóhajt, a fejét egy kicsit belehajtja a cirógatásba, homlokán húzódó ráncai ezekre a másodpercekre egészen kisimulnak, egy tökéletes másodpercre minden helyrerázódik benne. - Nem kell aggódnod. - Nem akar most a gondjairól és félelmeiről beszélni, így hát kizárja Berdit, rá nem jellemző konoksággal csak akkor nyitja igazán ki a szemeit, mikor már nem vizslatja a másik mindent tudó tekintete. Pillantását is lesüti, hiszen tudja, Berdi akár egy másodperc alatt képes lenne megfejteni őt.
Olyannyira a gondolataiba mélyed, hogy mire észbe kap, már az ágyban is fekszik, félig felöltözötten, hanyatt vágódva, tengeri csillag módjára kiterülve tekintetét a plafonra szegezi, néha pislog csak, valahogyan próbál nem elveszni két világ között de ez neki borzasztóan nehezen megy. hiszen mindig is romantikus lélek volt, aki szeretett elveszni bizonyos részletekben, hosszan gondolkozni bizonyos válaszokon, saját világot kreálni magának, mintha a létezőről tudomást sem szeretne venni. Valójában ezt csinálja most is, négy fal közé zárkózik, tökéletes buborékot alkot meg, amiben éppenséggel jól el van: itt van a bátyja, egy rakás romantikus könyv, kényelmes ágy és forró fürdők, tökéletesen tud úgy tenni, mintha a falon kívül egyáltalán nem létezne semmi.
Megemelkedik Berdi érkezésére, könyökein támaszkodik, arcára izgatott mosoly kúszik ahogyan előrenyúl, óvatosan veszi el az ajándéktáskát, engedélyt kérőn pillant fel, aztán húzza elő belőle a kincseket. A könyveket húzza előbb elő, hátoldalukat figyelmesen olvassa végig, a szíve egy kicsit beledobog a történetek összefoglalójába, hálásan fel is pillant - íme még két indok, hogy itt maradhasson ebben a buborékvilágban - aztán veszi elő csak a bögrét, egészen meg is hatódik tőle. - Ez igazából téged illetne. Mert te vagy a világ legjobb testvére! - Ezt egészen komolyan gondolja, Berdi tökéletes, egyetlen egy rossz gondolatot sem tudna róla megfogalmazni. - Köszönöm. - Pillantása hálával teli, el sem akarja szakítani a másik ismerősen kék szemeitől, csakhogy figyelmét Berdi inge ragadja meg, kuncognia kell tőle és nevetnie. Egyszerűen borzasztónak gondolja. Nevetése aztán kifakul a testvére ötletére, helyette izgatottan bólint egyet. - Tudod azt hiszem az tökéletes lenne. Szerezhetnénk gyümölcsöket, epret, barackot meg áfonyát, meg azt a kiflit, amit abban a furcsa nevű pékségben árulnak. - Bruno fejben már egy templomkertben pihen, a vastag fűre terített kockás pléden, gyümölcsöket eszik és hangosan olvas föl Berdinek, ujjai a másik hajtincsei közé kúsznak szórakozottan. El sem tudna képzelni tökéletesebbet, mint ott vele lenni. Régi időkre emlékeztetné, otthonosan mozogna, úgy gondolja talán Berdi számára is lehetne otthonos. Csak remélni meri, hogy találnak egy nyugodt zugot, ahova a város zaja nehezen tör be.
- Tudom. - Pillant le saját kezükre. A testvére bőre forró vagy hát melegebb, mint az övé, nyugtató de egyben nyugtalanító is. Nem szeretne semmi mást, csak egy kicsit még jobban összeolvadni, eggyé válni, akkor talán jobban lehetne. - Tudom Berdi, hiszen te is hiányzol nekem. Nagyon-nagyon-nagyon. - Csendesen vallja be, mintha titok lenne mindez, mintha félne, hogy valaki kihallgatja őket, csakhogy rajtuk kívül nincs itt senki. Egyedül vannak, egyedül ebben a nagy városban.

Érdekes tekintettel pillantok fel a szemem sarkából a fivérem felé. Ez alkalommal nem fordítom a figyelmemmel együtt a fejemet is. Ez most valahogy a ritka alkalmak egyike, amikor nem bámulok bele az arcába - Bruno mindig is meseszép volt, csak nézz rá -, ugyanis némi megvetést érzek az irányából. Talán csak odaképzelem, talán a titkon saját magam iránt érzett félérzelmeket vetítem vissza róla magamra, vagy talán csak félreértelmezem az ellenérzéseit, de így vagy úgy, tudom, hogy valami nem stimmel. Láthatóan nem tudom hova tenni ezt a ’másnak-nem-is-kell-számítania’ megjegyzését, kérdését, mindegy minek nevezzük. Merthogy valamiféle negatívitást határozottan kiérzek a szavaiból. Most ezt úgy mondja, mintha az én hibám lenne, hogy olyan életet életünk, amilyet, és látszik is rajtam, hogy így értelmezem. Valóban sosem számított más, csak ő és én, mi ketten, meg még isten a tökéletes párosunk harmadik kerekeként. Nem számított a rémes gyerekkor, nem számított az a számtalan élet, sem ártatlan, sem bűnös, amíg ő és én együtt voltunk. Mindig mások fölé helyeztük magunkat, a saját túlélésünk volt az első és az, hogy együtt maradjunk. Egyek maradjunk. Azt hiszem, neki is jó volt így. Ezért bizonytalanít el ennyire az, amit a hangjában vélek felfedezni, vagy amit valószínűleg odaképzelek. És hát jellegzetesen olyanok a vonásaim, hogy minden apróság meglátszik rajtuk. Bruno felé különösképpen. Előtte sosem volt titkolni valóm és teljesen biztos vagyok benne, hogy ezután sem lesz.
Most mégsem úgy szól, ahogy a hangját olyan nagyon-nagyon szeretem. Márpedig tényleg szeretem. Például az általa olyannyira kedvelt romantikus regények sosem voltak igazán az én műfajom, tőle mégis mindig szívesen hallgattam őket és így van ez a mai napig. Szívesen hajtom a fejem az ölébe és hagyom, hogy olvasson nekem, nekünk. Ebben a pokoli világban is. Sőt, itt kicsit még inkább, mert csak egymásba kapaszkodhatunk. Sokkal nagyobb szükségünk van a másikra, mint eddig bármikor, ami szinte minden értelemben lehetetlen. Hisz hogy lehetne nagyobb szükségünk egymásra, mint eddig, ha Bruno eddig is fontosabb volt számomra, minthogy a tüdőmbe levegő kerüljön, vagy a bőrömre napsütés?
