Rosszul esik neki a bátyja hozzáállása, egy kicsit hosszan utána is néz, hogy milyen peckesen, dühödten vágódik be az adott sorba, de tulajdonképpen nem veszi magára. Vagyis próbálja nem magára venni Berdinus viselkedését, inkább a saját lelkére összpontosít, a saját békéjére, soha fel nem tett kérdéseire.
Óvatosan lépked, becsúszik az első padsorok egyikébe, rebegő szempilláit szorosra hunyja, könyökével támaszkodik, ujjait összekulcsolja, fejét imádkozó kezeire hajtja, imákat mormol latinul, énekeket, amik éppen az eszébe jutnak. Annyiszor ismétli el őket ahányszor csak tudja, megrögzött mormolással, kántálva, hogy a végén már azt sem tudja igazán, hogy fiú-e vagy lány, hogy itt van-e vagy máshol, a lelke megkönnyebbül, görcsös testtartása meglágyul, s testvérével ellentétben máris jobban érzi magát.
Nem tudja, hogy mennyi ideig szorongatta saját kezét, mennyi ideig mormolgatta azokat az imákat, csak azt tudja, hogy bármennyire szeretne a saját lelke üdvösségéért megtenni mindent, a belsőjének egy része igenis arra vágyik, hogy vigasztaljon, engeszteljen, bocsánatot kérjen Berditől. Így hát fellöki magát, ruganyos, megkönnyebbült léptekkel csúszik be abba a padsorba ahol a fivére ül, azért hagy köztük néhány arasznyi távolságot, két karját egymásra fekteti a pad elején, fejét pedig ráhatja, mintha pihenni készülne, éppenséggel most mégis az állát támasztja a saját csuklójára, hogy úgy nézhessen előre. - Megígérem, hogy összeszedem magamat, jó? - Kezdi el csendesen, megbontva Verdi némaságát vagy imáját. - Keresek munkát, és nem olvasok annyit, és eljárok otthonról, és megteszek mindent amit szeretnél. - A tekintetét semmi pénzért nem venné le arról a Fiúról, amit most éppen Berdi kínoz saját pillantásával. - Csak ne gyűlölködj ennyire, elemészt. - Őt legalábbis elemészti a harag és az utálat, darabokra tépi és a lelkét úgy lenne képes felmarcangolni, hogy karmos kezének minden egyes ujjára húz belőle egy darabot. Nem szeretné, ha Berdi is ilyesfajta sorsra jutna.

Valóban jobban járnának azzal, ha Berdinus nem hallaná a fivére kérdését. Márpedig hallja és már eleve ez miatt felé pillant, hogy hozzábeszélnek. Így viszont, még ha nem is válaszol a kérdésre – nincs szíve Brunot szembesíteni a valósággal, vagy legalábbis az ő valóságával – azért elég leolvasható az arcáról, hogy mi lenne a válasza.
- Nietzschet kellene olvasnod a sok romantikus regény helyett. – Egészen pokróccá válik. Elengedi Bruno kezét és el is sétál. Sosem szokott így viselkedni az ikertestvérével, vagy legalábbis szinte soha. Úgy tűnik, a szenthely nem a legjobbat hozza ki belőle, de még csak simán jónak sem nevezhető, amit kihoz. Dacos gyerekként vágódik be az egyik padsorba valahol középtájon. A legközelebbi ember elől imádkozik, szóval köszöni, neki jó lesz itt, távol. Hátul a bejárat meg túl közel van, még ki találna fordulni. Azt meg mégsem teheti meg a fivérével.
Ám minden ellenállása mellett is, az ujjai automatikusan fonódnak össze a kartámaszon. Rá lehet fogni azt is, hogy a szokás hatalma. Az egyház falai között túl kényelmes volt hinni a mindenhatóban. Valahol ők is mindenhatónak érezhették magukat, akkor is, ha tudták, hogy ők is pont olyanok, mint akikre vadásznak. Ám amikor az ő életük került szembe másokéval, lehettek azok bármennyire ártatlanok vagy bűnösek, Berdinus számára soha nem volt kérdés, hogy mit választ. Rendkívül le tudta egyszerűsíteni a filozófiáját, akkor is, ha ez azért rétegeltebb volt annál: ölsz vagy megölnek.
Az ujjait is bámulhatná, ha annyira nem akarna itt lenni, de nem lefelé néz. Felfelé, az egyik fali bemélyedésben lévő Jézus-szoborra. Ahogy az ujjait összefonva tartja, az egyik hüvelykujjával frusztráltan piszkálja a másik hüvelykujján a körmét. Az állkapcsa láthatóan össze van szorítva, ő pedig a szó szoros értelmében szemmel öli a Fiút. Vagy hát, lényegében az Atyát. Ha létezik, akkor ő dühös rá.