- Szerintem nem leplek meg, ha azt mondom, hogy erre már én is gondoltam. – Sunyin mosolyodok el, mert szeretem, amikor egyrugóra jár az agyunk. Olyan gyorsan kap választ, hogy szinte fel sem tűnik az ő megszeppentsége a téma kapcsán. Aztán hirtelen irányt vált a két szemöldököm és barázdák vonulnak a homlokamra. Nem komor barázdák, csak úgy ráncolom. – Vagy talán megleplek. – Vállat vonok és tudom, hogy nem kell kifejtenem, miért okozhatnék azzal mégis csak meglepetést, hogy én is el akartam hívni egy templomkertbe, ahol réges régen annyi sok időt töltöttünk. Hisz nagyjából két perccel ezelőtt ecseteltem, hogy mennyire nem vagyok kíváncsi az úrra. Ha szeretné, természetesen el fogok vele menni. Érdekes, hogy régen mennyire szerettem a templomokat. Nem azokat, akik megtöltötték, herótom volt a papoktól és álszentektől, akitől nem voltam hatalmi függésben egyetlen jó szót sem kapott tőlem. Viszont nagyon szerettem a biztonságot adó falakat, a hűvös levegőt, a jellegzetes templom illatot. És leginkább Isten jelenlétét. Nem tudom, magamtól elmennék-e egy katolikus templomba. Hisz minek? A falak bizonyára csak szépre mázolt falak lennének, a terem pedig igazán üres. Csak a hitem hiányára emlékeztetne. Ellenben a templomkertekben bizonyára ma is ugyanolyan jól érezném magamat az ikeröcsémmel, mint oly sokszor.
- Bruno… – Kicsit benn akad a levegő az ölelése – szorítása – erősségétől, mondhatni csak kipréselem magamból a nevét. Eszem ágában sincs persze feszegetni, úgy olvadok a karjaiba, mintha oda teremtettek volna, az ő görcsös tartásához képest pedig viszonylag lazán simulok a mellkasának. Anélkül is érezném, hogy valami nincs rendben, és hogy mi nincs rendben, ha nem adott volna neki hangot. Szeretném megnyugtatni. És nem értem, miért gondolja, hogy elveszíthet. – Egy tucat vadász és majd’ kétszázhúsz év a föld alatt sem tudott minket elválasztani. – Aztán elhallgatok egy időre, közben el is távolodunk, mármint nem megyek messzire, csak kicsit felé fordulok. – Látom rajtad, hogy valami nagyon frusztrál. – Húzom hozzá kissé a szemöldökömet, de közben a vízből kihúzva a kezemet, az arcát is megcirógatom kicsit. Van a hangomban némi kérdő ív is, de alapjaiban nem sürgetek én semmit, inkább csak tapogatózom és remélem, hogy beszélni fog hozzám, majd ha akar. Minek siettetném, jobban megbízok benne, mint a saját tükörképemben. De azt azért a tudtára adom, hogy tudom én, hogy valami nincs rendben. Nem mintha az én részemről minden rendben lenne. Azt hiszem, nyílt titok köztünk, hogy mar a bűntudat, amiért „csak ennyit” tudtam tenni magunkért a sötétben.
Hamarosan kimászok a kádból, nem is figyelem, melyik törölközőt sikerül megragadnom, természetesen Brunoét, de teljesen mindegy. Gyorsan megtörölközöm, felveszem a levetett ruháimat a felső kivételével, és már ott sem vagyok. Más talán azt mondaná, hogy nem volt sok értelme bemásznom a kádba csak ennyiért, pedig nagyon is volt. Borzalmasan hiányzik Bruno közelsége. Ott van mellettem és mégis. Tudom, hogy ő is így érez. Szeretem, ha a bőre az enyémhez ér. Legalább ez kitölti egy egészen picikét azt az űrt, ami a mágiánk helyén tátog. Meg persze a tény helyén, hogy mágia híján összeolvadni sem tudunk.

A kis amerikai konyhában matatok a holmikkal, amit a fivéremnek hoztam, amikor fél füllel meghallom, hogy szól. Legalábbis nekem hirtelen úgy tűnik, épp olyan intenzív a vonzása, mint bármikor. - Hm? – Enyhén felvont szemöldökkel sétálok be, mintha csak nem hallottam volna, Bruno miért hívott. A tekintetét elnézve rögtön tudatosul, hogy nem szólt – annyira szeretem, hogy megérezzük egymást -, úgyhogy én hamar túl is lendülök rajta és megállok mellette, felé nyújtva a kis papírtáskát. – Tessék, ezeket neked hoztam. Ó és értékeld, mert fizettem értük. – Rákacsintok, és már a szemem sarka állásából tudhatja, hogy volt ott azért sumákság. Lehet, hogy az ajándékokért fizettem, de a pénzt csak úgy kiemeltem valaki zsebéből. Mit mondhatnék, valamiből meg kell élni, pont, mint egykoron. Két könyvet nyújtok át neki, mindkettő valami romantikus maszlag, és egy bögrét A világ legjobb testvére felirattal. Mennyire csodás már! A mi időnkben ilyeneket nem lehetett kapni csak úgy. Közben csak félig meddig sikerült felöltözködnöm, mert elszöszmöszöltem mással, úgyhogy a rövidujjú inget csak ez után kezdem összegombolni.
- Ezt most miért mondod? – Sok kérdőjellel ejtem ki a mondatot, nekem nagyon is tetszik ez az ing. Mondjuk a felháborodásom nekem is csak színjáték, szerintem is úgy nézek ki benne, mint egy bolond, vagy mint egy francia. Ami lényegében egy és ugyanaz. De! És itt pimaszul elmosolyodok. – Te is úgy nézel ki, mint egy bolond. – Legalább nem francia és legalább nagyon jó illata van. És azért az is nyilvánvaló, hogy csak 'kölcsönkenyér-visszajár' alapon kellett ezt hozzáfűznöm.
- Tudod, kereshetnénk egy templomot akár most is. Ha szeretnéd. – Próbálok a kedvében járni és legalább egy kicsit lelkesnek tűnni, de pont előtte akarom ezt előadni? Kissé kelletlen a hangom, nem igazán akarok templomokban bóklászni. De a kert már más tészta. Az nekem is rémesen hiányzik. Vagy legalább valami park templom közelben. – Ülhetünk ott egy ideig. Piknik, könyvek? – Közben végzek a gombokkal és lehuppanok Bruno közelébe az ágyra. Szerettem ott edzeni, vagy legalábbis a technikákat gyakorolni, amíg Bruno egy pléden ücsörgött egy érett almával, egy könyvvel, szerettem, hogy figyelt. Még mindig szeretem. Épp úgy szükségem van a figyelmére, mint neki az enyémre. Ebben a különös új világban bizonyára még inkább szükségünk vagy egymásra, mint valaha. Azt pedig még jobban szerettem, amikor csatlakozott is hozzám és együtt edzettünk. Rengeteg, rengeteg órát. Ebbe belegondolva pedig csak még inkább hiányzik, hogy képtelenek vagyunk összeolvadni, még ha azt nyíltan nem is csinálhattuk, legfeljebb csatornákban vagy sűrű erdőkben. Kicsit szomorúan pillantok le a kezére, egy kicsit a valóságból kiragadva, a tenyeremet a kézfejére helyezem, hogy összefonjam vele az ujjaimat.
- Hiányzol. – Véletlen kijelentéssel vallom be, és nem is mondható teljesen keserűnek a hangom, hisz itt van velem, mindketten megvagyunk épségben, ez nekem egyelőre elég. De tudom, hogy tudja, miről beszélek. Bizonyára így érez ő is. A mágia hiányában az ő hiánya a legrosszabb.

Összeszűkült gyomorral hallgatja, de ahelyett, hogy a pillantását lesütné, helyette Berdi tekintetét keresi, nem csak érezni akarja ezt a komoran nyomasztó pillanatot, hanem látni is, megbizonyosodni róla, hogy jól érzi-e azt amit érez, hogy a fivére tényleg ennyire rosszul érzi magát, ennyire sötéten és nyomasztóan a kérdések és felvetések sokaságától, aztán persze segítene is rajta, rajtuk, szeretne mondani valamit, szeretne valami nagyon fontosat és felszabadítót mondani, de hirtelen semmi sem jut eszébe az elmondottakon meg egy-két lain szövegű bibliai idézeten kívül. Azt is mondhatná, hogy ő nem akar itt lenni, de egy másodpercre sem akarja Berdit bántani, nem akarja, hogy azt érezze, hogy éppenséggel vele nem akar itt lenni, holott csak vele tudja elképzelni saját magát. - Másnak nem is kell számítania, ugye? - Kérdez vissza, de nem igazán számít megerősítésre vagy ellenvetésre, elvégre ebben nem kell megerősíteni, egészen biztos benne, hogy más nem számít, tudja, érzi, mindig is érezte, hogy rajtuk kívül senki és semmi sem számított, csakhogy éppenséggel azt is érzi, hogy ez a rajtuk, ez a Berdi és Bruno, ez az elválaszthatatlan páros éppenséggel most túl könnyen szeparálható majd szét, és ha egyszer elválasztják őket, vagy elválasztódnak ebben a borzalmasan rohanó és nehéz világban, akkor éppenséggel mi lesz vele? Akkor mi fog igazán számítani? Ha többé nem lesznek ők ketten, vagy hát nem így lesznek, ahogyan most vannak, akkor kihez fog nyúlni, akkor kihez fordulhat majd, ha bajban lesz? Ki hallgatja meg és ki oldozza fel majd a bűnei alól? - De talán mégis csak kereshetnénk egy templomot, te és én. Egy keresztény templomot. - Kicsit félénken kéri, nem is kéri, inkább fölveti az ötletet, megadja a lehetőséget a másiknak, hogy lecsapjon rá, vagy megdorgálja érte, esetleg elhessegesse a gondolatot. Ő hajlik, arra hajlik éppenséggel amerre a Berdi nevű szél fújja, földig hajol, ha arról van szó, vagy meg sem törik, ha éppenséggel arra lenne szükség. Most is olyan türelmesen pislog a bátyja felé, mintha magától nem hozhatna hasonló döntéseket, mintha egyedül nem mehetne el templomokhoz, mintha egyedül nem kereshetne vigaszt gondjaira. De Bruno sosem tudta, hogy mit jelent igazán egyedül lenni, sosem értette, hogy mire jó a magány, hogy hogyan lehet egy másik fél nélkül létezni. Sosem kívánta, egyetlen egyszer sem, hogy bárcsak egyedül lenne, hiszen mindig is imádta a testvérét, szerette, hogy ők ketten alkotnak egy tökéletes egészet, hogy egymás nélkül igazán tökéletlenek. Szerette azt is, hogy gyerekkorukban néha szerepet cseréltek, percekre, rövid órákra csupán, de átvertek mindenkit, szerette, hogy egyszerre lehet saját maga és Berdi, hogy a személyisége a másik nélkül szinte mit sem érnek. Elképzelhetetlen neki most is, hogy egyedül tegyen ilyen komoly lépéseket, de ahogyan egyre többször kel föl ebben a valóságosnak tűnő rémálomban, úgy egyre többször ébred rá arra, hogy ez a világ semmi másra nem jó igazán, csakhogy megpróbáljon éket verni kettőjük közé. Alattomos jószág, ha Brunok kategorizálná a levadászott szörnyeket - mindig szerette szörnyeknek nevezni őket, attól egy kicsit a lelke könnyebb lett, és az atyák is szerették így nevezni őket, a pokol teremtményeinek - akkor ezt a valóságot a legveszélyesebb szörnynek titulálná. Olyan alattomos, hogy Berdi észre sem veszi a közeledését.
- És mi van ha mégis? - Mi van ha mégis elveszti? Mit fog akkor kezdeni magával? Berdinek tudnia kell, hogy képtelen lesz tovább mozdulni, a tüdeje képtelen lesz tovább lélegezni, a szíve feladja majd a szolgálatot. Retteg ettől, és ezt a rettegést beleszorítja egy pillanatnyi ölelésbe, hátulról fogja át a bátyját, szorosan húzza magához, hogy percekre csupán, de elég közel kerülhessenek egymáshoz. Ha meg lenne most a varázsereje, gondolkodás nélkül használná arra, hogy összeolvadhassanak, hogy egy kicsit egy testen osztozkodhassanak, de a varázsereje is elhagyta, pont úgy, ahogyan a hite.
Felsóhajt, hosszan és mélyen, aztán engedi csak el a másikat, újra hátradől, hátát a hideg zománcozott felületnek nyomja. - Mi az, hogy otthon? Én...- Azt akarja mondani, hogy sosem fogja otthon érezni magát itt, ebben az önmagából kifordult valamiben, csakhogy érzi a Berdiből áradó rezgésekből, hogy valami mást kellene mondania. -...én csak abban lehetek biztos, hogy te lehetsz az otthonom. - Mondja végül csendesen. Nem hazudik, a testvére tényleg az otthona, éppenséggel csak azt nem mondja el, hogy mennyi minden frusztrálja közben. Helyette megpróbál Berdire koncentrálni, a jelenre, a meglepetés okozta lassan kibontakozó örömre, érzi, ahogyan a bőre alá kúszik, kipasszíroz minden kéretlen és kellemetlen gondolatot.