Úgy öleli vissza, mintha legalább az élete múlna rajta, karjait átfonja a dereka és a lapockája környékére. Még a szemét is behunyja, hogy egy kisit azt érezhesse, hogy még közelebb vannak egymáshoz, olyan közel, mint akkoriban, közelebb, mint bármikor mostanában. Hiányzik neki, csupasznak érzi magát a varázsereje nélkül, meztelennek a bizsergés hiányától, de akárhogyan is küzd, akármennyit is imádkozik, az ereje mintha ezer éve kiapadt volna. Már csak fakón emlékszik, hogy milyen melegség töltötte el akárhányszor végigbizsergette bensőjét egy-egy varázslat, hogy milyen biztonságot és magabiztosságot jelentett számára. Mostanra csak múló emlék maradt mindez, mintha egy fényképet nézne, amin összemosódnak a színek és az árnyékok.

Némán követi Berdit egészen az ajtóig, próbálja megkeresni magában mindazt, amit mondani készül, amiért feloldozást vár, amit meg szeretne gyónni, keresi magában azt a hitet, amivel büszkén térdel majd az oltár elé, azt az egyensúlyt és békét, amit már hossz ideje szeretne visszakapni.
Oldalvást vet egy pillantást Berdire, mellé lép, egészen szorosan, hogy a válluk, karjuk összeérhessen kezüket pedig összekulcsolhassa. - Együtt jó? - Előrenyúl, hogy lenyomhassa a kilincset, hogy egy fél lépéssel előrébb legyen, bevonja maga után a fivérét is.

Egy kicsi mintha hazaért volna, a szíve hatalmasat dobban ahogyan elnéz a padok között a kopár oltár felé. Néhány gyertya világít csak, a levegő nehéz és olyan hűvös van, hogy a vékony felsője alatt is libabőrössé válik. Egy másodpercre lecövekel, csak nézi azt a hatalmas keresztet megbabonázva, ámulatba esve. Tényleg olyan, mintha hazatért volna. Nem kell gondolkoznia, hogy mit is csináljon, a lábai mintha maguktól vinnék előre. - Szerinted ezúttal meghallgatja majd az imámat? - Olyan bizalmasan súgja Berdinek és olyan halkan, hogy attól tart a másik nem is hallja, amit kérdez tőle.

A közeli madárcsicsergés irányába pillant, amikor Bruno felveti a tippjét. Más esetben egyet értene vele, netán ellene érvelne, ha máshogy gondolja. Berdinus mindig nagyon szerette a madarakat, különösen az aprótestűeket. Most azonban még csak vállat sem von, csak úgy a száját húzza el egy kicsit. A legtöbbször hiába nem mutatja, az ilyen másnak semmit mondó megnyilvánulásaiból igenis vissza szokott tükröződni a túlélésük ára.
- Bruno. – Előre biccenti a fejét és a szemöldökeit is enyhén felhúzza, a hanglejtésével kényeskedve mondva azt, hogy na ne csináld már. Ő nem az, aki meg szokta gondolni magát, vagy aki ne ugrana fejest bármibe. Szóval igenis használja ki a testvére, hogy itt vannak egy templom szomszédságában. Aztán egyet gondolva egy sóhajt is hozzátold, miközben a kezeit a fivére vállaira helyezi. Elmerül a szemeiben néhány másodpercre. Nem feltétlenül keres valamit, leginkább csak hiányzik neki. Nem érzi őt úgy, mint előtte, amikor az erejük még egymásba fonódott. Végül elmosolyodik, magához húzza és szorosan átöleli őt. – Menjünk, jó? – Nem kifejezetten kérdés az a kérdés, úgyhogy mikor elengedi, el is indul.

Ám akármilyen nagylegénynek is tudja előadni magát, a kis templom bejárata előtt megáll, az ajtóra néz, aztán felfelé, majd megint az ajtóra. Nagyjából úgy nézhet ki, mint aki attól fél, hogy belécsap a villám, mihelyt a kilincsre teszi a kezét. Már csak az kéne a teljes képhez, hogy elkezdjen hátrálni is. Persze nem kezd, de kivételesen a fivérének kell előre mennie. Valóban kivételesen, hisz Berdinus mindig jól értett ahhoz, hogy magabiztos és erős legyen, akkor is, amikor nem volt az. Ha gyerekként éhesek voltak, ha kellett elvette a másik éhezőtől a kenyeret. Ha Bruno társaságát kívánta meg Timsh, ő tálcán kínálta fel magát és csavarta az ujja köré. De most, istennel szemben állva… a minden bizonnyal nem létező istennel… Muszáj lesz az öccsének előre mennie, ő pedig követi majd. És hetek óta talán most először lélegzik fel igazán. Beszippantva a hűvös, dohos, jellegzetes templomszagot.