- Oké, felveheted te azt a fura mintás inget. - Elneveti magát, egészen őszintén, meg is lepődik rajta, hogy mennyire felszabadító boldognak lenni, hogy milyen jó érzés egy kisit örülni.
Megvárja amíg Berdi kimászik, aztán sietősen fürödni kezd, a víz alá merül, beszappanozza a testét és a haját, aztán törölközőbe csavarja magát, fogat mos, alsónadrágot és egyszerű zoknit húz, a haját törölközővel dörgöli félszárazra, ritka fogú fésűvel igazítja meg, utána lép csak ki a gyér világítású folyosóra, onnan pedig a közös hálószobájukba, hogy valami egyszerű, bő szabású rövid ujjút keressen, meg kényelmes nadrágot, amiben aztán nem lesz kényelmetlen leülnie, kicsit el is dől az ágyon, a plafont bámulja, erősen arra gondol, hogy Berdi jöjjön ide, kíváncsi, hogy egyébként működhet-e még a telepatikus képességük. Régen ezerszer sikerült ráérezniük egymás hangulatára, gondolatára, tudták, ha a másik bajba kerül, csodával határos módon jelentek meg kínos szituációkban a másik segítségére, és hát Bruno szeretné, ha ez most is lehetséges lenne, ha Berdi csak érezné, hogy itt van rá szüksége, bár Bruno maga sem tudja, hogy miben. Végül aztán nem tudja eldönteni, hogy a gondolatai hatására jött-e Berdi, vagy csak látta, hogy nincs a fürdőben, de megjelenik, Bruno pedig felkönyököl az ágyon, hogy vigyorogni kezdjen a másik ingén. - Ebben egy kicsit olyan vagy, mint egy bolond. - Nevet egy sort, aztán ülésbe tornázza magát. - Én jó leszek így? - Nem mintha hajlandó lenne bármi mást felvenni, de mégis, hirtelen nagyon izgatottá válik, elvégre mégis csak elmehet valahova, elvégre alig mozdul ki a lakásból, most pedig ha már megteszi, szeretne igen is jól mutatni. Kettőjük közül valakinek legalábbis jól kell mutatnia.

Sosem voltam rettenthetetlen, egy gyáva alak vagyok, de mindig is igazán jól tudtam előadni a bátorság illúzióját. Vagy talán épp ellenkezőleg. Hisz amit a látszólagos bátorságommal tettem, az mind az ikeröcsém irányába szólt. Hogy magyarázzam ezt meg. Ha másokról volt szó, végtelenül önző voltam, értünk. Ha pedig róla, akkor nem ismertem azt a kifejezést, hogy én. Emlékszem – hogyne emlékeznék, belém égett minden alkalom, minden érintés, minden illat –, amikor Timsh atya először hagyott nyomot a bőrömön. Alig voltunk néhány hete az egyház „ölelő” keblén, az oltár előtti lépcsőn térdepelve imádkoztunk, én oldalt, Bruno meg szemben vele. Az atya felügyelet címszóval, keselyűként körözött körülöttünk. Az öcsém lesütötte a szemeit, amikor a férfi keze erőszakosan csúszott a vállaira mögötte megállva, az én tekintetem azonban haragosan villant. Neki feltűnt, hamarosan mögém sétált, én pedig gondolkodás és erkölcs nélkül súroltam neki a lapockámat. Akaratos voltam és magamra vontam a bűnös figyelmét, mielőtt kellőképp megkívánhatta volna az ikeröcsémet. Felállított, a szobájába vezetett, a történtekről pedig legfeljebb a lelkemen ejtett nyomok árulkodhattak volna, mikor egy óra múlva visszatértünk és ’mintha-mi-sem-történt-volna’ módon térdelhettem vissza imádkozni. Nem mondom, hogy az elkövetkező évekre Brunot érinthetetlenné tettem, de mindig kellő figyelmet vontam magamra ahhoz, hogy őt csak alkalmanként vegyék elő. És miért ne tettem volna? Jól éltünk, valóban jól. Nem kellett a vadászoktól tartanunk, mert egy voltunk közülük, az orruknál fogva irányíthattuk őket, ha úgy tetszett. Sokszor más áldozatok árán, de mit számított ez, ha mi rendben voltunk?
- Nem, ne mondj ilyet. – Hirtelen kezdem sorolni a szavakat, az én szavaimmal szinte az övéi után kapok, hogy ösztönösen biztassam, és megnyugtassam. Babusgassam, ha úgy tetszik. Szeretném a hangommal átölelni, hogy boldog tudatlanságba ringassam. Aztán hirtelen mégis elkomorodok, elkomorodik körülöttem a levegő is, alattomos módon kúszva az ő tüdejébe, hogy a köztünk lévő különleges, intim köteléken át Brunora is rátelepedjen az, ami engem nyomaszt. Ezért nem tudtunk soha igazán hazudni egymásnak. Nem mintha valaha is akartunk volna, de ha akartunk sem tudtunk volna, mert mi egy lélek vagyunk két testben. Egy lélek két igazán különböző, mégis szívfájdítóan egyforma arccal. A világ mindig olyan kereknek, és olyan leigázhatónak tűnt, amikor egymásba olvadtunk, az ő fénye és az én sötétségem, füstösen, fojtóan felszabadító összhangban keveredve. Egy másik korban istenek lehettünk volna. Egy másik helyen, másik évszázadban születve szüzeket áldoztak volna nekünk. Vagy épp jómódban élhettünk volna a tápláléklánc csúcsán, ahogy most olyan sok természetfelettin láthatjuk, még ha csak a propagandából is. Nem kell szégyenkeznie és bujdosnia annak, aki nem egyszerű földi halandó, újabb és újabb ajtók nyílnak meg előtte. Mi pedig ebbe a világba csöppentünk. Most mégsem olyan könnyű magammal rángatni Brunot, mint a folyóparton volt. És nem csak azért, mert sokkal magasabb és megtermettebb lett a nyolc éves énjével szemben, hanem azért is, mert én sem vagyok a jelenben biztos. Én is zavarodott vagyok és üres.
- Na jó… – Sosem Bruno volt az, akit áltatni akarnék. Hamarabb lennék képes illúziók hálójába csavarni a saját tükörképemet, mint őt. Így csak nagyot sóhajtok, apró mozdulatokkal a fejemet rázom, a bruno-kék szemeimet az ő berdi-kék szemei helyett csak a mellkasára tapasztom, mert pont az van úgy „lesütős magasságban”, mielőtt hosszú másodperceket követő rágódás után ismét felnéznék rá. – Nem tudom, Bruno. Az úr nem mentett meg minket. De nem mentette meg a vadászokat sem, akik az életüket adták azért, hogy ránk omlasszák az üreget a barlang gyomrában. Tudod, hogy sosem voltam a „nagyobb kép” híve. De te és én itt vagyunk, nekem semmi más nem számít. – Ám hiába az úr, hiába a pokol fenyegetése, az sokkal jobban zavar, hogy Bruno azt gondolja, elveszíthetne.
- Miért mondasz ilyen butaságokat? Sosem fogsz elveszíteni. – Azt nem ígérhetem, hogy nem halok meg előtte. Azt azonban tudom, hogy mi történne, ha ő halna meg előttem. Semmi. Semmi nem történne, mert egyszerre hullanánk el. Az ő létezése nélkül a tüdőm képtelen lenne feldolgozni az oxigént és a vérem megalvadna az ereimben, ebben biztos vagyok. És tudom, hogy ő sem élne nélkülem. De nem is kell. Mindketten túléltük, mindketten itt vagyunk, semmi más nem számít. – Nem számít, hányadik század, Bruno, nem számít milyen viszonyok. Van otthonunk… Nekem van otthonom. – Kezdek elhalkulni a végére, az utolsó félmondatot szinte csak suttogva teszem hozzá, félve attól, hogy ő is így van-e ezzel. Nem akarom tudni, ha nem. De nekem nem számít, hol vagyunk és milyen mély szarban, amíg Bruno kezét foghatom. Amíg érezhetem a sajátom mellett a bőre melegét és hallhatom a szuszogását.
Sok mindenben elvesztettem a hitemet. Nem hiszem, hogy minden beteg meggyógyul, hogy minden bűnös elnyeri a büntetését, sőt… már isten létezésében sem vagyok igazán biztos. De az igaz szeretet, az igazán határokat nem ismerő szeretetben örökké hinni fogok. Abban a szeretetben, ami legalább olyan sokáig létezik, mint az életem, talán tovább. És nem számít, hogy az életünk majd’ öt emberöltőnyi balszerencse és rossz döntések sorozata, a legszerencsésebbnek érzem magamat, mert itt van nekem Ő. És ez igazán árad belőlem, felé. Éreznie kell, nem pedig kételkednie.
- Jó. Nem mondom el. – Kezd visszatérni a jobbkedvű Berdi, ahogy a jobb napjaimon tőlem megszokott sármos, huncut mosollyal jegyzem meg. Pedig annyira nagyon látszik, hogy mondanám én a magamét, sorolnám a lehetőségeket, hogy hova mehetnénk, és mit csinálhatnánk. De visszanyelem, majd én jól eldöntöm, hogy mi lesz, az öcsém pedig kicsit izgulhat. – Ezt már szeretem. – Egy kicsit mindig is szerelmes voltam a mosolyába. Most pedig igazán jól esik, hogy láthatom ahelyett, hogy a múlt szellemeként bolyongana a bérlakás falai között. Ideje már újra éreznie, hogy milyen legalább egy kicsit izgatottan várni valamit. Hát, remélem. Utána egy ideig kifejezéstelenül, elgondolkodva hallgatok, aztán úgy félig kitekeredve fonom a nyaka köré mindkét karomat és viccesen cuppanós puszit nyomok az arcára. ’Szeretlek-Bruno’ érzete van, de kifejezetten hangot nem adok neki, csak kicsit elmélyedek a kékjeiben szerető mosollyal, majd érezhetően, hirtelen nagyon mehetnékem lesz, úgyhogy akkor menjünk, nem? – Összepakolok majd, addig kapd össze magad. De stip-stop, én veszem fel a furamintás inget! – Azt a sötétszürke, már-már feketének illő, rézmintásat. Ami neki megintcsak nem áll annyira jól, inkább nekem. Annyira bizarrok ezek a modern ruhák. Egyikünkön ez áll hülyén, a másikunkon meg az. Bezzeg a régi ruhákból minden jól állt mindkettőnkön. Kész röhej. Ha pedig nincs sürgős mondanivalója, akkor én lassan kimászok a kádból, hogy elkészüljek. Ezért aztán érdemes volt rámásznom és összevizeznem magamat.

Csak megrázza a fejét mielőtt egy kicsit szeretetteljesebben simítaná végig Berdinus tincseit. Rémesen sajnálja, hogy a bátyja úgy érzi bármit is meg kell tennie csak azért, hogy ő jobban érezze magát, pedig ő igazán nem szeretne mást, csak hogy Berdi boldog legyen ebben a világban, csak aztán néha ő is elfelejti, hogy csak ezt kellene nagyon is akarnia, olyankor nagyon sok minden mást is akar egyszerre: eltűnni, visszakapni a varázserejét, beilleszkedni, szerelmesnek lenni, régi emlékeket gyűjteni, bizonyos helyekre visszatérni. Nagyon szeretné azt is sokszor, hogy az életük könnyebb legyen, hogy el tudja felejteni a múltat és a jelenre koncentrálhasson, csakhogy a jelen, vagy hát ez a jelen túlságosan rémisztő számára ahhoz, hogy ne emlékekből épített várakba húzódva próbálja átvészelni a mindennapokat. Néha aztán, ilyen pillanatokban, mint ez, amikor nem csak érzi, hanem egyenesen látja, hogy Berdi mennyire sajnálja, amit nem kellene, hogy sajnáljon, szóval ilyen pillanatokban mindig megalkuszik magával, hogy holnap majd jobban próbálkozik, nyitottabb lesz a világra, legalább feleannyira lelkes, mint Berdi, és akkor rendben lesznek. Csakhogy azokon a bizonyos másnapokon is ugyan olyan kényelmetlenül és haszontalanul érzi magát, mint az azt megelőző napon, ugyan úgy nincs kedve máshoz, csak az aprócska lakás különböző pontjaiba vackolni magát és órákig olvasni, feküdni és a plafont bámulni azokkal a csinos kis hajszál repedésekkel, amik régi térképek kesze-kusza úthálózataira emlékszik. Nagyon szeret kesze-kusza úthálózatokra visszaemlékezni, szeret könyveket is olvasni de még ennél is jobban szeret így Berdihez bújni, ilyen közelségben lenni vele és nem gondolni semmire, semmi igazán lényegesre és felzaklatóra, csak úthálózatokra, az éppen olvasott könyv hősére és a következő egy pillanatra.