A kezdeti nehézségek ellenére Bruno tényleg jól érezte magát, ugyan az elején igazán szorongott és még az is megfordult a fejében, hogy hirtelen gyomorfájdalmakra panaszkodva inkább visszavonulót fúj amikor nem a megfelelő irányba fordultak el, de aztán mégis úgy döntött, hogy nem akar Berdinek csalódást okozni. Olyan lelkesen lépdelt mellette, hogy Brunonak egyszerűen nem volt szíve arra kérni, hogy forduljanak vissza és napolják el ezt a kis kiruccanásukat.
Meg aztán azt is szerette volna, ha az ikertestvére látja rajta mennyire igyekszik: ne csak annyira hajlandó, hogy a szeméttárolóig vagy az utcasarokig merészkedjen, egyenesen beleveti magát most a város sürgésébe és még csak a száját sem húzza el. Bruno amúgy sem az a fajta fi aki olyan sűrűn húzná a száját, a legtöbbször könnyen nyugszik bele bizonyos helyzetekbe s ha fent is akad, akkor is csak magában tesz finomkodva megjegyzéseket.

Még lecsíp egy utolsó szőlőszemet a fürtről mielőtt sóhajtana egy nagyot - olyan megnyugvósat, elégedettet nem pedig feszültet és csalódottat - jól érezte magát itt a pikniken, szinte olyan volt, mintha nem is itt lennének hanem Angliában. Ha a fejét úgy fordította, egészen képes volt elhinni, hogy nincsenek körülöttük sem autók, sem mobilt nyomkodó emberek. - Hmm? - A kezét nyújtja anélkül, hogy igazán tudná pontosan mi is volt a kérdés, elfelejtett figyelni ahogyan próbált a madárcsicsergésre koncentrálni, most meg aztán bajban van, mert csak spekulálni tud.- Szerintem ez fülemüle. - Mondja végül egészen elgondolkozva ahogyan leporolja az agyonhasznált nadrágját elől és hátul közben egy kicsit megpróbálja felidézni, hogy Berdivel miről is beszélgettek ezelőtt, majd az imaházra tekint. Egy kicsit megnyugszik a látványától, mintha melegség költözne belé. - De csak akkor, ha te is szeretnél. - Azt akarja mondani, hogy menjenek inkább haza, majd visszajön ő egyedül, csakhogy képtelen ekkorát hazudni: valószínűleg mindketten tudják, hogy Bruno nem fog visszajönni egyedül.

Azt hazudná magának, hogy nem tudja, miért nem érzi magát biztonságban Bruno mellett, pedig pontosan tudja a választ. Nem akar neki az eddiginél is nagyobb csalódást okozni. Pedig a testvére megmondta, sosem tudná megvetni, sosem tudna haragudni rá. És neki van igaza, hisz hogy lehetne hibáztatni Berdinust a hite elvesztésében a kétszáz évre nyújtott húsz évük gyötrelmeiket tekintve. A minap látott is a könyvesboltban néhány leértékelt könyvet, A Series of Unfortunate Events felirattal. Bizonyára a saját életüket is így tudnák leírni. De ez is csak féligazság. Mindig fáradhatatlanul adta a fivére tudtára, hogy ők a legszerencsésebbek, amiért vannak egymásnak. Sosem igazán szavakkal. Sosem kellettek szavak.

Természetesen a lakásukon még ráhagyta a katonásan megtervezett felfedezősdit, napokkal későbbre csúsztatva. Ebben mindig is nagy különbség volt köztük, Berdinus borzasztóan spontán. Olykor túlzottan is. Néhány órával ezelőtt, a pékséget elhagyva, amikor egy kereszteződésnél balra kellett volna fordulni, aztán még egy kis kanyar annál a fura kanyargós utcánál, Berdinus megragadta az ikertestvére kezét és bűnös mosollyal rántotta el jobbra. – Menjünk arra. Sosem megyünk arra. – Felszólalással. Márpedig ha Berdinus elindul, akkor nem egy könnyen megállítható gépezet.

Egyébként – szerinte – nem sikerült olyan rosszul a séta. Miután elhagyták azt a lepukkant környéket még egy bárba is bementek, ahol nagyon finom koktélokat ittak, egyet-egyet. Berdit lenyűgözik a modern kor csodái, az a kiszolgálás és királyi választék, amit a hétköznapi emberek is kapnak. Arról nem is beszélve, hogy nevetségesen könnyű volt fizetés nélkül elsétálni. És mókás. A piknikig is eljutottak ám, a kiszemelt parkba, ahol sokat beszélgettek és Berdinus is felengedett végre ebből a rémes önutálatból, ami napok óta nyomasztotta. Nem is lehet eldönteni, hogy melyik a rosszabb. Az egyik önsajnálata vagy a másik önutálata.
- Mehetünk? – Kedvesen kezet nyújt a testvérének, hogy felhúzza a fűből, mikor már csak ücsörögnek. Kicsit a háta közepére kívánja az imaházat, de tudja, hogy Brunonak ez fontos. És ami Brunonak fontos, az neki is fontos. És egy kicsit azért neki is hiányzik a templomszag.