Kicsit megrémül, ujjait visszahúzza a fivére hajából, alkarját a kád szélére fekteti, egy pillanatra nem is tudja hova nézzen, tétlennek érzi magát a helyzetben, szeretne valami figyelemelterelő, mellékmozgást végezni, a kád széléről pattogzó zománcot kapirgálni, esetleg a lábujjaival hullámokat gerjeszteni, de túl fontosnak tartja éppenséggel ezt a beszélgetést ahhoz, hogy figyelmét ketté ossza. - Szerinted akkor már sosem találunk vissza? - Kérdezi meg egészen visszafojtott hangon, hiszen nem akar a nyájtól eltévelyedett bárány maradni, pedig a nyája, a pásztorai, a hite és a valósága, mind úgy szúrta hátba, ahogyan ő tette azt olyan sokszor ártatlan emberekkel és vétkesekkel egyaránt. - Vagy sosem talál meg Ő minket? - Visszatartja egy pillanatra a lélegzetét, ez alatt a pillanat alatt próbálja eldönteni, hogy szeretné-e egyáltalán, hogy visszataláljon a hitéhez vagy a hite visszataláljon hozzá, hogy szüksége van-e egyáltalán rá, és ha igen, bízhat-e még egyszer olyan dolgokban, amiket azelőtt sosem kérdőjelezett meg igazán, viszont ebben az új, nyakatekert világban folyton-folyvást megteszi.
Felsóhajt, valahogy hasonló hangtónussal, mint ahogyan Berdi teszi, lassan száradó ujjait visszamártja a vízbe, apró hullámokat generál egészen elgondolkozva ezen az egészen, a kettőjük viszonyán, a saját maga és a felsőbb hatalmak viszonyán, aztán valahogyan elveszik ebben a gondolatmenetben, és csak akkor rántódik ki belőle, amikor Berdi újfent felé fordul, a tekintete rögtön megtalálja a másikét, a tekintete egy kicsit felcsillan, izgatottan mosolyodik el, aztán el is szomorodik, ajkai lefelé görbülnek, kissé jobban hátradől, hogy kényelmesebben pillanthasson Berdire. - Sosem akarlak elveszíteni. - Retteg attól, hogy mégis el fogja majd, hogy ez a kettejük közt lévő különleges kötelék egyik pillanatról a másikra megszűnik majd létezni, és akkor kihez fordul majd? Ki fog bemászni mellé a kádba, ki fogja megölelni éjszaka, kivel osztozkodhat, kinek a gondolatait találhatja majd ki? Persze nem akar most erre gondolni, úgyhogy sietősen hessegeti el ezeket a kéretlen gondolatokat, helyette rákoncentrál Berdi izgatottságára, igyekszik átvenni tőle, hagyni, hogy rá is ragadjon ebből az izgalomból. - Hova akarsz elvinni? -Nem mintha igazán számítana hova mennek és mit fognak majd csinálni, Bruno számára az egyetlen lényeges dolog, hogy Berdi ott legyen vele, hogy a közelében lehessen és vele élhesse meg a pillanatot. - Tudod mit? El se mondd inkább. Legyen meglepetés! - Vigyorodik el egészen izgatottan, ő türelmes típus, napokat bírna várni kérdezgetés nélkül, éppen csak arra kíváncsi, hogy Berdi is tud-e titkot tartani, vagy túl izgatott és mindenbe idő előtt avatja be majd.

De, de, van miért sajnálkoznom. Ennek szavakkal nem adok hangot, csupán egy drámai sóhaj rá a feleletem, ami ugyanezt érezteti, mintha csak megszólaltam volna. A nagy sóhajtozás mindig is ment. Bruno a szemeim fénye. A világom fénye. Ez Bruno. És ez a fény az ébredés óta alig pislákol. Kísértetiesen hasonlít a helyzet arra, amikor kézen fogtam és elvonszoltam a folyópartról, ahonnan végig néztük Hilda halálát. Kínzó bűntudatom van, amiért nem voltam elég erős ahhoz, hogy kiássam onnan magunkat. Amiért kétszáz éves álomra ítéltettünk és felébredve egy egészen más dimenzióba, egy új bolygóra kerültünk. Mindentől távol, amit valaha is ismertünk. Ezért félnek az emberek a sötéttől. Mert idegen, mert nem tudni mit rejt, akárcsak a tengerek a hajó gyomra alatt. Mi sem tudjuk, mit rejt a ma. Minden hangos, és villódzó, és rémesen zsúfolt.
Sosem éreztem bűntudatot igazán semmiért. Rosszul éreztem magam persze, megszámlálhatatlan alkalommal, de sosem sajnáltam igazán. Nem sajnáltam igazán, amikor utcagyerekként kipakoltam minden apró értéket a szabó széféből, és a befoltozott zsákomba tömtem minden kenyeret és gyümölcsöt a kamrájából. Tudtam, hogy neki sincs mása, neki sincs több. Tudtam, hogy nem rég rabolták ki és tették tönkre az üzletét. Mégis elvettem, csupán kevés élelmet és néhány festményt meghagyva, mert jobban akartam Brunonak azt a vacsorát, és jobban akartam magamnak azt a díszes kalapot, mintsem más sorsa érdekeljen. A rossz érzést lenyeltem a feneketlen lélekgyomromba és elfelejtettem. Azt sem sajnáltam igazán, amikor a sorsunkat megbélyegző napon a vadászok felbukkantak és rávettem Brunot, hogy kenjük rá a jómódú kereskedő fiaira. Hasonló alkatúak voltak hozzánk, az egyház pedig csak azt tudta, hogy vézna serdülőket keresnek. És azt sem sajnáltam igazán, amikor az egyház vadászaiként annyi fajtársunk vére száradt a kezünkünk, hisz magunkért tettük. Tető volt a fejünk fölött, tűz a kandallóban, jó bor az asztalon, és biztonság a Vatikán üldözései elől, pontosan az orruk alatt. De a hibernáció miatt? A szívem hasad ketté.
- De igen, kell. – Mindig is keményebb voltam magammal szemben, ahogy most is az vagyok. Ha gondolkodnék ok-okozati viszonyokon, akkor egyértelművé válhatna számomra is, hogy többek közt ez is a sok traumával járó gyerekkor, sőt élet miatt van. Amúgy szerintem tök igazam van, sokkal jobb összetörni a saját szíved, mielőtt más törhetné össze, nem? Hát de.
Jól esik, ahogy öcsém az ujjait a hajamba futtatja, és ott jár velük táncot. Igazán megnyugtat, márpedig mindketten tudjuk, hogy nem mindig könnyű engem sem le-, sem megnyugtatni, ha rápörgök valamire. Az alapján pedig, ahogy nem rég még a kurta folyosón jártam fel-alá, igencsak szükségem volt nekem is erre a nyugtatásra. Felé fordulok, felteszem a kérdésemet és türelmesen hallgatom őt. Meghitt közelségben, lomhán vándorolnak a szemeim az ő két szeme között. Amikor pedig megkapom a választ, amivel szemben nem voltak elvárásaim, mindössze szerető kíváncsiságom, a reakció valahogy… elmarad. Kiábrándult vonalakkal, némán fordulok előre, hogy ismét csak Bruno mellkasán pihenjek meg. Most nem olyan mélyre ereszkedve a vízben, inkább csak úgy a vállára döntöm a fejem, az érintésétől enyhén vizessé vált hajammal.
- Én is. – Én is elvesztettem egy kicsit. Ugyanezt érzem. Jól esne gondolatban megemészteni a folytatást, és nem esne jól kimondani, de mégis csak hangot adok neki. Az istennel való kapcsolatunk valahogy mindig is közös volt. Igazán intim. Isten, ő és én. Mindig tudtuk, hogy mások vagyunk, de Hilda megtanított, hogy ez isten ajándéka, hogy kérdéseket kell feltennünk, a saját utunkat megtalálnunk, nem pedig egyetlen szervezet tanításait követni vakon, mert a vakon követésből még soha semmi jó nem sült ki. Mert az elnyomja a szabad akaratot. A szabad akarat pedig maga isten. – Bár azt mondhatnám, hogy nem érzem azt a kötődést, amivel eddig a valósághoz tapasztva tartott. És hogy majd biztosan visszatalálunk, csak épp mosolyszünet van, – ahogy isten és köztem már olyan nagyon sok mosolyszünet volt az évek alatt, de hisz mindig visszataláltam hozzá – de… őt magát nem érzem. Nem… nem érzem, mármint érted? – Határozottan próbálom én előadni, de lepkeszárnynyi erő van a szavakban a mondandóm végéhez közeledve. Hogy magyarázhatnám meg, hogy olyan valósággal és kiábrándultsággal gondolok a mi istenünkre, mintha mindig is csak egy dajkamese lett volna, amivel a népeket irányítják? Hogy annyi valóságot látok benne, mint Aphroditében, Ganésában, vagy Thorban. Aztán hirtelen gondolattól vezérelve ismét kihúzom magam, ugyanúgy emelkedem el tőle, mint az előbb, szinte már déjá vu érzést kelt, ahogy ismét az öcsém szemeit kezdem pásztázni félig oldalra fordulva.
- De benned hiszek. Mindig hiszek. Szereztem egy kis pénzt. El akarlak vinni valahova. – Megint rettentő összefüggően beszélek, de a kiábrándultságot most legalább üres izgatottság váltja fel. Annak nem adok a hangot, hogy honnan szereztem a pénzt, annak sem, hogy mi a tervem, valószínűleg egyáltalán nincs is tervem, mint az ilyen esetek legtöbbjében. Én, meg a hullámaim. De egy biztos, Brunoban hiszek. És amíg ő itt van velem, addig az isten helyét emésztő űr nem tud igazán megérinteni, ahogy a sok rossz sem tudott sosem, amiket tettem.

Víz alá merül, tízig számol, várja, hogy a tüdeje égni kezdjen az oxigénhiánytól, hogy az elméjét emlékképek borítsák be: emlékszik is, gyerekként ez volt a kedvenc elfoglaltsága, folyók sekély vízében merülőset játszani, a koszos víz alatt az ikertestvérére hunyorogni, figyelni, ahogyan Berdi orrából és szájából apró légbuborékok szöknek a felszín felé, majd nevetve felbukkanni. Sosem számított ki nyeri meg a játékot, hogy melyikük bírja odalent tovább, Bruno sosem szeretett a fivérével versenyezni, csak a megosztott pillanatokat szerette, azt a rengeteg együtt töltött időt. Most is kinyitja a szemét, talán egy kicsit abban reménykedik, hogy most is a folyóban lesz, gyerekként, vízben merülőset játszva a bátyjával, csakhogy most nem egy folyóban van, hanem abban a bérházban, aminek a plafonján apró elszíneződések vannak. Csalódottan löki ki magát a víz alól, félig ülő, félig fekvő helyzetbe tornázza magát, nedves haját hátra simítja, tenyereivel a legördülő vízcseppeket törölgeti le az arcáról, pillantása az ajtóra siklik, neszezést hall mögűle, ezer közül is megismerné Berdi lépteit, azt ahogyan a rozoga parketta nyikorog a léptei alatt. Szólni akar neki, a nevén szólítani, megkérni, hogy jöjjön be, hogy beszélgessenek, hogy képzeljék magukat valahova teljesen máshova, szép mezőkre és ismerős tájakra, vagy csak maradjanak csöndben, ne szóljanak egy szót sem egymáshoz. De aztán valamiért mégsem szólítja meg, nem könyörög neki, nem kérleli, csak hallgatja léptei ütemét, egy kicsit le is hunyja a szemét, egészen megnyugtatja a testvére közelsége még akkor is ha falak választják el őket.
Majdhogynem elalszik, ajtónyitásra riad meg egy kicsit, szemhéjai felpattannak, fáradt pillantása a testvérére csúszik, szótlanul figyeli egy másodpercig ahogyan gyakorlott mozdulatokkal vetkőzni kezd, aztán egy kicsit feljebb csúszik a kádban, helyet szorít Berdinek, próbálja magát az aprócska kádban még kisebbre húzni, még feljebb csúszik, hátát a hűvös porcelánnak nyomja, karjait a kád szélére fekteti, némán figyeli ahogyan Berdi a kádba ereszkedik, kicsit meg is könnyebbül ahogyan a háta a mellkasának feszül, feszült testtartása nyugodtabbá simul, felhúzott vállait leengedi, némán szuszog, lélegzetvételeinek ritmusa a másikéhoz igazodnak. - Hmmm? – Addig fészkelődik, mocorog és helyezkedik, amíg olyannyira kényelmessé nem válik kettejük helyzete, hogy akár órákat is képes legyen így eltölteni. - Nincs miért sajnálkoznod. – Ő is sajnálja, annyira nagyon sajnálja, hogy túlsúlyként kell a bátyjának őt cipelnie. Egy kicsit le is süti a pillantását, tekintete a másik rövidre nyírt tincsein pihenteti, hagynia kellene, szabadjára engedni, akár el is küldhetné, mindenképpen el kellene küldenie. Berdi kíváncsi, kalandvágyó, vakmerő, nyitott az újdonságokra, ő pedig ketrecként zárja el a külvilágtól, és ezt nagyon sajnálja, borzalmasan sajnálja. - Tudod, hogy nem kell magyarázkodnod. Sem sajnálkoznod. Nem kell azért itthon maradnod, mert én nem szeretnék menni.– Tudja, Bruno jól tudja, hogy csak idő kérdése, nagyon rövid idő kérdése: el fognak csúszni egymás mellett, egymás fölött, egymáson, lassú változások fognak történni, mint Berdi kimaradozásai, majd a beszélgetés hiánya fog legközelebb feltűnni, és mire feleszmél, egyedül fog maradni.
Nagyot sóhajt, nedves ujjait a másik hajtincsei közé futtatja, játszadozik vele, elgondolkozva, szórakozottan bólint csak Berdi első kérdésére, ötlete sincs, hogy mi lesz a testvére kérdése, hogy éppen mi ütött szöget a fejébe, de aztán valahogyan egészen meglepődik. Mindenre számított csak arra nem, hogy ezt kérdezi majd tőle. Váratlanul éri, cirógató ujjai meg is állnak a mozdulatban. Pillantása megkeresi a másik tekintetét, szeretne benne olvasni, szeretne belőle válaszokat kapni, iránymutatásokat. - Nem, vagyis nem igazán. Néha eszembe jut elalvás előtt az esti imádkozás, de…nem is tudom Berdi. Azt hiszem kicsit elvesztettem a hitemet. – Olyan csendesen vallja be, hogy még ő maga sem biztos benne, hogy ténylegesen kimondta ezeket a szavakat, még a pillantását is szégyenlősen süti le. Hirtelen hiányozni kezd neki az útmutatás, hogy Istentől várjon segítséget, hogy meggyónhasson soha meg nem bocsátható bűnöket.

Már ezer kört leróttam a bejárati ajtót követő két méteres folyosón, ahonnan többek közt a fürdőszoba is nyílik. Persze az ezer talán költői túlzás, mondjuk úgy tizenötnek, jó, kilencnek. Kilencet róttam le. És ennél többet nem is tudok várni az öcsémre. Mondanám, hogy kopogás nélkül csörtetek be a fürdőbe, de egyébként is résnyire volt nyitva a fehérre festett faajtó, szóval vegyük mindegynek. Rémes bűntudatom van a tegnap este miatt. Későn jöttem haza, a kanapén aludtam el.
Azzal a lendülettel, ahogy a fürdőszobába besétálok, már dobom is le a modern ruháimat. A fekete pólót, amiből van három és sosem tudjuk, hogy melyik kié, de nem is számít, mert egyrészt ugyanolyanok, másrészt meg köztünk nincs ’enyém-tiéd’. Miénk van. Aztán az erősbézs színű cargo nadrágot – az üzletben így nevezték a mellettem álló nézelődők – ami nekem varázslatos módon jól áll, Brunonak viszont nem. Lényegében mondhatjuk, hogy ez az enyém, mert ő nem hordja. De had ne soroljak minden ruhadarabot, úgysem maradt sok. Egy percen belül már az ikeröcsém lábai közt ülök be a kádba – mindkettőnknek szívességet tenne, ha legalább az egyik lábát feltenné a peremre – és olyan kényelemmel dőlök neki a mellkasának, mintha csak a nappaliban lévő elnyűtt fotelban nyúlnék el.
A legkevésbé sem zavar, hogy a fénykorában talán fehér, mára kissé megsárgult kád kettőnk számára már kényelmetlenül szűkös. Tulajdonképpen önmagában egyikünk számára is szűkös lenne. Számomra kifejezetten szimpatikus a zuhanysugár. Az sem a legkényelmesebb, furcsán jön belőle a víz, nem túl szabályosan, és gyakorta eláztatom a helyiséget, de legalább elférek a fülkében, nem úgy, mint a porcelánnak tűnő teknőbe.
Hosszú ideig – vagy hát én hosszúnak érzem – meg sem szólalok, lentebb csúszom a kádban, hogy a víz az állam aljáig érjem, a fejemet pedig egészen a mellkasán támaszthassam. Szégyenkező macskaként hízelegve, egy darabig csak a kád szélén elnyújtott alkarján húzogatom le-fel a mutatóujjamat, a szőrszálai között a bőrét cirógatva.
Mindig így volt ez köztünk. Épp olyan belsőséges módon és összhangban tudunk egymás mellett csendben lenni, mintha a csillagokat is lebeszélnénk az égről. Tudom, hogy ő is érzi, hogy nyomaszt valami. Valami, amit nyilván nem tudna belőlem kihúzni, amíg én magam úgy nem döntök, hogy végre kinyissam a máskor olyannyira lepcses számat.
- Sajnálom, amiért tegnap este nem jöttem haza. – Azt mondom, hogy nem jöttem haza, ő pedig nagyon jól tudja, hogy mit értek haza alatt. Őt. Hogy nem bújtam oda mellé, pedig tudom, hogy ő sincs rendben. Egyszer vörös diófapadló volt a talpunk alatt, máskor nem volt tető a fejünk felett, aludtunk kikötőkben, bokrok alatt, nemesi ágyakban, a körülmények sosem számítottak igazán, mert mindig volt otthonunk, még a föld alá temetve is. – Igazából nagyon sok mindent sajnálok. – Halkan és elnyűtten teszem hozzá, félig szinte már csak a víz alá motyogva, ahogy még lentebb csúszva belelóg az állam, de még tisztán érthető. A hetekkel ezelőtti ébredés óta tulajdonképpen szüntelenül érezheti, hogy valamiért mindig bűntudatom van. De most éppen ezért, és cseppet sem áll szándékomban véka alá rejteni a tényt. Későn értem vissza – vagy korán, nézőpont kérdése – és a kanapén aludtam el. Aztán egész délelőtt olyan kedvtelen és fáradt voltam egy enyhe fejfájással, hogy amúgy sem voltam túl kommunikatív. Amikor meg hirtelen hopp „visszatértem az élők közé”, fogtam magam és elmentem a városba. Persze oda miatta mentem, hogy vegyek (el) neki ajándékot, de a tényen nem változtat, hogy el voltam tűnve egész nap.
- Kérdezhetek valamit? – Magam sem tudom, a következő kérdésre milyen válasz esne jól igazán, de kíváncsi vagyok rá, hogy ő hányadán áll. Csak azt tudom, hogy én hányadán állok. Fel is ülök, és úgy kényelmetlenül félig oldalra fordulok, hogy a szemeibe tudjak nézni ilyen közelről. – Szoktál még imádkozni?